2012. december 31., hétfő

Tizenegyedik bejegyzés - Világépítés és világpusztítás

Az alábbi hosszú-interjú szolgáljon tanulságul arra nézvést, hogy milyen fajta "titkos hadviselés" zajlik a szellem szintjétől kiindulva a mindennapi életre hatóan. A Jó és a Rossz erőinek harca koránt sem mese. Persze nem kell mindent készpénznek venni az alábbiakból, de ha a fele igaz, mindenki nekiveselkedhet saját elméje megtisztításához, mert lehet, hogy eljön a nap, mikor felkészültnek kell lenni!

***


Beszélgetés Bakos Józseffel

A legelső kérdés természetesen adódik. Milyen alapokon nyugszik és hogyan lehet felismerni a szabadkőműves gondolkodásmódot?

– A szabadkőművesség egy felvállalt, jellegzetesen inkonzisztens gondolkodásmód, amelyet az etnográfusok bricolage-logikának is neveznek. Jellemzője, hogy a modern logika szempontjából inkonzisztens, szedett-vedett elemekből épül fel. Ugyanakkor egy régi technikát alkalmaz, amelyet már a misztérium-vallások és más titkos társaságok is gyakoroltak az ókorban. Ez a kettős rendű szólás, amelyet például a preszókratikus filozófusoknál is megtalálunk, de ott még ártatlanul. Ebben a funkcionális inkonzisztenciában egy sikeres, hálózatszerű működésmód egyik kulcseleméről van szó. Ami egyből szemet szúr bárkinek, az egyrészt a filozófiai nominalizmus iránti hajlam, a racionalista, felvilágosító és mindenfajta rejtett szubsztantív lényegtől megfosztó gondolkodásmód, másrészt pedig az okkult és misztériumok felé hajló gondolkodásmód egymás fölötti működése.

Erre épül egy korokon áthúzódó praktikus gyakorlatrendszer, a szabadkőműves-beavatás. Minden szabadkőműves oriensnél jellegzetesen megtalálható, hogy az első fokokon, a "beetetés" fázisában, a kettős rendű szólás egyik felét – az okkult értékekre, az okkult világra vonatkozó gondolkodásmódot – alkalmazzák. Míg a magasabb fokokon, sőt még ott sem okvetlenül, hanem esetleg még az oriensen belül sem mindenki számára tudott módon, mégis jelen van egy másfajta értéktelenség-rend, egy romboló, cinikus, materialisztikus beállítódás.

Ez a jellegzetesség is a régmúltra nyúlik vissza. A 10. században élt például Abdallah Ibn Majmun (nem azonos Majmunidésszel!), akinek az apja materialista orvos volt. Nagyon érdekes, hogy az iszlám világban is, mint a középkorban általában, a zsidó, vagy iszlám hívők nagyon jó nevű orvosok voltak, de majdnem mindig cinikus materialisták és Isten-tagadók, anélkül persze, hogy ezt kifelé mutatták volna. Így hát Majmun is az apjától tanulta, hogy miképp rejtse el kifelé a birtokában lévő magasabb rendű tudást. A középkorban ez volt a kiválasztottság igazi pecsétje. Ennek a tudásnak a birtokában egy társaságot szervezett, a bátiniket. A jól ismert technikát alkalmazta: hét beavatási lépcsőfok, az ötödikig csupa szép és jó dolgok, értékek, misztika, iszlám stb. A felsőbb szinteken azonban elkezdik lebontani, majd brutálisan eltörölni ezt a szellemi alapállást, amelynek következtében a beavatottban egy végletekig lecsupaszított, cinikus világkép marad meg, amelynek alapján a beavatott a többi ember, ahogyan ő nevezte – elnézést –, a "seggek" viselkedésén jókat nevetett, és irányítani volt képes őket.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez minden beavatás alapvető trükkjei közé tartozik, csak míg – teszem azt – egy pápua-újguineai férfi-házban, amikor a felnőttkort elérő ifjú előtt leleplezik a szellemeket, bemutatva, hogy amiktől eddig úgy rettegett, azokat rokonai, a törzs többi tagja keltették életre, az egy ilyen zárt, kötött társadalomban, a tabutörés erejével, energiájával óriási, felszabadító erejű pszichés változásokat jelentett. Hasonlóképp működött ez Japánban vagy a középkori Európában. A mai társadalmakban erről már szó nincs. A teljes pszichikus eloldottság és széthullottság világában, ahol a 'new age' jelenségeitől kezdve nagyon sok támadásnak vannak kitéve az emberek, ez tovább erősíti a negatív folyamatokat. Ezt a jelenséget a pszichiáterek nagyon jól ismerik.

Ez az eljárás a titkos beavatási társaságok hierarchikus társadalomszemléletén alapul, amely alapvetően kettős természetű: van a nagyon szűk grémium, amelyben, ha már bekerült valaki, kettős világot lát (beavatottak és nem beavatottak), ha még nem, akkor viszont szellemi létrát lát maga előtt több lépcsőfokkal, a magasabb szférák felé. De – ahogy Wittgenstein mondja a Tractatusá-ban –, ha valaki már fölért, akkor a létra szükségtelenné válik, ki lehet rúgni magunk alól.

Ez a megkülönböztetés Indiától kezdve mindenhol megtalálható: Hérakleitosz polloinak, szemétnek nevezi az alsóbbrendűeket, Indiában pasunak, az istenek áldozó barmának tekintik, aki nem tartozik a szűk grémiumba… vagy éppen seggnek, mint Abdallah nevezi.

Teszem azt, a mai magyarországi Martinovics nagypáholy összes főkorifeusa sem kell, hogy tudjon bármit is azokról a célokról, amelyeket az elöljáróik – akik nem Magyarországon tanyáznak, hanem az ún. láthatatlan elöljárók – meghatároznak és kijelölnek. Egyébként a láthatatlan elöljáró jól ismert toposz minden ilyen típusú titkos társaságnál. Ez megint a mítoszokba, archaikus gondolkodásba nyúlik vissza: a félistenek, titánok, démonok létére, akiket e nézetek szerint a szerzetesrendek, titkos társaságok, beavatási rendek igazi elöljáróiként tisztelnek.

Ez az elképzelés a racionalista, felvilágosult nyugati szabadkőműves orienseknél egészen máig húzódik. Az általában 13 lépcsőfokot tartalmazó szabadkőműves hierarchiában – amelyben ha felfelé hágunk, mint egy piramison, egyre kisebb csoportokat találunk –, létezik egy igen kevesek által képviselt vezető grémium. A legtetején pedig a mindent látó szem szimbóluma helyezkedik el, amely a világegyetem legfőbb építőmesterét jelképezi. A legfelsőbb emberi grémium azonban egy Tizenhármak Tanácsának nevezett csoport, de ezek és a világegyetem legfőbb építőmestere közötti – hogy Hamvas kifejezését kicsit illetéktelenül alkalmazzam ide – "kenyőcs", a közvetítő réteg, emberalatti vagy emberfeletti entitásokból tevődik össze, amelyek a katolikus és ortodox egyházak szerint egyértelműen démonok és más entitások, keresztény szempontból a bukott angyalokhoz sorolhatók.

