Kilencedik bejegyzés - A demokrácia babonája

Mint első bejegyzésünkben írtuk, bármilyen területről szóba jöhetnek témák a blogon, akár aktuálpolitikai környezetből is, amennyiben túlmutatnak önmagukon. Tehát itt nem célunk politikai, főképp pártpolitikai vitákat generálni, és az idézés forrása sem lenne különösebben lényeges (nevezetesen egy kormánypárti napilap), hacsak nem annyiban, hogy e lap - utáltsága vagy kedveltsége mellett (és/vagy ellenére) - azért mégiscsak a mai, közhasználatú demokráciafelfogás részeként aposztrofálható. Nem is lehetne ez másként, ahogy semelyik másik, akármilyen oldali sajtóorgánum esetében sem, amelyik nem akarja kiírni magát a ma működő demokrácia rendszeréből.

Baloldali sajtó

Jobboldali sajtó

Éppen ezért meglepő, hogy a lentebb átvett cikk "meg tudott" jelenni egy ilyen szöveg- és médiakörnyezetben (és ez vonatkozik a szerző egyéb írásaira is). Az illető Bogár László, akit persze sokaknak nem kell bemutatni. Egyesek a térdükre csapnak, hogy "Na, ez az a hibbant közgazdász, aki mindenféle maszlagot beszél, meg vészmadárkodik!"; vagy éppen így sóhajtanak mások: "Igen, milyen igaza van, jól elemzi a valós helyzetet, kár hogy a megoldásról nem beszél!"; megint mások a politikai irányultsága miatt kategorizálják jó vagy rossz skatulyába; aztán vannak azok, akik egyenesen példaképnek állítják, vagy éppen súlyosan megbélyegzik. Mindez azért fordulhat elő, mert ez az inci-finci, kissé vicces kinézetű, szószátyár öregúr hajlandó kitenni magát és az általa képviselt gondolatokat egy olyan beszédtérbe, amely amúgy aktuális, konkrét pártpolitikai vagy gazdasági érdekeket szolgál. Ennek oka, hogy Bogár úr jól megsejtette, hogy amíg még korábbi kiváltságainak köszönhetően az aktuális témák örve alatt, mintegy jó titkosügynökként beépülve megteheti, addig ezeken a fórumokon széles közönség előtt beszélhet olyan dolgokról, melyekről e széles közönségnek alig, vagy egyáltalán nincs is fogalma. Ám ha egyszer elérkezik az idő, amikor érdemei elismerése mellett, de a türelem vele szemben elfogy, akkor neki sem feltétlenül jut majd rovat és műsoridő.

Annál is inkább, mert aki a lenti videóban látható módon egy asztalhoz ül egy ma élő metafizikai tradicionalizmust képviselő gondolkodóval - Baranyi Tibor Imre személyében - egy olyan párt égisze alatt, amely enyhén szólva nem örvend a fősodratúságnak, az könnyen bajba kerülhet, ha tovább merészkedik ezen az úton. (Megjegyzem, nem az illető párt védelme itt a cél, hiszen ők csak helyet biztosítottak egy olyan eszmecserének, mely természetesen fölülmúlja őket magukat, és az általuk képviselteket, illetve Bogár úr bárhol beszél, ahol lehetőséget kap rá.)

Egyelőre azonban professzor urunk töretlen elhivatottsággal küzd az értetlenség ellen, olyannyira, hogy időközben maga is olyan változáson mehetett át, mint a kalandvágyó ifjúból lett hős lovagok, csak éppen szellemi értelemben. Amikor ilyen szöveget lehet olvasni tőle...

[...] a modernitás tömegembere lét-minőségét elvesztve egyszerű „mennyiséggé” degradálódik, s ahogy René Guénon fogalmaz: „többnyire még azelőtt meghal, mielőtt egyáltalán megszülethetett volna”.

...akkor az emberben felcsillan a remény, hogy a tradíció világa esetleg felrémlik az őt olvasókban, legalábbis hihetetlenségszámba megy, hogy egy  ilyen idézet olyan sajtóban kerül kinyomtatásra, amit hétköznapi polgáraink rendszeresen olvasnak, csak teljesen más okból. Nem célunk Bogár László idealizálása sem, de tevékenysége lassan Don Quijote-éhoz hasonlítható, annak minden komolyságával és derűjével. No de nem szaporítom tovább a szót, inkább átadom neki.

***

Bogár László

A Nyugat számára a legszentebb alapigazság annak a feltételezése, hogy a nyugatias modernitás, vagyis az, amit ma demokráciaként ismerünk, az emberiség számára a történelem végét jelenti. Ezzel ugyanis létrejön minden létező világok legjobbika. Különös módon a nyugati gondolkodás itt önmaga lételméleti lényegével is szembekerül, hisz a nyugatias gondolkodás egyik alapvető dogmája a végtelen fejlődés axiómája.

