Kilencedik bejegyzés - A demokrácia babonája

Mint első bejegyzésünkben írtuk, bármilyen területről szóba jöhetnek témák a blogon, akár aktuálpolitikai környezetből is, amennyiben túlmutatnak önmagukon. Tehát itt nem célunk politikai, főképp pártpolitikai vitákat generálni, és az idézés forrása sem lenne különösebben lényeges (nevezetesen egy kormánypárti napilap), hacsak nem annyiban, hogy e lap - utáltsága vagy kedveltsége mellett (és/vagy ellenére) - azért mégiscsak a mai, közhasználatú demokráciafelfogás részeként aposztrofálható. Nem is lehetne ez másként, ahogy semelyik másik, akármilyen oldali sajtóorgánum esetében sem, amelyik nem akarja kiírni magát a ma működő demokrácia rendszeréből.

Baloldali sajtó

Jobboldali sajtó

Éppen ezért meglepő, hogy a lentebb átvett cikk "meg tudott" jelenni egy ilyen szöveg- és médiakörnyezetben (és ez vonatkozik a szerző egyéb írásaira is). Az illető Bogár László, akit persze sokaknak nem kell bemutatni. Egyesek a térdükre csapnak, hogy "Na, ez az a hibbant közgazdász, aki mindenféle maszlagot beszél, meg vészmadárkodik!"; vagy éppen így sóhajtanak mások: "Igen, milyen igaza van, jól elemzi a valós helyzetet, kár hogy a megoldásról nem beszél!"; megint mások a politikai irányultsága miatt kategorizálják jó vagy rossz skatulyába; aztán vannak azok, akik egyenesen példaképnek állítják, vagy éppen súlyosan megbélyegzik. Mindez azért fordulhat elő, mert ez az inci-finci, kissé vicces kinézetű, szószátyár öregúr hajlandó kitenni magát és az általa képviselt gondolatokat egy olyan beszédtérbe, amely amúgy aktuális, konkrét pártpolitikai vagy gazdasági érdekeket szolgál. Ennek oka, hogy Bogár úr jól megsejtette, hogy amíg még korábbi kiváltságainak köszönhetően az aktuális témák örve alatt, mintegy jó titkosügynökként beépülve megteheti, addig ezeken a fórumokon széles közönség előtt beszélhet olyan dolgokról, melyekről e széles közönségnek alig, vagy egyáltalán nincs is fogalma. Ám ha egyszer elérkezik az idő, amikor érdemei elismerése mellett, de a türelem vele szemben elfogy, akkor neki sem feltétlenül jut majd rovat és műsoridő.

Annál is inkább, mert aki a lenti videóban látható módon egy asztalhoz ül egy ma élő metafizikai tradicionalizmust képviselő gondolkodóval - Baranyi Tibor Imre személyében - egy olyan párt égisze alatt, amely enyhén szólva nem örvend a fősodratúságnak, az könnyen bajba kerülhet, ha tovább merészkedik ezen az úton. (Megjegyzem, nem az illető párt védelme itt a cél, hiszen ők csak helyet biztosítottak egy olyan eszmecserének, mely természetesen fölülmúlja őket magukat, és az általuk képviselteket, illetve Bogár úr bárhol beszél, ahol lehetőséget kap rá.)

Egyelőre azonban professzor urunk töretlen elhivatottsággal küzd az értetlenség ellen, olyannyira, hogy időközben maga is olyan változáson mehetett át, mint a kalandvágyó ifjúból lett hős lovagok, csak éppen szellemi értelemben. Amikor ilyen szöveget lehet olvasni tőle...

[...] a modernitás tömegembere lét-minőségét elvesztve egyszerű „mennyiséggé” degradálódik, s ahogy René Guénon fogalmaz: „többnyire még azelőtt meghal, mielőtt egyáltalán megszülethetett volna”.

...akkor az emberben felcsillan a remény, hogy a tradíció világa esetleg felrémlik az őt olvasókban, legalábbis hihetetlenségszámba megy, hogy egy  ilyen idézet olyan sajtóban kerül kinyomtatásra, amit hétköznapi polgáraink rendszeresen olvasnak, csak teljesen más okból. Nem célunk Bogár László idealizálása sem, de tevékenysége lassan Don Quijote-éhoz hasonlítható, annak minden komolyságával és derűjével. No de nem szaporítom tovább a szót, inkább átadom neki.

***

Bogár László

A Nyugat számára a legszentebb alapigazság annak a feltételezése, hogy a nyugatias modernitás, vagyis az, amit ma demokráciaként ismerünk, az emberiség számára a történelem végét jelenti. Ezzel ugyanis létrejön minden létező világok legjobbika. Különös módon a nyugati gondolkodás itt önmaga lételméleti lényegével is szembekerül, hisz a nyugatias gondolkodás egyik alapvető dogmája a végtelen fejlődés axiómája.