A szabadkőművességnél az említett filozófiai ambivalenciák a beszédmódon és a beavatás rendjén túl a politikai alkalmazásban is megnyilvánulnak. Napjainkban legjellegzetesebben a globalizációnak nevezett jelenség kapcsán, amely az USA-ból kiindulva hódít mind agresszívebben mindenfelé a világban. Ennek során a mindennapi politikában egyrészt egy nominalista, materialista szemléletet alkalmaznak, névértékben véve a dolgokat, egyfajta elértéktelenítési folyamatot generálva, másrészt – és ez tartozik az alsó beszédmódhoz – mégis emberi értékekről beszélnek. Például – amit a magyar politikai élet egyik oldalán egészen nyilvánvalóan ki lehet tapintani – humanizmusról, toleranciáról és ehhez kapcsolódó értékekről beszélnek, és a humanista mozgalmakhoz hasonlóan az emberi lényegre, az emberi önértékre és hasonlókra hivatkoznak, ugyanakkor egy olyan szabadkőműves értékrend alapján működnek – esetleg anélkül, hogy ennek tudatában lennének –, amely ugyanakkor a másik gondolkodásával esküszik a szabad piacra, a nominalizmusra, az ember piaci termék mivoltára. Ha a kettőt összeillesztjük, teljes az inkonzisztencia.

A Földön hatmilliárd ember él, a szabad piacon pedig amiből túltermelés van, az értéktelen. Fennhangon ismételjük mégis, hogy van valamilyen emberi lényeg, olyan emberi szubsztancia, amely minden körülmények között tiszteletet érdemel. Ez az alapvető politikai csalafintaságok közé tartozik, hiszen ezzel a gondolkodásmóddal kinek-kinek megadjuk a magáét.

Hangsúlyozom, ez a grémium vagy elit teljesen mentes mindenfajta platóni idealizmustól, szubsztanciában való hittől. Mondhatnánk úgy is, hogy teljesen cinikus, végletekig redukált, lecsupaszított, hedonista szempontok vezérlik. De nem kizárt az sem, hogy ez átcsap egyfajta végső kiégettségbe, egy szuper aszketikus jellembe. Erre legjobb példát pontosan azok a gondolkodók, írók adják, akik nagyon is belemerültek ebbe a világba, tehát bizonyos szabadkőműves beavatásokat kaptak. Az irodalom másodvonalához sorolják, de a mi szempontunkból egy 'first one' szerző, Gustave Meyrink (magyarul is jelentek meg művei), aki szabadkőművessége mellett az egyik legizgalmasabb oriensben, az Ázsiai Testvérek oriensében is beavatást nyert. De ugyanígy említhetném a Magyarországon kevésbé ismert Arthur Machent, aki a gonosz igazi képviselője volt, és e tárgyban megfontolandó gondolatokat közölt. Az igazi gonoszság sokkal ritkább, mint a legnagyobb szentség – állítja. Mert meg kell különböztetni azt, ha egy részeg szerencsétlen hazatántorog a kocsmából és agyonrugdossa a családot, és azt, aki nem élvezetből, nem hatalomvágyból, hanem egy absztrakt, színtisztán elvont okból olyan ontológiai rontást tesz, amely – bár esetleg az átlagember szemében nem is tűnik rossznak – össze sem mérhető az előbb említett emberi hibákkal vagy bűnöcskékkel. Az igazi bűnök a Léten ejtenek sebet. Egyébként ennek felismerésére van egy transzcendens szervünk, amely kiemelkedő irodalmi alkotásokon (mondjuk Borges írásain) néha átsüt.

A szabadkőművesség esetében sem azok a színes bulvárlapba illő pletykák az érdekesek, hogy tényleg megmérgeznek-e embereket, vagy aki elárulja a titkaikat, azt tényleg befalazzák-e, és hasonlók. Nem ez a lényeg, hanem a gondolkodásmódnak az az ambivalenciája, az a fajta nagyon furcsa, aszketikus, kifacsarodott, absztrakt vonzalma az igazi bűnhöz, amely az Arthur Machen (aki egyébként maga is csúcs-szabadkőműves volt, hiszen tagja volt a Golden Dawn hermetikus rendjének) által megfogalmazott inkonzisztencia bűnhöz vezet. Azt hiszem, ez érződik az ő gondolkodásmódjukon. Körülbelül ezek a jellegzetességek a szabadkőműves gondolkodás legfontosabb jellemzői. Napjainkban kezd igazán erőteljesen megmutatkozni egy további, amit László András találó megnevezésével pszichizmusnak nevezhetünk. Azok a fajta ál-misztikus, okkult, indukált, spirituálisnak címkézhető, de mégsem igazán spirituális állapotok, amelyeket már a 20. században kezdtek tanulmányozni pszichiáterek, könyvek sorát szentelve a szimbolizmus által kiváltott pszichózis témakörének. A szabadkőműves szimbolizmus pedig kivételesen erős ebben a működésmódban. Képes úgy rátelepedni a rendszerbe belemerülő elméjére, hogy gátolja a gondolat szabad mozgását. Szinte minden gondolati terület le van fedve, minden jelenségre, minden tapasztalatra, minden szubjektív élményre megvannak a megfelelő sémák. Az illető azonnal szabadkőműves gondolatsorokra, előre kidolgozott gondolati sémákra asszociál.

Milyen történeti háttérre, milyen gyökerekre támaszkodik ez a nézetrendszer?

– A 18. században nagyon erőteljesen fölélénkülő okkult reneszánsz nagy lökést adott az akkor szerveződő titkos társaságoknak: elkezdtek foglalkozni a középkori kabbalával, ókori misztériumokkal, és minden okkult tudásformával, ami éppen az európai kultúra látókörébe került. Kezdték begyűjteni a pythagóreusok, orfikusok, gnosztikusok, manicheusok gondolatait. Mindenhonnan átvettek elemeket, de talán a legerőteljesebben az hatott, amit a filozófus Molnár Tamás is annyi helyen hangsúlyoz – bár nem a szabadkőművesség, hanem a filozófiát ért pszichizmusról és okkult befolyásról beszélve – a gnosztikus dualizmus. Ez tette a szabadkőműves gondolatokra talán a legfontosabb hatást. Ebben az időben születtek meg a legendák a szabadkőművesség ősiségéről is.

A 18. század, a fény százada, az okkult reneszánsz időszaka, a késő ókor bomlásfolyamatait idézi fel. Ugyanazok a jelenségek ismerhetők fel, mint a gnózis kifejlődésénél. Burjánzanak a szabadkőműves és más oriensek, és esetleg ugyanaz a racionalista filozófus, aki karteziánus órákat tart, esténként eljár a páholyba, és bizarr szimbolizmusokba, beavatási ceremóniákba merül.