Ha viszont ez helytálló, akkor idővel a demokráciát is evidens módon fel kellene váltania valami másnak. A felvilágosodás annak idején a sötét középkortól próbálta magát megkülönböztetni saját megnevezésével. Azt állította, hogy a középkor babonái helyére ő a tiszta ész logikáját állítja majd, és ezzel a létező világok legjobbika jön létre. A világban az elmúlt néhány évszázad alatt lejátszódó történések, és a világ mai állapotának fényében aligha kell e feltevés nyilvánvaló képtelenségét bizonygatni. Mindössze annyi történt, hogy a tradicionális, szakrális mitológiák, azaz babonák helyett a nyugati modernitás új babonákat eszkábált. Ezek közül a legismertebb a pozitivista-szcientista babona, az evolucionarista-progresszivista babona, a materialista-hedonista babona, és végül az egalitáriánus-demok­rácionista babona.

Az első arra a feltételezésre épül, hogy a nyugatias tudomány a maga mentális sémáival előbb-utóbb képes lesz a létezés minden kérdésére választ adni, amire meg esetleg mégsem, az a kérdés nincs is. A második arra a feltételezésre épül, hogy a világ folytonos fejlődésben van, és ami ma létezik, az minden eddigi létezőnek a csúcspontja. A harmadik arra a feltételezésre épül, hogy a világ döntően anyagi természetű, és az ember alapvető feladata az anyag által kiváltható érzéki gyönyörök élvezete. És végül az utolsó, amelynek lényege, hogy minden ember egyenlő, és az egyenlő emberek számbeli többsége automatikusan az igazság birtokában van.

Nos, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ez utóbbi feltételezést. Mint köztudott, a civilizációt építő ember elmúlt tízezer évének döntő többségét nem demokratikus feltételek között élte le, és ehhez képest ma is megrendítő hatású kulturális teljesítményekre volt képes. A nyugatias berendezkedés demokráciája legfeljebb egy-két száz éves múlttal bír, és máris számos jelét adja a hanyatlás, felbomlás súlyos tüneteinek, míg például az ősi Egyiptom négyezer éven át volt képes fenntartani egy olyan ma is bámulatra méltó világot, amelynek teljesítményeit nem hogy utánozni, de többnyire megérteni sem tudjuk.

Az emberi egyenlőség kérdése kizárólag a nyugatias modernitás jellegzetessége és a francia forradalommal robbant be a közbeszédbe. Tegyük hozzá, a francia forradalom leghatékonyabb egyenlősítő gépezete a vérpad, vagyis a guillotine volt, és ez azért nem igazán demokratikus érv. Ma már tudjuk, hogy ennek az eleve alaptalan feltételezésnek a valóságos célja éppen az volt, hogy a „minden ember egyenlő” felkiáltással lehetővé tegye, hogy a korlátlanul manipulálható tömeg mögül gyakorolhassa hatalmát egy törpe kisebbség minden addiginál kegyetlenebb diktatúrája. Az úgynevezett demokrácia születésének e brutális, és máig is minden embert iszonyattal eltöltő szimbólumát azért kell kötelezően minden július 14-én megünnepelni Franciaországban és szerte a világon, hogy így kizárható legyen minden ezzel ellentétes megközelítés.

Az egalitáriánus-demokracionista babona alapvető célja tehát az, hogy a hatalmi rendszer addigi átláthatóságát felszámolja. A klasszikus hatalomgyakorlási formákban ugyanis még átlátható hierarchia volt, és a döntést hozó uralkodó, illetve uralmi elit közvetlenül volt felelős tetteiért. A demokrácia rendszere ezt az átláthatóságot számolta fel. A döntéseket formálisan egy olyan rendszerre bízta, ahol látszólag az egyenlő emberek gyülekezete dönt, de olyan egyenlő embereké, akik leginkább a teljes informálatlanságukban, következésképp korlátlan manipulálhatóságukban „egyenlők”, igaz, abban nagyon. És a fékek és ellensúlyok léte semmit sem változtat, mert az ezeket biztosítani hivatott intézmények ugyanúgy a manipulatív rendszer fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, ugyanis a cinikus és gátlástalan uralmi elitek kezében vannak.

A nyugatias demokrácia tehát valójában kezdettől fogva, és nyilván ma is a világtörténelem legravaszabb diktatúrája. És egyben a legveszélyesebb is, mert a valóságos hatalom ezzel tökéletesen láthatatlanná, következésképp ellenőrizhetetlenné válik. Döntéseinek és tetteinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ha a pusztító következmények már nagyon súlyosak, akkor legfeljebb beáldozza az épp akkor uralkodó elit bábfiguráit, s másokat, de mégis ugyanolyanokat hoz a helyükre. Ezt elnevezi demokratikus kormányváltásnak. Egy darabig a meglévő garnitúrákat csereberélgeti, aztán mikor már mindegyik elhasználódott, akkor létrehoz egy újabb sorozatot, mindezt pedig rendszerváltásnak nevezi. A mai, egyre súlyosabb globális válság azt jelzi, hogy erre az ellenőrizhetetlen diktatórikus világerőre most kezdenek visszahullani planetáris diktatúrájának pusztító következményei. Azt persze aligha remélhetjük, hogy a helyzet a közeli jövőben megváltozik, de legalább próbáljunk szembesülni a demokrácia végzetes csapdájával.

