Tizennyolcadik bejegyzés - Intelem

Hermann Hesse (1877 - 1962)

"A magister ludi levele a nevelési hatósághoz

[...] Kasztália intézménye, a rendünk, tudományos és oktatói munkánk, az üveggyöngyjátékkal s minden mással együtt legtöbb rendtagunknak olyan magától értetődő, mint mindannyiunknak a levegő, melyet belélegzünk, és a talaj, amelyen állunk. Alig gondol rá valaki csak egyszer is, hogy ez a levegő és ez a talaj esetleg nem is létezhetne, hogy egy napon levegőnk elfogyhat, s a talaj kicsúszhat lábunk alól. Olyan szerencsések vagyunk, hogy védetten élhetünk egy kicsiny, tiszta és derűs világban, s bármely furcsának tetszhetik is, nagy többségünk abban a hiszemben él, hogy ez a világ mindig megvolt, s mi beleszülettünk.

[...] Ámde, amiként évszázadok és évezredek voltak Kasztália nélkül, úgy a jövőben is lesznek ilyen korszakok. És ha én ma kollégáimat és a tiszteletre méltó hatóságot erre a tényre, erre a közhelyre emlékeztetem, s arra kérem, vessen egy pillantást a bennünket fenyegető veszélyekre, ha tehát egy percre vállalom a próféta, az intő és bűntudatot hirdető nem éppen kedvelt és könnyen gúnyolódást keltő szerepét, akkor az esetleges csúfolódást is készséggel elviselem, de mégis reménykedem benne, hogy a többségetek végigolvassa levelemet, sőt néhányan itt-ott egyet is fognak érteni velem. Már ennyi is bőségesen elegendő volna.

Az olyan intézményt, mint a mi Kasztáliánk, a szellemnek egy ilyen kis államát belső és külső bajok veszélyeztetik. [...] Ha mármost a mi rendünket nemességnek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni, mennyire igazolja viselkedésünket, különállásunkat a nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jellegzetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálátlan haszonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hiányzik az engedelmesség, a rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de vajon nem hiányzik-e belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a világba, a világtörténelembe tartozik? Tudatában van-e létezése alapjának, tudja-e, hogy egy élő organizmushoz tartozik, annak a levele, virága, ága vagy gyökere? Van-e sejtelme, milyen áldozatokat hoz érte a nép, amikor táplálja, felruházza s lehetővé teszi iskoláztatását s sokrétű tanulmányait? És sokat törődik-e létünk és különállásunk értelmével, van-e igazi elképzelése rendünk és életünk céljáról? Akad kivétel, sok és dicséretes kivétel, de én hajlamos vagyok mindezekre a kérdésekre nemmel válaszolni. Az átlagos kasztáliai talán nem veti meg a világi és nem tudós embert, irigység és gyűlölet nélkül néz rá, de nem tekinti testvérének, nem látja benne kenyéradóját, s a legcsekélyebb mértékben sem érez felelősséget azért, ami odakint a világban történik. Élete céljának a tudományok önmagunkért való ápolását látja, vagy csak azt, hogy élvezettel sétálgasson egy olyan műveltség kertjében, amely szívesen tünteti fel magát egyetemesnek, noha mégsem egészen az.

[...] De hát mi, kasztáliaiak nemcsak a saját erkölcsiségünktől és értelmünktől függünk, hanem lényegileg nagyon is az ország állapotától s a nép akaratától. Esszük a kenyerünket, használjuk könyvtárainkat, fejlesztjük iskoláinkat és levéltárainkat - de ha a népnek nem lesz többé kedve hozzá, hogy ezt lehetővé tegye nekünk, vagy ha elszegényedése, háború stb. az ország erre képtelen lesz, akkor abban a pillanatban vége az életünknek és tanulmányainknak. Hogy országunk az ő Kasztáliáját s a mi kultúránkat egy napon fényűzésnek tekinti majd, amelyet többé nem engedhet meg magának, sőt hogy egy napon élősdieknek, kártevőknek, tévtanok hirdetőinek és ellenségének érez majd minket, ahelyett, hogy jóindulatúan büszke lenne ránk, mint eddig - ezek a veszélyek fenyegetnek bennünket kívülről.

[..] Ha az érdekek és jelszavak harcában az igazság abba a veszélybe kerül, hogy éppúgy értékét veszti, eltorzul és erőszak áldozata lesz, mint az egyes ember, mint a nyelv, a művészetek, mint minden szervesen és mesterségesen fölnevelt, kitenyészetett dolog, akkor nekünk egyetlen kötelességünk, hogy ellenálljunk, és mentsük legfőbb hittételünket, az igazságot, vagyis az igazságra törekvést. A tudós, aki szónokként, szerzőként, tanítóként hamisan nyilatkozik meg, tudatosan támogat hazugságokat és hamisításokat, nem csupán szerves alaptörvények ellen cselekszik, de ezenkívül - minden időszerűség látszata ellenére - nem használ, hanem súlyos kárt okoz népének, megrontja levegőjét és földjét, ételét és italát, megmérgezi a gondolkodást és a jogot, segítségére van minden gonosz és ellenséges erőnek, amely megsemmisüléssel fenyegeti a népet.

A kasztáliai tehát ne legyen politikus; szükség esetén ugyan áldozza fel személyét, de hűségét a szellemhez soha. A szellem csak akkor jótékony és nemes, ha az igazságnak engedelmeskedik; mihelyt elárulja, mihelyt lemond az igazság tiszteletéről, megvásárolhatóvá és tetszés szerint hajlíthatóvá válik - potenciálisan ördögivé is lesz, és sokkal rosszabb, mint az állati, ösztönös bestialitás, mert abban még mindig van valami a természet ártatlanságából. [...]

Az üveggyöngyjáték-mester

Utóirat:

Engedtessék meg nekem, hogy ehhez még hozzáfűzzem a tisztelt Jakobus atya néhány szavát, amelyet egyik felejthetetlen magánóráján jegyeztem fel:

>>Eljöhet a rémület és a legmélyebb nyomor ideje. De ha a nyomorban is lehetséges még valamelyes boldogság, az csak szellemi lehet, visszafordulás az előző korok művelődésének megmentéséhez, odafordulás a szellem derűs és állhatatos képviseléséhez egy olyan korban, amely különben teljesen az anyag áldozatául eshetnék.<<"

Forrás: Hermann Hesse - Az üveggyöngyjáték (Fordította: Horváth Géza)