A 20. század ennyiben rímel erre az időszakra, azzal a különbséggel, hogy a mai történések még azt a viszonylag keretekkel, korlátokkal bíró ambivalenciát is felülmúlják, ami a szabadkőművesség előző századaiban volt. Mélyebben forgatják fel az értékeket, hatásuk egészen a kaotikus mozgásokig vezethet. Bajban is vannak ilyen szempontból a szabadkőművesek, mert – és ezt László András nyomán mondom –, lehet, hogy a szabadkőművesség csak előkészítője valaminek, amiről esetleg ők sem tudnak, még a legfőbb vezetőik sem, még a kiválasztott szűk grémium sem. Példa erre a Nagy Francia Forradalom története, amikor sor került a szabadkőművesek lenyakazására. Túlpörgött a beindított gépezet, és megjelent a társadalmi káosznak egy olyan állapota, amikor már terhet jelentenek a viszonylagos hierarchiát, rendet jelentő bármilyen szerveződések. Mondhatjuk úgy is, hogy Lucifer nem feltétlenül egyezik Sátánnal. Még Lucifernél is létezik valamilyen rend.

Ez a társadalmi folyamat, úgy érzem, most is kitapintható. Azt hiszem, ez nem összeesküvés-elmélet, ez a teljes pszichikus szétzilálódás és inflálódás. Jung mondja, hogy amikor a mentális nívó hirtelen esik, az ember felkészületlenül találkozik azokkal a hatalmakkal, erőkkel, láthatatlan feljebbvalókkal (vagy inkább lejjebbvalókkal), amelyeket ő a tudattalan bizonyos erőteljes csomópontjainak, például a Schatten-nak, árnynak nevez (de nyugodtan mondhatjuk alvilágnak), amelyek révén megmozdul az alvilág. És ma nem védik a felkészületleneket sem egy középkori egyház keretei, de még a szabadkőművesség viszonylagos luciferiánista rendje sem.

Persze ez sem új jelenség. A késői judaizmus perifériáján nagyon sok kultúra hatott a gonosz megfelelő képzeteivel. Kialakították maguknak az Antimessiás, a későbbi Antikrisztus előképét. A kabbalisztikus, rabbinikus iratokban előfordul egy Antimessiás, akit Armiloszként emlegetnek, korábbi nevén mint Hakatriel szerepel. Azért fabrikálták ezt a szép, furcsa kiejtésű szót, hogy kijöjjön a 666, ami nyilván a János Jelenések könyveire való építkezés, tehát késői irat.

A késői kabbalizmus, amely már nagyon szorosan összefonódik a szabadkőművességgel, tud arról, hogy Armiloszt (Antimessiás – Antikrisztus – 666-ot) Prága alapkövében nemzi a Szataniel vagy Szamael. És ismert a dátum is, amikor ez megtörtént. Ennek kapcsán érdekes jelenkori legenda, ugyanakkor döbbenetes közvetlen kapcsolat a modern politika világával, hogy ennek évfordulóján rendezték a legutóbbi NATO-csúcsot Prágában, ahol a résztvevők ellátogattak – mint úgymond turisták – a megfelelő alapkőhöz, egy eltört oszlophoz, egy fallikus kőhöz. Ami elég érdekes muzeológiai szenvedély csúcspolitikusoktól. Többek szerint az esemény asztrológiailag is alátámasztható, a prágai NATO-csúcs tényleg akkor volt, amikor a megfelelő dátum elérkezett. Ugyanakkor csakugyan létezik egy ősi legenda, amely szerint Prágát is pre-szabadkőműves, de szabadkőműves szellemiségű társaság (az Ázsiai Testvérek Társasága) alapította volna. Tehát a legmodernebb kor is tele van ilyen legendákkal, és elgondolkodtató, hogy milyen vezetőink is vannak minekünk.

A nagypolitikában miképp mutatható ki ez a nézetrendszer és a titkos társaságok tevékenysége?

– Kezdjük talán az egyesülő Európával, az Európai Unióval, merthogy az színtisztán szabadkőműves képlet. Ma már odáig jutott a szabadkőművesek lényeget beburkoló elfedési technológiája, hogy teljesen nyíltan lehet erről írni. Például az Élet és Tudományban idén tavasszal egy több részes cikksorozat elemezte nagyon tárgyszerűen, hiteles forrásokra támaszkodva, a témát, hogy a páneurópai mozgalom, a mai Európai Unió szabadkőműves ideákból fakad, és annak mintájára szervezték meg.

Kant híres, Az örök béke című, esszéisztikus förmedvényében – mely az életművét tekintve nem válik dicsőségére – már tulajdonképpen azt a humanitarista, egalitáriánus, tolerantista borzadályt készítette elő, amit most politikai korrektségnek neveznek. Azt kevesen tudják, hogy ő, amikor nem filozófusként gondolkodott, mint például ebben a művében, akkor a königsbergi koponyához és lábszárcsontokhoz címzett szabadkőműves páholy tagjaként ilyen gondolatrendszerben mozgott. Ezzel kezdődik az Európai Unió. Aztán a megálmodói között találjuk azt a Coudenhove-Calerg-i grófot, aki a 20. században, még a Népszövetség idején volt előfutára a páneurópai mozgalomnak. Persze a Népszövetség is szabadkőműves ideából fakad, ez világos. Kallergi a 20-as években házalt, és még Mussolininél is próbálkozott ilyen ötlettel.

Ugyanerről az időről szólva, például a sztálinizmus kapcsán az ember azt hihetné, hogy ott aztán semmiféle okkult befolyásnak nem volt helye, mert azok őrült materialisták voltak, akik mindenkit egyaránt lekaszaboltak. Ez is óriási tévedés. Az a Kaganovics, aki túlélt mindenkit, és akitől még az öreg Brezsnyev is rettegett, konkrét szabadkőműves kapcsolattal rendelkezett, a New York-i Karp bankárcsalád rokonaként. Ma már nem is annyira titok, hogy illuminátus New York-i bankkörök pénzelték a bolseviki forradalmat. Trockij volt a futár, aki az aranyat Oroszországba szállította. De egy kicsit visszalépve az időben, a 20. század történetét alapvetően meghatározó Lenin is palladiánus, tehát luciferiánus szabadkőműves csoport tagja volt, az irodalom szerint Szpartakusz beavatási néven. Még egy lépéssel visszafelé Marxot is a Memphis Mizraimmal, a 18. század végi szupermágikus szabadkőművességgel kacérkodók között találjuk. Írt is egy Sátán-imádó verset még fiatal korában, mint romantikus fiatalember. Nem is rossz vers egyébként, kicsit Baudelaire sátánista verseire hajaz, de hát ez csak érdekesség.

Mennyire rejtett ezeknek a szervezeteknek a működése és hatása?

– A szabadkőművesség szimbolizmusa és történetének feltárása ma már nyíltan lehetséges, mert a modern társadalmaknak semmilyen ellenállóereje sincs ezekkel az ideákkal szemben. Nagyon szűk az a réteg, amelynek ez ma valamit is mond. A 20-as években még népi populista és egyéb oldalakról legalább riogatni lehetett a szabadkőművességgel mint mumussal. Ma ez legfeljebb izgalmas, egzotikus jelenség néhányunk számára, ezért például nyugodtan pozitív értékként lehet előadni az Európai Unió kapcsán elődjének, a hasonló, világosan szabadkőműves képlet szerint alapított Egyesült Államoknak a történetét. A szabadkőművesség különböző oriensei az USA-ban teljesen szabad, egyházjogú szervezetként működő csoportok, ott a publikálás, a róla való tudomás sokkal nyíltabb, mint Európában. Ott sokkal elfogadottabb, társadalmi hatásaiban természetesnek vett állapot, ezért nem is titok, hogy a jelenlegi elnök is, ahogy a papája is, egy skót-rítusú szabadkőműves páholy tagja. Ahogy majdnem minden amerikai elnök különböző páholy tagja volt. Washington, Benjamin Franklin, Roosevelt és mások is szoros, gyakran tagsági kapcsolatban voltak a szabadkőművességgel. Washington egyik leghíresebb képén szabadkőműves kötényben látható.