Forrás: Magyar Hírlap

Nyolcadik bejegyzés - A szolipszizmusról még egyszer

Az alábbi gondolatmenet nem kifejezetten azzal a céllal íródott, hogy a szolipszizmust alátámassza, de óhatatlanul mégis ezt teszi. Amitől külön rokonszenves a szöveg, az az egyszerűsége, ilyen frappánsan magam sem tudnám kifejteni a lényeget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szolipszizmus ennyi volna, de alapozásnak hasznos.

***

Az ember olyannyira kötődik az anyag létének gondolatához, hogy meg sem fordul a fejében, vajon valóban létezik-e vagy csak úgy látszik, mintha létezne. Pedig a modern tudomány már ezt az előítéletet is megdöntötte és egy rendkívül fontos igazságra derített fényt. A következő oldalakon megpróbálunk rávilágítani erre a hatalmas igazságra, amelyre a Koránban is szerepel utalás. 

Elektronikus jelekből álló Univerzum

Környező világunkról alkotott minden tudásunk öt érzékszervünk közvetítésével jut el hozzánk. Ez azt jelenti, hogy az általunk ismert világ az, amit szemünkkel látunk, kezünkkel megtapintunk, orrunkkal megszagolunk, nyelvünkkel megízlelünk, fülünkkel pedig hallunk. Mivel születésünktől fogva ezektől az érzékszervektől függünk, soha nem is gondoltunk arra, hogy a "külvilág" más is lehet, mint amit mi érzékelünk.

Jóllehet, ma már számos tudományág kutatásai teljesen más nézeteket vallanak és komoly kétségeket támasztanak bennünk érzékeink és az általunk tapasztalt világ felől.

Ez az új koncepció a következő eredményre jutott: az, amit mi "külvilágként" érzékelünk nem más, mint elektronikus jelek leképződése az agyban. Egy alma piros színe, egy deszka keménysége, sőt, az Ön édesanyja, édesapja, családja, minden tulajdona, háza, munkahelye és ennek a könyvnek a sorai is csakis és kizárólag egy az Ön agyában létrejövő elektronikus jelhalmaz.

Frederick Vester így fejezi ki, mi a tudomány álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban:

Úgy tűnik, tudományos bizonyítást nyernek azoknak a gondolkodóknak a nézetei, akik azt mondják, 'az ember egy látomás. Minden élő halandó és látszólagos, ez az Univerzum pedig egy árnyékkép'.

A híres filozófus, George Berkeley a következő magyarázatot adja erre a meglepő valóságra:

Mivel látjuk és megérintjük a tárgyakat, azt hisszük, hogy léteznek, jóllehet benyomásaink csupán gondolati szinten vannak jelen az elménkben. Vagyis a tárgyak, amiket érzékszerveinkkel felfogunk, nem mások, mint gondolatok, és mint olyanok, szükségszerűen az elménkben találhatóak, nem másutt. Ha pedig mindez csak az elmében él, tévedünk, ha azt képzeljük, hogy az Univerzum és a dolgok az elmén kívül léteznek. Vagyis semmi nem létezik a mi elménken kívül abból, ami minket körülvesz.

Ahhoz, hogy pontosan megvizsgálhassuk ezt a kérdést, először is vegyük szemügyre érzékszerveinket, amelyek eljuttatják hozzánk az információkat.

A látás, mint olyan, meglehetősen bonyolult folyamat és a következő lépésekben megy végbe: bármilyen tárgyról legyen szó, a látás folyamata közben először is a tárgy által visszavert fénynyalábok (fotonok) megtörnek a szemgolyó előtt található szemlencsén, majd fordított képként a szemgolyó mögötti retinára vetődnek. A látottakat az itt elhelyezkedő sejtek elektronikus jelekké alakítják, majd az idegek segítségével az agy hátsó részébe, a látóközpont nevű kicsiny helyre továbbítják. Újabb műveletek sorozata folytán ezek a jelek képként jelennek meg az agynak ebben a központjában. Vagyis a látás maga valójában az agy egy parányi, hátsó, koromsötét helyén valósul meg, ahová semmilyen módon nem hatol be a fény.

Vizsgáljuk most meg még egyszer figyelmesen ezt az információt, amit általában mindenki jól ismer. Amikor az ember azt mondja, "látok", tulajdonképpen a szeme által felfogott ingerek nyomán létrejövő elektronikus jelek "eredményét" látja az agyban. Vagyis miközben azt mondjuk, "látok", gyakorlatilag agyunk elektronikus jeleit kísérjük figyelemmel.