Ha viszont ez helytálló, akkor idővel a demokráciát is evidens módon fel kellene váltania valami másnak. A felvilágosodás annak idején a sötét középkortól próbálta magát megkülönböztetni saját megnevezésével. Azt állította, hogy a középkor babonái helyére ő a tiszta ész logikáját állítja majd, és ezzel a létező világok legjobbika jön létre. A világban az elmúlt néhány évszázad alatt lejátszódó történések, és a világ mai állapotának fényében aligha kell e feltevés nyilvánvaló képtelenségét bizonygatni. Mindössze annyi történt, hogy a tradicionális, szakrális mitológiák, azaz babonák helyett a nyugati modernitás új babonákat eszkábált. Ezek közül a legismertebb a pozitivista-szcientista babona, az evolucionarista-progresszivista babona, a materialista-hedonista babona, és végül az egalitáriánus-demok­rácionista babona.

Az első arra a feltételezésre épül, hogy a nyugatias tudomány a maga mentális sémáival előbb-utóbb képes lesz a létezés minden kérdésére választ adni, amire meg esetleg mégsem, az a kérdés nincs is. A második arra a feltételezésre épül, hogy a világ folytonos fejlődésben van, és ami ma létezik, az minden eddigi létezőnek a csúcspontja. A harmadik arra a feltételezésre épül, hogy a világ döntően anyagi természetű, és az ember alapvető feladata az anyag által kiváltható érzéki gyönyörök élvezete. És végül az utolsó, amelynek lényege, hogy minden ember egyenlő, és az egyenlő emberek számbeli többsége automatikusan az igazság birtokában van.

Nos, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ez utóbbi feltételezést. Mint köztudott, a civilizációt építő ember elmúlt tízezer évének döntő többségét nem demokratikus feltételek között élte le, és ehhez képest ma is megrendítő hatású kulturális teljesítményekre volt képes. A nyugatias berendezkedés demokráciája legfeljebb egy-két száz éves múlttal bír, és máris számos jelét adja a hanyatlás, felbomlás súlyos tüneteinek, míg például az ősi Egyiptom négyezer éven át volt képes fenntartani egy olyan ma is bámulatra méltó világot, amelynek teljesítményeit nem hogy utánozni, de többnyire megérteni sem tudjuk.

Az emberi egyenlőség kérdése kizárólag a nyugatias modernitás jellegzetessége és a francia forradalommal robbant be a közbeszédbe. Tegyük hozzá, a francia forradalom leghatékonyabb egyenlősítő gépezete a vérpad, vagyis a guillotine volt, és ez azért nem igazán demokratikus érv. Ma már tudjuk, hogy ennek az eleve alaptalan feltételezésnek a valóságos célja éppen az volt, hogy a „minden ember egyenlő” felkiáltással lehetővé tegye, hogy a korlátlanul manipulálható tömeg mögül gyakorolhassa hatalmát egy törpe kisebbség minden addiginál kegyetlenebb diktatúrája. Az úgynevezett demokrácia születésének e brutális, és máig is minden embert iszonyattal eltöltő szimbólumát azért kell kötelezően minden július 14-én megünnepelni Franciaországban és szerte a világon, hogy így kizárható legyen minden ezzel ellentétes megközelítés.

Az egalitáriánus-demokracionista babona alapvető célja tehát az, hogy a hatalmi rendszer addigi átláthatóságát felszámolja. A klasszikus hatalomgyakorlási formákban ugyanis még átlátható hierarchia volt, és a döntést hozó uralkodó, illetve uralmi elit közvetlenül volt felelős tetteiért. A demokrácia rendszere ezt az átláthatóságot számolta fel. A döntéseket formálisan egy olyan rendszerre bízta, ahol látszólag az egyenlő emberek gyülekezete dönt, de olyan egyenlő embereké, akik leginkább a teljes informálatlanságukban, következésképp korlátlan manipulálhatóságukban „egyenlők”, igaz, abban nagyon. És a fékek és ellensúlyok léte semmit sem változtat, mert az ezeket biztosítani hivatott intézmények ugyanúgy a manipulatív rendszer fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, ugyanis a cinikus és gátlástalan uralmi elitek kezében vannak.

A nyugatias demokrácia tehát valójában kezdettől fogva, és nyilván ma is a világtörténelem legravaszabb diktatúrája. És egyben a legveszélyesebb is, mert a valóságos hatalom ezzel tökéletesen láthatatlanná, következésképp ellenőrizhetetlenné válik. Döntéseinek és tetteinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ha a pusztító következmények már nagyon súlyosak, akkor legfeljebb beáldozza az épp akkor uralkodó elit bábfiguráit, s másokat, de mégis ugyanolyanokat hoz a helyükre. Ezt elnevezi demokratikus kormányváltásnak. Egy darabig a meglévő garnitúrákat csereberélgeti, aztán mikor már mindegyik elhasználódott, akkor létrehoz egy újabb sorozatot, mindezt pedig rendszerváltásnak nevezi. A mai, egyre súlyosabb globális válság azt jelzi, hogy erre az ellenőrizhetetlen diktatórikus világerőre most kezdenek visszahullani planetáris diktatúrájának pusztító következményei. Azt persze aligha remélhetjük, hogy a helyzet a közeli jövőben megváltozik, de legalább próbáljunk szembesülni a demokrácia végzetes csapdájával.

Forrás: Magyar Hírlap