Jellemző, hogy az 1930-as években, a roosevelti kormányzaton belül kilenc szabadkőműves volt, köztük az a Wallace, aki földművelésügyi államtitkár volt – de valójában ő volt a szürke eminenciás Roosevelt mögött –, és magában a Fehér Házban tartott okkult rituálékat. Mindketten, Roosevelt és Wallace is harminckettedik fokú beavatottak voltak. Lehet, hogy csak úri passzióból, és egyáltalán nem befolyásolta a politikájukat, de azért ezt talán mégis naivitás így gondolni. Az USA állami nagypecsétje a legnyilvánvalóbb módon fejezi ki azt az ősi, kabbalisztikus, gnosztikus időkig visszanyúló, okkult hátteret, ami ezeknek a csoportoknak az igazi lényegét alkotja.

Az Európai Unió szimbolizmusa is teljesen világos. Zászlaja, a sötétkék alapon pentákulumokból, ötágú csillagokból képzett, középpont nélküli kör, heraldikailag teljesen értelmetlen. Nem hiszem el, hogy az Európai Uniónak ne lett volna módja valami értelmes, valódi európai hagyományra visszacsatlakoztatott jelképpel előállni. Mert arra hivatkozni, hogy az európai hagyományban vannak ilyen jelképek, mint például a Grál kerekasztala, azért hamis, mert például abban az esetben a csillagok nem egy középpont nélküli körben helyezkednek el, hanem a Grál körül. Tizenkét lovag ül körben, amely elsősorban nem a demokratikus eszmét fejezi ki – ahogy azt sokszor értékelik, hogy mindenki egyenlő a kör körül, és nincsenek kitüntetett pontjai a körnek –, hanem elsősorban egy világképet, a kör alakú égbolt-vetület és a Föld-vetület képzetét. Így, középpont nélkül viszont az EU-zászló színtiszta káosz-jelkép, és ezt nyíltan lehet ma mutogatni, mert az emberek erről semmit sem tudnak.

Én egy percig nem állítom, hogy az Európai Unió pragmatikus vezetői éjszakánként sötét rituálékban vennének részt, hiszen feltételezem, erre sem idejük, sem kedvük nincs. De majdnem bizonyos, hogy megvannak ezek a szálak, még akkor is, ha esetleg erről nekik maguknak fogalmuk sincs.

A magyar politikai nómenklatúrára még hangsúlyozottabban érvényes ez a tudatlanság. Persze ez nem jelenti azt, hogy azok a másodvonalbeli, szürke eminenciások, akik a magyar politika mögött állnak, már ne tudnának erről. Makacs, épp ezért hitelesnek tűnő pletykák keringenek arról, hogy például egy jól ismert magyar író a frankfurti nagypáholy tagja, és hogy ő lenne az egyik főösszekötő a magyar politikai világ felé. [Konrád Györgyről van szó - szerk. megj.] A magyar oriensek egyébként is szubbalkáni jellegzetességeket mutatnak, még a szabadkőművességen belül is. A Magyarországon bejegyzett három oriens, a nemzetközi szabadkőműves szerveződésben "tizenketted-hegedűs" társaság, akik csak végrehajtók, az egész szervezeten belül valódi hatalommal nem rendelkeznek. Ez a három páholy egyébként a skót-rítusú páholy, a történeti gyökerekkel rendelkező szimbolikus nagypáholy és a Martinovics nagypáholy, amely a nagy múltú francia Grand Orient leányvállalata. Ez utóbbit szokták a téma kutatói a legrombolóbbnak tekinteni.

Milyen szerveződés szerint épül fel a nemzetközi szabadkőművesség?

– A szabadkőművesség gyökerei a tényleges kőművesmunkát végző, a gótikus katedrálisokat építő középkori céhekhez nyúlnak vissza. Ezek a szerveződések és az azokat vezető mesterek éppen a templomépítések kapcsán – amelyek akkor még komplex világképként épültek meg, ezért igen magas szintű tudás kellett a megépítésükhöz –, az ehhez szükséges tudás megőrzésére, fejlesztésére szövetkezett cégek titkos szerveződései. Ebből alakult azután ki a mind elvontabb szabadkőműves társaságok "absztrakt világépítő" szerveződése. Tehát a történet elején ez egy operatív szakma volt, később változott mind spekulatívabbá, amelyen belül aztán tovább fragmentálódott.

Anglia volt a modernkori szabadkőművesség szülőhazája. 1717-ben ott alakult meg az első nagypáholy, a Golden Dawn, amely mindmáig az ún. kék szabadkőművességhez sorolja magát annyiban, hogy még valamifajta visszafogottságot és tiszteletet tanúsít a valódi operatív kőműves mesterek irányában. Az angol páholyt ma is tisztelet övezi, tekintélye van a szabadkőműves világon belül. Szerveződésük is klasszikus, a kőműves céheknek megfelelően három beavatási fokot tartanak nyilván, ami azért elég jól szűri a bekerülő tagokat.

A spekulatív ág – az ún. fehér szabadkőművesség – Franciaországban alakult ki, ezek a francia típusú oriensek, például a Grand Orient. (Érdekes egybeesés, hogy Amerikában hasonló módon különböztetik meg a fizikai és a szellemi munkát végzőket: blue collar – white collar) Ezek a társaságok korabeli bankárok, ráérő értelmiségiek, grófok részvételével alakultak meg. Ez egy nagyszerű gazdasági és politikai véd- és dacszövetség volt, hiszen egymást juttatták olyan pozíciókba, amelyekből tovább építkezhetett a szervezet. Jellegzetes, hogy mennyire hatékony lehet az elején említett "duplafenekű bőrönd", a kettős gondolkodás- és beszédmód használata: Amikor Adam Weishaupt az 1700-as évek végén Bajorországban megalapította az Illuminátusok rendjét, az egy-két év alatt egész Európában elterjedt, és az akkori kor viszonyai között is sikerült kétmillió tagra föltornázni a taglétszámukat, és ezek majdnem mind a befolyásos társadalmi rétegekhez tartoztak. Ennyire gyorsan képes terjedni egy ilyen szuper-hálózat. Ennek fő eszköze a tagok egymáshoz láncolása kettős, hármas kötéssel, azaz egymástól való függőségekkel. Azért ezt a folyamatot nem lehet azzal lesöpörni az asztalról, hogy ez egy légből kapott összeesküvés-elmélet.

Az eredeti felépítés szerint a tagok közül a legjobbakból alakuló kiválasztottak alkotják a vezető grémiumot. A Golden Dawnban ez száznyolc főből állt, később, ahogy a szervezet terjeszkedett az Egyesült Királyságban és tovább, ez a szám bővült (még egy magyar tagja is volt a páholynak). Szimbolikus okokból általában törekedtek arra, hogy ha megváltozott a vezetőség száma, az mindig valamilyen szimbolikus értelemben jelentéssel bíró szám legyen (hetvenkettő, száznyolc vagy száznegyvennégy stb.). Az így kialakult csúcsszervezet már a szabadkőművesség krémjéből szerveződött.