Minden kép, ami életünk során elénk tárul, egy néhány cm3-nyi látóközpontban jön létre. Ezek a sorok is, amit Ön éppen olvas, a végtelen táj is, amit a horizont felé pillantva látunk, ezen a kicsiny helyen képződnek. S közben van még egy dolog, amit nem szabad elfelejtenünk: ahogyan azt már megállapítottuk, a koponyába nem jut el a fény, vagyis az agy belseje koromsötét. Következésképpen az agy soha nem tud kapcsolatba lépni a fénnyel magával.

Nézzünk egy példát erre az érdekes helyzetre. Képzeljük el, hogy egy gyertya van előttünk. Szemben ülünk vele és hosszasan szemléljük. Ám ez idő alatt agyunk a gyertya fényének lényegével (a fénnyel magával) egyáltalán nem lép kapcsolatba. Koponyánk és agyunk belsejében akkor is teljes a sötétség, amikor mi a gyertyafényre szegezzük tekintetünket. Agyunk sötétjében egy fényes, ragyogó és színekkel teli világot szemlélünk.

R.L. Gregory így beszél a látásban rejlő csodáról, amit mi oly természetesnek veszünk:

A látás számunkra olyannyira megszokott dolog, hogy bizony nagy képzelőerő szükségeltetik annak észrevételéhez, hogy vannak itt még megoldatlan kérdések. Ne feledjék a következőt: szemünk apró, fejjel lefelé fordított képeket érzékel, mi pedig ezeket szilárd tárgyakként látjuk környezetünkben. A tárgyi világot a retinán keletkező jelek végeredményeként érzékeljük és ez tulajdonképpen nem más, mint egy csoda.

Ugyanez érvényes a többi érzékszervre is. A hang, a tapintás, az ízlelés és az illat mind egy-egy elektronikus jel formájában jut el az agyba, ahol a megfelelő központokban benyomásként jelentkezik.

A hallás ugyanígy zajlik: a külső fül a fülkagyló segítségével összegyűjti a hanghullámokat és a középfülbe juttatja. A középfül ezeket a hangrezgéseket felerősítve a belső fülbe vezeti, a belső fül pedig a rezgéseket elektronikus jelekké alakítja tovább az agynak. Akárcsak a látás, a hallás is az agyban történik, a hallóközpontban megy végbe. És ahogyan a fény nem jut be a koponyába, úgy a hang sem ér el oda. Következésképpen bármilyen zajos is a külvilág, az agy belsejében síri csend uralkodik.

Ennek ellenére az agy a legélesebben érzékeli a hangokat. Egy egészséges ember füle mindenféle sistergés vagy sercegés nélkül mindent meghall. Agyunkban, ahol teljes csend uralkodik, egy széles frekvenciasávon belül minden hangot érzékelünk. Halljuk a zenekar szimfóniáját, halljuk egy zsúfolt hely minden zaját, a falevél susogását és a jet repülőgépek zúgását is. Ha azonban mindeközben egy érzékeny műszerrel megmérnénk agyunkban a hang szintjét, azt tapasztalnánk, hogy odabent mély csend honol.

Az illatok érzékelése szintén ehhez hasonló. A vanília vagy a rózsa illatát alkotó molekulákat a levegő szállítja el az orr epitelium nevű részéhez. Itt apró, rezgő szőröcskék találhatók, bennük pedig érzékelők. Az illatmolekulák ezekkel az érzékelőkkel lépnek kapcsolatba. E kölcsönhatás eredményeképpen elektronikus jelek képződnek és jutnak az agyba, amelyeket mi illatként fogunk fel. Végeredményben, az általunk kellemesnek vagy kellemetlennek tartott illatok nem mások, mint ezeknek a molekuláknak a kölcsönhatásából származó elektronikus jelek, amelyeket agyunk érzékel. Egy parfüm vagy egy virág illatát, a kedvenc ételünket, a tenger illatát, vagy bármilyen más kedves illatot az agyunkal érzékelünk, mint ahogyan azokat a szagokat is, amelyeket kellemetlennek találunk. Az illatmolekulák maguk azonban soha nem jutnak el az agyunkig. Akárcsak a hangnál és a látványnál, itt is az elektronikus jelek azok, amelyek elérik az agyat. Vagyis minden illat, amit születésünk óta a külvilág tárgyainak tulajdonítunk, szaglószervünk által felfogott elektronikus jelek sokasága.

Hasonlóképpen, az ember nyelvének elülső részén négy különböző kémiai érzékelő található, melyek a sós, az édes, a savanyú illetve a csípős ízeket érzékelik. Ízlelőbimbóink kémiai reakciók sorozata után ezeket az érzeteket elektronikus jelekké formálják és továbbítják az agynak. Az agy pedig ízként észleli ezeket a jeleket. Amikor egy csokoládét vagy kedvenc gyümölcseink egyikét majszoljuk, az íz, amit érzünk, az agyunk által dekódolt elektronikus jelekből származik. A külső tárgyhoz pedig soha nem juthatunk el; a csokoládét magát nem láthatjuk, nem szagolhatjuk és nem ízlelhetjük meg. Példa erre az, hogy ha elvágnánk az agyba vezető ízlelőket, semminek az aromája nem jutna el az agyunkba, vagyis teljesen elveszítenénk az ízek érzetét.

Ezen a ponton a következő tény is egyértelművé válik: egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy egy íz, amit mi valamilyennek érzünk egy étel megkóstolásakor, vagy egy hang, amit mi valamilyennek hallunk, a másik ember számára is ugyanolyan. Ezzel kapcsolatban Lincoln Barnett így vélekedik:

Senki nem tudhatja, hogy a piros, amit lát, ugyanaz a piros-e, mint amit a másik ember érzékel, vagy a dó, amit hall, ugyanaz a dó-e, mint amit a másik ember hall.

Ami a tapintásunkat illeti, nincsen semmi különbség. Amikor megérintünk egy tárgyat, a bőr érzőidegeinek segítségével jutnak el az agyba azok az információk, amelyek segíteni fognak a külvilág illetve az adott tárgy felismerésében. A tapintás érzete az agyunkban jön létre. Nem az ujjbegyben vagy a bőrben keletkezik, mint ahogyan sokan gondolják, hanem az agy úgynevezett tapintó-központjában. A tárgyak felől érkező elektronikus jeleket agyunk átértékeli s ennek eredményeképpen különféle benyomásaink alakulnak ki: szilárdságot, puhaságot, meleget vagy hideget érzékelünk. Ezek a tulajdonságok határozzák meg a tárgyakat. Sőt, a tárgyak beazonosításához szükséges mindenféle részletre is ezen jelek segítségével teszünk szert. Neves filozófusok, mint például B. Russel vagy L. Wittgeinstein így vélekednek erről a fontos igazságról:

Nem kérdezhetünk rá és nem tudjuk megvizsgálni, hogy a citrom valóban létezik-e, illetve hogy milyen folyamat eredményeképpen létezik. A citrom nem más, mint nyelv által érzékelhető íz, orr által érezhető illat, illetve szemmel látható szín és forma. És csakis ezen tulajdonságok lehetnek egy tudományos kutatás vagy tudományos nézet vizsgálódásának tárgyai. A tudomány soha nem ismerheti meg a tárgyi világot.

Vagyis lehetetlen eljutnunk az anyagi világhoz. Minden tárgy, amivel kapcsolatba kerülünk, valójában olyan benyomások együttese, mint a látás, a hallás és a tapintás. Agyunk, amely az érzékelőközpontok információit értékeli, életünk során nem a rajtunk kívüli anyaggal "magával", hanem annak agyunkban képződő másolataival áll kapcsolatban. Mi pedig tévedünk, ha ezekről a másolatokról azt gondoljuk, hogy rajtunk kívül létező valóságos anyag.

Az agyunkban képződő "külvilág"

A fizikai tények, amelyekről eddig beszéltünk, vitathatatlan eredményre juttattak bennünket: a dolgok, amiket látunk, tapintunk, hallunk, s amelyeknek az "anyag", "világ", "Univerzum" neveket adjuk, csakis és kizárólag agyunkban képződő elektronikus jelek. Mi sohasem juthatunk el az agyunkon kívül létező anyag lényegéhez. Csak azt látjuk, halljuk és ízleljük, ami a külvilágról agyunkban leképződik.

Például aki gyümölcsöt eszik, valójában nem magával a gyümölccsel lép kontaktusba, hanem a benyomással, amit a gyümölcs az agyban létrehoz. Amit mi "gyümölcsnek" nevezünk, az az agyban képződő, a gyümölcs formájához, ízéhez, illatához és szilárd halmazállapotához tartozó elektronikus jelek összessége. Ha az agyba tartó látóidegeket elvágnánk, a gyümölcs képe is egy szempillantás alatt eltűnne. Vagy ha megszakadna a kapcsolat az orrban található érzékelők és az agyba tartó idegek között, véglegesen megszűnne az illatok érzékelése. Hiszen a gyümölcs nem más, mint az agy által értékelt néhány elektronikus jel.

Egy másik kérdés, amin el kell gondolkodnunk, az a távolság érzetének kérdése. Például a távolság, ami Ön és eközött a könyv között van, valójában annak az űrnek az érzete, ami az Ön agyában képződik. Igazából azok a tárgyak is, amikről az ember azt gondolja, hogy nagyon messze vannak, saját agyán belül léteznek. Az ember például felnéz az égre és a csillagokat szemléli, s közben azt hiszi, hogy ezek több millió fényévnyi távolságra vannak tőle. Pedig a csillagok őbenne vannak, agyának látóközpontjában. Miközben Ön ezeket a sorokat olvassa, valójában nincs is abban a szobában, amelyben azt gondolja, hogy van; ellenkezőleg, a szoba van Önben. Saját testének látványa hiteti el Önnel, hogy Ön a szobában van. Egyet azonban ne felejtsen el: az Ön teste is csak egy kép az Ön agyában.