A 20. században lépett tagjai közé Aleister Crowley, a század későbbi csúcs-szabadkőművese és csúcs-mágusa, aki azokat a beavatási gyakorlatokat és lépcsőket viharos sebességgel teljesítette, amelyekhez másnak egy élet is kevés. Másfél vagy két év alatt végigrobogott a Golden Dawn beavatási szisztémáján, majd – elégedetlen lévén a minőséggel –, létrehozta az Argenteum Astrumot, amelyben a Golden Dawn után újabb tizenegy fokú létra kezdődött. Crowley később – furcsa, mágikus egybeesések sorozata közepette – egyesítette az Argenteum Astrumot az Ordo Templi Orientisszel, amely kiterjedt németországi gyökerű társaság volt. Az egyesített Ordo Templi Orientis nagymestere maga Crowley lett, Bafomet néven. Az egyesülés révén háromfokúvá nőtt most már a hierarchia: a szabadkőművesség, a Golden Dawn hermetikus rendje és az Ordo Templi Orientis (OTO). A szerveződés a század közepén egy ideig hanyatlásnak indult, de a 60-as évektől, amikor a máig tartó nagy okkult újjáéledés elindult az USA-ban, Angliában és Franciaországban, új erőre kapott, és máig virágzik, sőt terjeszkedik, gyarapodik.

(Egyébként itt megint megfigyelhető az előbb már említett mágikus háttéren alapuló szimbolizmus. Az Argenteum Astrum nevű szervezet betűjele AA, ahogy a szabadkőművesek rövidíteni szokták saját szerveződéseiket. Az A számtani értéke szerint az 1-et jelenti, tehát az AA, az tizenegy, amely számot a legrégebbi időktől a legrombolóbb hatás szimbólumának tartanak a hermetikus tudásban. Ennek eredete egészen a pythagoreizmusig nyúlik vissza, és onnan terjedt el a világon. A 10-es a pythagóreusoknál a Legszentebb, a Tökéletesség, a Kozmosz rendjének száma, a tetraktüsz (1+2+3+4) volt. A tizenegy, kilépve ebből, végképp romba dönti a harmóniát, és képes tönkre tenni mindent, ami ehhez kapcsolódik. Másrészt 1+1=2, ami ugyanezt jelzi: az Egy, a Teljesség, a Mindenség megtörését.

Állítólag ezért ajánlotta Crowley a Foreign Office-nak, hogy használja a II. világháború alatt úgymond a Victory jeleként a V-betűt formázó kinyújtott mutató és középső ujjat. Valójában ez a tizenegy – vagy, ami ugyanaz, a kettő – uralma. Ez egy ősi, de még a középkorban is gyakran alkalmazott mágikus múdra, vagy szigillum (pecsét), ahogy nyugaton hívták ezeket a jeleket, kéztartásokat. Ugyanazt jelenti, mint a szanszkrit múdra, amely nemcsak mágikus kéztartást jelent, hanem pecsétet is, hasonlóképp a görög karaktérhez. Churchill használta is, az persze többek szerint kérdés, hogy tudatában volt-e az erős jelentéstöltetnek is.

Ez majdnem minden hagyományban megtalálható. Indiában a Makarának, a Leviathán indiai megfelelőjének, az őskrokodilnak a száma. A krokodiltól, teknőctől mindig irtózott minden hagyomány: az egyiptomi, az indiai, a kínai. Ennek megfelelően foglalják el helyüket a világ leírásában. A Makara, vagy éppen a Leviathán, vagy az Apek kígyó Egyiptomban, már nem is a sötétségnek, hanem magának a káosznak a jelképe.

Említettem, hogy a Grand Orient-típusú szabadkőművesség képezi az alapot. Ezek az ismertebb oriensek, mint a Grand Orient és társai, a hatalmi piramisban elég alacsonyan helyezkednek el, a tizenhárom lépcsőből pusztán úgy a harmadik, negyedik fokon. (Ehhez képest a magyar leányvállalat, a Martinovics nagypáholy szóra sem érdemes, periférikus végrehajtó-szervezet.) Utána jönnek keményebb befolyású csoportok, mint a Bnai Brith, a Bnai Mose, amelyek már elég magasan levő páholyok. Nevükből fakadóan zsidó liberális körök alkotják őket. Ezek fölött van a Háromszázak Tanácsa, fölöttük pedig a Tizenhármak Tanácsa. Ez legalábbis a legenda, az újkori mitológia velük kapcsolatban.

Mögöttük, felettük egy másik hierarchia indul, és ebben elég magas fokon áll az Argentum Astrum és az OTO egységes rendje. Azt tudni lehet, hogy a skót-rítusú szabadkőművesség legmagasabb (harmincharmadik) beavatási foka, vagy éppenséggel az angliai nagypáholy klasszikus kék szabadkőművességének háromfokú beavatásában a harmadik fok, legfeljebb neofitává teheti az embert az OTO-ban. Tehát az minden szempontból fölöttük emelkedik. És olyan követelményeket támaszt – legalábbis ez a propaganda, az általuk keltett modern mítosz önmagukról –, hogy olyan kivételes képességekkel rendelkeznek, hogy a még neofita is fölülmúlja a szabadkőművesség legmagasabb fokú beavatottságát. Aleaster Crowley olyan kritériumokhoz kötötte a különböző fokozatokat, hogy azt egy kívülálló számára lehetetlen teljesíteni. Állítólag már az adeptus minor fokán olyan tudással kell rendelkezni, mind a világi tudományok, mind az okkult tudományok köréből, amely egy egyetemi doktori foknak felel meg. Tehát egyetemi doktori fokon kell ismerni a matematikát, fizikát, ugyanakkor az okkult tudományokban is megfelelő készségekkel kell rendelkezni: olyan intuícióval, ami a jövőbelátással egyenértékű, a láthatatlanság képességével stb. – és ez még csak a harmadik fokozat! És ezt külső manifesztációkkal is igazolni kell, például 24 óráig olyan mozdulatlan pózban ülni, hogy egy csurig töltött edényből, ami a jelölt fején van, egy csepp se csöppenjen ki. Szerintem persze azért ezek is inkább a legendák birodalmába tartoznak. Az OTO belső szerveződése 11 fokú. Tizenegy beavatási lépcső van a zelótától a legfelső, ipsissimus fokig, ahogy ők nevezik. Közben van az adeptus minor, adeptus major, adeptus exemptus, magister templi és így tovább.