Ez igaz az összes többi benyomásunkra is. Például, miközben Ön azt hiszi, hogy a szomszédos szobában lévő televízió hangját hallja, valójában az agyában létrejövő hanggal van kontaktusban. Ön azt sem tudja bizonyítani, hogy van egy szoba az Ön közelében, és azt sem, hogy a hang a szobában lévő televízióból hallatszik. Az a hang, amiről azt gondolja, hogy távolról jön, és az a beszéd, amely az Ön mellett álló személytől származik, valójában az Ön agyának néhány négyzetcentiméternyi hallóközpontjában képződik. Ezen érzékelő központon kívül olyan fogalmak, mint jobb, bal, elöl, vagy hátul, nem léteznek. Vagyis a hang Önhöz nem jobbról, balról, vagy felülről jut el; a hang nem valamely irányból érkezik.

Így van ez az illatokkal is. Egyik sem messziről jön. Az agy érzékelő központjában létrejövő illatokról Ön azt hiszi, hogy a külvilág tárgyainak illata. Pedig ahogyan egy rózsa képe a látóközpontban születik meg, úgy ennek a rózsának az illata is az agy egyik központjában, az illatot érzékelő központban képződik. Ön nem tudhatja, hogy kívül van-e egyáltalán rózsa és hogy van-e illata.

A modern fizika felfedezései is azt mutatják, hogy az anyagi Világegyetem benyomások összessége. A neves amerikai tudományos magazin, a New Scientist, 1999. január 30-i számában felveti ezt a tényt, címlapján a következő kérdéssel: "Túl a valóságon: az Univerzum az információk kavalkádja, az anyag pedig csak vízió?"

A New Scientist 2002. április 27-i számában, "Üres Univerzum" címmel egy cikk jelent meg, melyben a következőket olvashatjuk:

Ön egy magazint tart a kezében. Szilárdnak érzi, és úgy tűnik, hogy léte független a térben. Ez az Ön környezetében lévő tárgyakra - talán egy csésze kávé, vagy egy számítógép - is érvényes. Mindegyik úgy néz ki, mintha valóságos lenne. Ám mindegyik illúzió. Ezek a tárgyak, amiket mi szilárdnak vélünk valójában csak vetületek, amik az Univerzumunk határain létező változatos formák módosulásából adódnak.

Hiszen a "külvilág", amit benyomásaink alapján megismertünk, valójában nem más, mint az agyunkba futó "elektronikus jelek összessége". Agyunk egész életünk során ezeket a kódokat fejti meg, ezeket értékeli. Mi pedig úgy éljük le életünket, hogy azt hisszük, ez maga a "külső" anyag és észre sem vesszük, hogy tévedünk. Tévedünk, hiszen az anyaghoz, az anyag lényegéhez soha nem juthatunk el.

A jeleket, amiket mi "külvilágnak" hiszünk, az agyunk értelmezi. Nézzük például a hallást. A fülünk érzékelte hanghullámokat agyunk értelmezi és fordítja le szimfóniává. Vagyis a zene nem más, mint benyomás, ami az agyban képződik. Amikor pedig a színeket érzékeljük, valójában az történik, hogy szemünkhöz különböző hosszúságú fényhullámok jutnak el, melyeket ugyancsak az agy színekké alakít.

A "külvilágban" nincsenek színek. Sem az alma nem piros, sem az ég nem kék, sem pedig a fák nem zöldek. Ezek a dolgok csak azért olyanok, amilyenek, mert így érzékeljük őket. A "külvilág" teljeséggel az érzékelőtől függ.

Ami a szemet illeti, ha a retinában valami zavar lép fel, az színvakságot eredményez. Van, aki a kéket zöldnek, van, aki a pirosat kéknek látja, és van, aki a színeket a szürke különböző árnyalataiként érzékeli. Ezek után nem fontos, hogy a külső tárgy színes-e vagy sem.

A neves gondolkodó, Berkeley is felhívja a figyelmet erre a tényre:

Kezdetben az emberek azt hitték, hogy a színek, az illatok "valóságosak". Később azonban megdőltek az effajta nézetek és az emberek rájöttek, hogy ezek a dolgok az érzékelés által léteznek.

Következésképpen, mi nem azért látjuk színesnek a tárgyakat, mert azok színesek vagy mert külső anyagi valóságuk van. Minden tulajdonság, amivel a létezőket felruházzuk, bennünk van és nem a "külvilágban".

Hogy állíthatjuk akkor, hogy pontosan ismerjük a "külvilágot"?

A "kinti világ" léte feltétel?

Egészen eddig a "külvilágról" illetve arról a világról esett szó, amelyet látunk, és amelyről agyunk tudomást szerez. Ám mivel soha nem juthatunk el a "külvilághoz", honnan tudhatjuk, hogy valóban létezik-e?

Természetesen nem tudhatjuk. Sőt, mivel minden tárgy csak az elménkben létező benyomások összessége, az egyetlen világ, amit láthatunk, az a benyomások világa. Az egyetlen világ, amit ismerünk, elménkben létezik, ott ölt alakot, ott kap hangot és ott nyer színeket. Röviden, olyan világ, amely az elménkben jön létre, s az egyetlen világ, amelynek létében bizonyosak lehetünk.

Azt pedig soha nem tudjuk bebizonyítani, hogy van-e anyagi megfelelője a képsoroknak, amelyeket agyunkban végignézünk. Az is lehetséges, hogy ezek a benyomások egy "mesterséges" forrástól származnak.

Ezt a következő példával szemléltethetjük:

Először képzeljük azt, hogy agyunkat kiveszik a testünkből és egy üvegedényben mesterségesen életben tartják. Helyezzünk mellé egy számítógépet, amely képes mindenféle elektronikus jel létrehozására. Aztán mesterségesen hozzunk létre és mentsünk el ebben a számítógépben mindenféle környezetet, s az ezekhez tartozó képet, hangot, illatot. Kössük a gép elektronikus vezetékeit az agy érzékelő központjaihoz és adjuk át az agynak az elmentett információt. Az Ön agya (vagy más szóval "Ön"), ezeket a jeleket felfogva, a jeleknek megfelelő környezetet fog látni és megélni.

Mondjuk, hogy ezzel a számítógéppel az Ön saját külsejéhez tartozó információkat is tudunk továbbítani. Ha például mindazokat az elektronikus jeleket továbbítjuk az Ön agyába, amit Ön egy asztalnál ülve lát, hall és tapint, az Ön agya azt fogja hinni, hogy Ön egy irodájában ülő üzletember. Ameddig a számítógép által közvetített ingerek tartanak, addig a képzeletbeli élet is tart. Arra pedig, hogy pusztán egy agyról van szó, Ön semmilyen módon nem fog tudni rájönni. Mert elég az agy megfelelő központjaiba a megfelelő ingereket szolgáltatni ahhoz, hogy abban létrejöjjön egy világ. Ezek az ingerek érkezhetnek valamilyen mesterséges forrásból, például egy felvevő készülékből vagy lehet valami más eredetük.

Például nagyon könnyű csapdába esni és valósnak vélni a benyomásokat, amelyeknek amúgy nincs is anyagi megfelelője. Ezt voltaképpen álmunkban gyakorta átéljük. Az álom során a helyzetek, az emberek, a tárgyak és a környezet is pontosan olyanok, mint a valóság. De egyik sem több egy-egy benyomásnál. Az álom és a "valóságos világ" között pedig alapjában véve nincsen különbség; mindkettőnek az elménk ad otthont.

Ki az érzékelő?

Ahogyan eddig már világossá vált, kétségtelen, hogy az anyagi világ, amelyben élünk és amit "külvilágnak" nevezünk, csak az agyunkban létezik. Itt bukkan fel azonban az igazán fontos kérdés: ha minden anyagi létező valójában csak egy-egy benyomás, akkor az agyunk micsoda? Ha a karunk, a lábunk, vagy bármilyen más tárgy az anyagi világból csak benyomás, akkor az agyunk is, akárcsak a többi anyag, benyomás kell, hogy legyen.

Ezt a kérdést jobban megvilágítja egy álommal kapcsolatos példa. Annak megfelelően, amiről eddig szó volt, képzeljük el, hogy álmodunk. Az álomban álombeli testünk van, álombeli karunk, álombeli törzsünk, álombeli szemünk és álombeli agyunk. Ha valaki álmunkban azt kérdezné: "hol látsz? ", azt válaszolnánk: "az agyamban látok". Holott előttünk semmiféle agy nincsen. Csak egy álombeli test, egy álombeli koponya és egy álombeli agy. Az erő pedig, aki az Ön álmát látja, nem az álombeli agy, hanem egy olyan lény, amely azon "túl" van.

Tudjuk, hogy az álombeli illetve a valóságos életnek nevezett élet között nincsen semmiféle fizikai különbség. Márpedig ha valaki a valóságos életnek nevezett környezetben megkérdi tőlünk: "hol látsz? ", értelmetlen dolog azt válaszolni: "az agyamban", mint ahogy azt a fenti példában tettük. Egyik esetben sem az agy, mint húsdarab az az erő, amely lát és érzékel. Ezidáig arról beszéltünk, hogy a külvilág egy másolatát nézzük az agyunkban. Az egyik fontos dolog, ami ebből következik az, hogy a külvilág lényegét teljes formájában soha nem ismerhetjük meg.