Az OTO két fő ágra oszlik: a kalifátusi Ordo Templi Orientis és a klasszikus Ordo Templi Orientis. Ezek néha mágikus csatákba is bonyolódnak egymással. Szellemi, mágikus gondolkodásrendszerük a középkori mágiába nyúlik vissza, templárius, gnosztikus elemekből épül fel, amelyre erősen hatottak kabbalisztikus gondolatok. Gyakorlataik – amelyek java részét az ókor végi gnoszticizmusból merítették – többnyire szado-mazo szexuálmágikus gyakorlatokból állnak, és mind a mai napig egészen a nem önkéntes emberáldozatokig terjed a skála. Az USA-ban rendőrségi szakértők szerint évente több ezer ember tűnik el ilyen rituálék áldozataként. Olyan is létezik, hogy gyerekeket vonnak be a rituálékba, és kiválasztott gyerekek ölik meg az áldozatgyereket. A hallgatásnak ez olyan cementjét tudja létrehozni, amely tényleg leleplezhetetlenné teszi ezeket a csoportokat. Ezek a gyakorlatok tehát ősi pszichológiai trükkökre épülnek, amelyeket nem csak az ókorban gyakoroltak a gnosztikusok bizonyos csoportjai, mint a karkokrateiánusok, meg a Nahasz-hívők, de a keresztény középkorban és az iszlám középkorban is megvannak a hasonlóképp működő testvérszervezetek. A szabadkőművesség forrása tehát nemcsak a nyugati hemiszférára, hanem a Közel-Keletre is visszanyúlik, többek között az hiszmaniita, tehát síis, síizmushoz tartozó iszlám ezoterikus szektákra.

Igaz az, hogy valamilyen módon a ma divatos szcientológia is ehhez a vonalhoz kapcsolódik?

– Igen. Széles körben nem ismert, bár tudható, hogy a Hubbard-féle szcientológia szellemi gyökerei Crowley-n keresztül a fekete mágiában, a szabadkőműves ideákban gyökereznek. A következő történt: a kaliforniai kalifátusi OTO főpáholyának nagymesterénél, Crowley személyes tanítványánál és mágikus gyermekénél, Alain Parsonsnál megjelent egy Hubbard nevű süvölvény, aki könyörgött, hogy megkaphassa az okkult tanításokat. Parsons, aki egyébként sikeres tudós, a NASA rakéta-hajtóanyag fejlesztő mérnöke volt (a Holdon még krátert is elneveztek róla), nem lehetett túl jó emberismerő, mert beleegyezett. A már említett szexuálmágikus gyakorlatok során – amelyet Parsons saját személyes skarlát szajhával űzött – Hubbard befurakodott a viszonyukba, majd a klasszikus vígjátékoknak megfelelően lelépett a nővel, és persze magával vitte Parsons pénzét is. (Parsons később emiatt felrobbantotta magát.) Hubbard ezzel "alapozta meg" mágikus hírnevét, innen – az OTO elpotyogatott tudásából – szedte összes tudását. De ő nyíltan állítja a dianetika sátánizmusát. Tejtán tudatnak nevezi, a 666-ra, a titánra, a megosztottságra, a megkettőzöttségre utalva, hiszen a ti vagy a di gyök az indoeurópai nyelvekben a titán, és egyben a kettő gyöke is. Hubbard tudása hermetikus szempontból egy felvizezett és populárissá alakított, műanyag tévéprédikátor-szintű sátánizmus.

Ezért szomorú, hogy Magyarországon még ennek a társaságnak is komoly sikerei lehettek. Igen magas polcokra, kormányszervekbe, vezető hivatalokba sikerült befurakodniuk.

Az OTO-ról szólva is meg kell említeni, hogy mint a mágikus csúcs-szerveződések egyike, megjelent a '90-es évek elején Magyarországon is, ami eléggé meglepő. Bizonyítani nem lehet persze, hiszen nem lett bejegyezve semmilyen cégbíróságon. Ez a ténylegesen ütőképes, nagyhatalmú oriens rejtve működik, semmilyen módon nem exponálja magát. De megbízható személyes közlésből tudom, hogy jelen van, és érintőlegesen politikusok is – legalábbis famulusaik "ismerőseik" részéről – érintve vannak ebben. Másrészt, érdekes módon, elég komoly elöljárók irányítják a magyarországi páholyt, köztük a Buckingham-palota egyik embere, egy főnemes, aki akkor a királynő mellett volt fő-ceremóniamester. Ő jár ide rendszeresen, és instruálja az újonnan alakult társaságot.

A szabadkőművesség egészének szerveződését tovább vizsgálva felismerhető egy másik kettősség is. Ez pedig az ún. "meleg" és "hideg" szabadkőművesség jelensége. Amelyekről eddig beszéltünk, azok alapvetően a meleg szabadkőműves ághoz tartoznak. Ez két egymásra épülő hierarchia, két struktúra, de még a külső, hideg kőműves paraván is 13 lépcsőből áll.

A hideg szabadkőművesség, amelyet világi jellegű csoportok alkotnak, a gazdasági, pénzügyi, politikai hatalom megszerzését tűzik ki célként. De mindezt nem öncélúan, hanem a meleg szabadkőművesség végső céljaira való rendelkezésre bocsátás miatt. Minthogy ezek a mindennapi életben is frekventált csoportok, ezért korántsem olyan titkosak, mint a mögöttük álló meleg szabadkőműves társaságok. A Trilaterális Komisszió, vagy a hírhedt Bilderberg csoport és hasonló szervezetek végső soron a hideg szabadkőművesség racionális szervei. A Trilaterális Komisszióban például a világ legnagyobb hatalmú potentátjai ülnek: a mindenkori amerikai biztonsági tanácsadó (sokáig Brzezinsky volt a képviselő), az Európai Unió és Japán megfelelő csúcsvezetői. Ezen csoportok kis helyi végrehajtói természetesen konkrétan hatnak a magyar közállapotokra, gazdaságra, politikára is.

A meleg szabadkőművesség magasabb rendű, mágikus célokért dolgozó szerveződés, amelyet tehát szolgál a hideg. A meleg vonal elsősorban nem a pénzügyi és politikai hatalomra törekszik, azt másodlagosan birtokolhatják ugyan, de az elsődleges cél a mágikus létszemléletből fakadó világképhez kapcsolódik. Elég nehéz feldolgozni a 21. század elején, hogy teljesen racionálisnak és pragmatikusnak beállított döntési mechanizmusok mögött végső soron logikailag nem követhető, irracionális célok húzódjanak.

De történt hasonló, nem túl régen, a Harmadik Birodalomban, ahol tényleg félelmetesen magas szintű eredményeket értek el – repülőgépekre fedélzeti számítógépet dolgoztak ki, radarrendszert fejlesztettek, sugárhajtású vadászrepülőt építettek, hangelnyelő festékeket dolgoztak ki tengeralattjárókra, az első középhatótávolságú rakétafegyverektől kezdve a szervezés racionalizálásáig csodákat műveltek –, és mindezt mágikus végső célok szolgálatába állították. Az SS-en belül is volt egy kisebbség, a beavatottak, akik ezt a mágikus vonalat képviselték.

Én nem tartom teljesen lehetetlennek, hogy a bármilyen komputerizált és szinte már emberfeletti szintű, ember által át nem látott fekete dobozként működő, racionális döntési hálózatként megjelenő Egyesült Európa mögött ott ne álljanak hasonlóan okkult célok.

Hogyan jelennek meg ezek a mozgások Magyarországon?