Egy másik, legalább ilyen fontos igazság az, hogy az "erő", amely az agyunkban képződő világot figyeli, nem lehet az agy maga. Az agy olyan, mint egy számítógépmonitor-rendszer, amely feldolgozza a hozzá érkező adatokat és látvánnyá fordítja le őket. Ha azonban megfigyeljük, egyik számítógép sem figyeli saját magát. Nincsenek is tudatában annak, hogy léteznek.

Ha a tudatot keresve megvizsgáljuk az agyat, egy olyan anyag kerül elénk, amely fehérje illetve zsírmolekulákat tartalmaz, akárcsak a többi élő szervezet. Vagyis a húsdarabban, amit agynak nevezünk, nincsen semmi, ami a látottakat dekódolná és létrehozná a tudatot, vagyis, amely az "én"-nek nevezett dolgot megteremthetné.

R.L. Gregory így fejti ki, milyen tévedésbe esnek az emberek az agyban történő képérzékeléssel kapcsolatban:

A következőről van szó: az ember könnyen mondja, hogy a szeme az, amely az agyban képeket hoz létre. Ám ezt jobb, ha elfelejtjük. Ha azt állítjuk, hogy a kép az ember agyában jön létre, ahhoz hogy ezt lássuk, egy belső szemre is szükségünk van. De ahhoz, hogy ennek a szemnek a képét láthassuk, egy további szemnek is kell ott lennie... Ez pedig végtelen számú szemet és képet feltételez. Ez pedig lehetetlen.

És itt van az a pont, amelynél a materialisták, akik nem fogadnak el más létezőt az anyagon kívül, megakadnak: kié a "belső szem", amely lát, a látottakat érzékeli aztán pedig reagál?

A tudomány és filozófia világában Karl Pribram is felhívja a figyelmet: arra a fontos kérdésre keressük a választ, ki az, aki érzékel:

Az embereket már a görögök óta foglalkoztatja a "gépben lakó szellem", a "kis emberben lévő kis ember" gondolata illetve ehhez hasonló elképzelések. Hol van az "én", vagyis az a lény, aki az agyat használja? Ki az, aki a tudás lényegét birtokolja? Ahogyan Assisi Szent Ferenc is kijelentette: "Azt keressük, ki az, aki figyel."

Képzelje Ön el most a következőt: a könyv, amit a kezében tart, a szoba, ahol ül, röviden minden, ami az Ön elé táruló látványhoz tartozik, az Ön agyában jelentkezik. Ezeket a képeket vajon az atomok látják? Az atomok, melyek vakok, nem hallanak és tudatlanok? Hogy lehet, hogy az atomok egy része szert tett erre a tulajdonságra, egy másik része pedig nem? Gondolkodásunk, értelmünk, s az, hogy emlékszünk, örülünk, szomorkodunk, mindez csupán atomok közti kémiai reakciókból állna?

Ha ezeken a kérdéseken figyelmesen elgondolkodunk, rájövünk, hogy értelmetlen dolog az erőt az atomokban keresni. Egyértelmű, hogy aki lát, hall és érez, az egy anyagon túli létező. Ez a létező "élő" és se nem anyag, se nem kép. Ez a létező a mi testünk látványát használva lép kontaktusba az egyes benyomásokkal.

Ez a létező : a "Lélek"

A benyomások összessége, amit mi "anyagi világnak " hívunk, egy álom, amit a lélek kísér figyelemmel. Mint ahogyan álombeli testünk illetve az álmunkban látott anyagi világ nem valódi, úgy az Univerzum, amelyben élünk illetve a test, amit birtokolunk sem igazi.

Az igazi létező a lélek. Az anyag pedig csupán a lélek által észlelt benyomás. Az intelligens létező, aki ezeket a sorokat írta, illetve azok az intelligens létezők, akik olvassák, nem egy-egy atom- és molekulahalom, illetőleg ezek kémiai reakciói, hanem egy-egy "lélek".

Forrás: Az evolúciós csalás

Hetedik bejegyzés - Szolgálati közlemény

Kedves Olvasók!

Manapság nem sok idő jut arra, hogy az ember hosszabban elmélyedjen egy terjedelmes cikk megírásában, (vagy elolvasásában) ezért előfordulnak nagyobb csöndek két bejegyzés között. Ennek nagyon egyszerű és profán oka, hogy e sorok íróját is elkapta a gépszíj, a mindennapok "modern világa", melyben enni és fűteni kell! De mivel a rabszolgasors mellett "nem csak kenyérrel él az ember", és néha el kell menekülni a hétköznapok elől, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha nem is mindig saját kútfőből merítve, de legalább gyakrabban jelentkezem olyan írásokkal, idézetekkel, melyek tartalmilag közel állnak a blog jellegéhez. Így a rövidebb bejegyzések elolvasására Mindenkinek, (vagyis a Keveseknek), juthat elég ideje, egyben az állandó jelenlét is biztosítható.