– Ilyen sokat azért nem gondolok a hazaiakról, bár az elgondolkodtató, hogy a magyar szabadkőművességről szólva a téma egyik legfontosabb könyve (Nesta Webster: Titkos társaságok és szubverzív mozgalmak) megemlíti, hogy az 1920-as években, amikor a könyv megjelent, Magyarországon, ezen belül Budapesten még a más szabadkőműves oriensek, a johanniták által is mélyen elítélt és megvetett oriens működött, egy Bafomet-imádó johannita, templárius szabadkőműves oriens, amely egyenesen a szábizmus befolyása alatt állt. Nem tudom, megvan-e a folytonosság a középkortól, de nem tartanám kizártnak a törökdúlás és hasonlók ellenére, mert hát a magyar középkor mikrohistóriájában nagyon érdekes dolgok történtek. Például szaktörténészek írnak róla, hogy a 15. században még vígan és nyíltan létezhettek templárius konventek Magyarországon. Itt még azt a trükköt sem kellett megcsinálniuk, mint Skóciában vagy Portugáliában, ahol más neveket vettek fel, például Krisztus Szegény Lovagjai stb. A továbbiakban nincsenek források arról, hogy mi lett velük, hova tűntek. Nem tartanám kizártnak – tudom, ez romantikus vonulat –, hogy van egy, talán meg nem szakadó fonal végig a történelmünkben, amely elvezethet az 1910-es évekig, amikor Budapesten máshol Európában fel nem lelhető bafometiánus szabadkőművesek működnek. De ha nincs is meg ez a folytonosság, az biztos, hogy a '20-as években jelen vannak, és akkor már az a pár évtized sokkal inkább megengedi a folytonosság meglétét, mint az előző pár évszázad. Ha az ember a templáriusok perét tanulmányozza, elengedheti a fantáziáját, hogy ha ma még léteznek, akkor ez milyen hatással lehet a politikára?

Az egyik legjobb irodalom ilyen szempontból – kicsit nevetségesen fog hatni – Eco Foucault ingája. Mert Eco nagyon utánanézett, hiteles források alapján, hihetetlenül precízen dolgozott – ellenőriztem néhány dolgot, amire hivatkozott.

Ugyanakkor a Foucault-inga idején lévő olaszországi közállapotok és a mai Magyarország közállapotai között csak fáziskésésről lehet beszélni. Körülbelül most tartunk ott, ahol Olaszország tartott a Foucault-inga megírásának idejében, és az köztudott, hogy Torino ma a sátánizmus fővárosa. Meglepő, de így van. Egy mágikus csomópont, ahol a legerőteljesebbek az ilyen jellegű oriensek, szekták. Rettentő sok rituális gyilkosság van. Szubkultúrák, sőt kultúra létezik már ilyen szellemi beállítódással: zenékkel, külön stílussal, zenekarokkal. Nem rockzenekarok, hanem kísérleti ipari zene, kísérleti komolyzene. Tehát ez egy nagyon érdekes, kiterjedt birodalom, és elég valószínű, hogy a politikai elitig elér ez a dolog. Hogy Magyarországon így van-e, azt nem tudom.

A szabadkőművesség ugyanakkor sok szempontból kötődik az ún. szubjudaizmushoz is, ami egy kényes terület. Magyarország szinte az egyetlen hely Európában, ahol erről nem lehet egészséges módon beszélni. Angliában, Németországban megjelennek szabadkőműves enciklopédiák, történeti összefoglalók, elemzések a szimbolizmusáról, szerveződéséről stb. Ezeket általában csúcs-szabadkőművesek írják, néha jó szándékú, sőt tudós figurák, mint például Weight, angol Golden Dawn-tag és csúcs-szabadkőműves figura, aki megpróbálta objektív szempontból leírni a szabadkőművesség jelenségét. A hazai helyzet kialakulásának mélyre vezető társadalomlélektani okai vannak. A zsidóság arányszáma, és azon belül egy speciálisan szocializálódott és kultivációjában is speciális csoportja – melyet máshol is megtalálunk –, jóval nagyobb, erősebb és agresszívebb itthon, mint bárhol máshol a világon. Fernando Pessoa ezeket nevezte szubjudaistáknak, azért, hogy megkülönböztesse őket, és véletlenül se vonja magára az antiszemitizmus vádját. Magyarországon ezek a szubjudaista elemek szinte teljes átfedésben vannak a szabadkőművességgel, tehát majdnem mindegyik tagja szabadkőműves oriensnek, bár nem minden szabadkőműves szubjudaista, ezért az egyik legjobb taktika számukra, ha azonnal antiszemitizmussal vádolják, aki csak felveti a szabadkőművesség témáját. Hangsúlyozni szeretném, hogy Angliától kezdve, Csehországon át (ahol a Károly Egyetemen tanítják a szabadkőművesség és a mágikus körök kultúrtörténetét), Ausztriáig (ahol a szabadkőművesség szimbolikáját a grazi egyetemen, Biedermann professzor tanszékén oktatják), ez nem gond; ez csak Magyarország speciális helyzetéből fakad. Érdemes rögzíteni, hogy itt nem antiszemitizmusról van szó, mert nem minden zsidó szabadkőműves, és nem minden szabadkőműves zsidó. De az kétségtelen, hogy a zsidósághoz sorolható, vagy az önmagukat, ha kell, nagyon szívesen odasoroló csoportok, ezek a szubjudaista hatalmi gócok, végül is mind besoroltak a szabadkőművesség orienseibe.

Mi áll szemben a világon a szabadkőműves áramlatokkal – okkult és világi szempontból?

– Az én meglátásom szerint Kína lesz a megváltónk a szabadkőművességtől. Több szempontból is szentül hiszem, hogy erre van a kiút. Szerintem sem India, sem a tibeti központok ebben már nem rúgnak labdába, Kína viszont mindkét oldalról erős. Egyrészt megvannak a szabadkőművességnél sokkal ősibb okkult tudásközpontjai és titkos társaságai, amelyek éppoly bonyolult és hierarchizált szerveződések, mint amiről szó volt a szabadkőművesek esetében, másrészt ott van a racionális, modernizálódó Kína – a maga évi 8 –10 százalékos növekedési ütemével –, amelytől már most úgy félnek az Európai Unióban és az USA-ban is, mint a tűztől. Aki látott Sanghajról képet mostanában, az tudja, Hongkong, vagy Tokió elbújhat már Sanghaj mellett. Tokióban még három évig építették a mágneses lebegő vasutat, Sanghajban fél év alatt összedobták; Sanghajban dolgozik ma a világ összes óriásdarujának 20 százaléka, és sorolhatnám a hasonló adatokat. Óriási fejlődés van, és ezek mind csak a külsődleges jegyek. Ami mögötte van, az két értelemben is egy masszív háttér. Egyrészt a kínai hagyomány, másrészt Kína mint az európai kritikus gondolkodás egyedüli töretlen továbbvivője. A nyugati világ – Nyugat-Európa éppúgy, mint az Egyesült Államok – virtualizálódik. Minden jel arra mutat, hogy ez a világrész egyfajta "belső-polinéziába" vonul, de Polinézia előnyei nélkül. Ez a világ fizikailag és szellemileg is záródik, egyfajta belső világba húzódik vissza. Nem csoda, hogy míg húsz évvel ezelőtt a Star Wars volt a kulcsfilm, most a Mátrix. Ezek nem csak jelek, itt már láthatóak, kitapinthatóak a trendek. Egyedül Kína a valódi szellemi expanzió folytatója, annak a fausti embernek a továbbéltetője, aki négyszáz évig fűtötte a civilizációnkat, amelyet szerintem nem kellene egyszerűen kidobni az ablakon. Ennyiben látom Kínát – megint egy csavarral – nagyon magas, mágikus szempontból az egyetlen előremutató faktornak, mert racionálisan dönt. Mert a modern fizika, mikrobiológia, kémia felhasználásával dolgozik.

Európát tekintve milyen ellenerők léteznek, milyen szerveződések említhetők a "fehér oldalon"?

– Egyrészt természetesen ott vannak azok a hagyományos struktúrák, amelyek mindig is küzdöttek a szabadkőműves gondolatok, világkezelés és gyakorlat ellen. A római katolikus és ortodox keresztény egyházak. A református egyházakat már korántsem lehet ide sorolni, mert ezen újabb szerveződéseknek már az indulásánál eleve történtek olyan dolgok, amelyek a másik oldal bizonyos befolyására utalnak. Ugyanakkor sajnos az egyházi szervezet sem mentes a széthúzástól, számtalan példát lehet arra is találni, hogy sorai között – az egyház sokrétűségét, hierarchiájának nagyságát kihasználva – az ellenoldal képviselői dolgoznak. A közelmúltból elég csak a békepapokra, vagy a liberális papi mozgalmakra gondolni. De konkrét tudomásom van arról is, hogy hazánk egyik ismert egyházi személyisége is szabadkőműves páholy tagja. Persze, ha valaki figyeli, hogy ki mit mond, milyen helyekre és kiknek a társaságában utazik, akkor könnyen kiderül a legrejtettebb turpisság is, hiszen gyümölcséről ismerni meg a fát …

Másrészt léteznek ezen az oldalon is oriensek, titkos társaságok. Róluk még a szabadkőművesek legtitkosabb orienseinél is kevesebbet tudni, persze más szempontból ez jó, hiszen így hatékonyabban tudnak működni. Például Guenon is említi a Világkirály-ban ezeket a pozitív erőket, a Massenie-t, a Templiezent vagy a fehér Grál-rendeket, amelyekről ő is azt állítja, hogy még szervezettebbek, még titkosabbak, mint az ellenoldal. Ezek egy része kapcsolatban van Rómával, más részük viszont önállóan dolgozik, és állítólag legalább akkora potentátok alkotják, és ha kell, legalább akkora hatalmat, gazdasági erőt tudnak ők is mozgósítani, mint a szabadkőművesek. Nagyon sok befolyásos ember van, akiről hallja az ember, hogy ezen az oldalon van, bár nem is gondolnánk.

Ugyanakkor ezek a társaságok nem egészen úgy működnek, mint a szabadkőművesség, ahol minden mozzanatot uralni kell, kézben kell tartani. Ez az oldal egyszerre sokkal titkosabb, és éppen ezért sokkal lazább. A szabadkőművesek ugyan nagyon jól szervezettek és nagyon jól funkcionálnak, de mindig egyensúlyozniuk kell, mert könnyen előállhat a király meztelen helyzete. Abban a pillanatban, ahogy rálátunk a működésmódjukra, gondolkodásmódjukra, minden láthatóvá válik: akkor tudható, hogy ki a szabadkőműves, mi lesz a következő lépés, és ezáltal nagyon sebezhetőekké válnak. Ezért veszélyes számukra erről beszélni, mert ha mind több és több ember ismeri fel az adott jellemzőket, és ha egy kritikus érték fölött felnyílnak a szemek, akkor nem biztos, hogy úgy tud funkcionálni egy ilyen maffia, mint addig. Ezért reagálnak olyan hevesen mindenre, ami szerintük ebben az irányban hat.

Nem vagyok teljesen pesszimista azt illetően, hogy ennek a folyamatnak még lehet nagyon pozitív kicsengése is. Abban azért nem bízom, hogy csettintésre mindenki egyszer csak átlátja, hogy miképp tartották őt pasunak, biomasszának, vagy éppen seggnek. De azért szerintem mindenkivel meg lehet a maga szintjén értetni ezt.

Milyen trendek ismerhetők fel manapság ezen a területen?

– Meglátásom szerint ma jóval bonyolultabb a képlet, mint ahogy az eddigiekből következik. A szabadkőművességet – a könnyebb érthetőség céljából – mindvégig gyűjtő fogalomként használtam, holott koránt sincs egységes szabadkőművesség. A múltban is volt harc közöttük, mára azonban a belső feszültségek miatt több szakértő szerint a szabadkőművesség meghasonlott önmagával, még a klasszikus meleg szabadkőművesség is: ellentétek vannak az angliai nagypáholy és a Grand Orient között, de meghasonlás támadt a Grand Orienten belül is. Nekem a szabadkőművesség vége az volt, amikor a Grand Orient nagypáholy tagsága fellázadt a vezetőség ellen, mert azok elsikkasztották a tagdíjakat, és karibi nyaralásra használták föl. Itt a vége, kész, ők is megbuktak, még az ördögnek is van ördöge …

Szóval azok többsége, akik ezt a "járművet" használták, kiszálltak belőle. Ma már kicsit idejétmúltnak érzem az egészet. Létezik még, de ma – a világon folyó hatalmi és okkult folyamatokkal összevetve – már üresen fut ez a szekér.

Úgy tűnik, hogy az okkult célokért tevékenykedő titkos társaságok lassan már csak romantikus meseként említhetők. Helyettük színre léptek és mind nagyobb hatásfokkal és összefüggő rendszert alkotva dolgoznak a politikai pragmatizmus, a kőkemény, csak gazdasági, politikai hatalmi játszmákban utazó szervezetek, amelyek legfeljebb díszítményként alkalmazzák a mágikus-okkult hátteret – például a Bilderberg-csoport és a G8 szerveződés is errefelé mutat.

Végső fokon a mai játszmák már nem a titkos társaságok, hanem a hírszerző szervezetek csatái. Az, hogy mögöttük az információkat kik dolgozzák fel igazán, és kik gyümölcsöztetik, persze más kérdés. De amit látunk, és ami a magyar politikára is egyértelműen rányomja a pecsétjét, az nem is annyira a direkt értelemben vett szabadkőműves vagy más titkos társaságoktól eredő befolyás, hanem a KGB, a CIA, a MOSZAD, a francia, angol stb. titkosszolgálatok hatalmi játszmája. Azt lehet mondani, ma nem az a kérdés, hogy mi Isten kimondhatatlan, legszentebb neve, amivel pusztítani és feltámasztani lehet, világegyetemet romba dönteni vagy világot teremteni, hanem hogy ki kit zsarol, és milyen gazdasági-pénzügyi hatalomért. Melyik kormány melyik emberét; melyik kulcspozícióban lévő embert mely titkosszolgálatok zsarolják, és melyik zsarolás az erősebb. Ezen elv alapján szinte tudományos előrejelzéseket lehet tenni egy kormány következő lépéseit illetően.

Magyarországon sem az a fontos már, hogy ki milyen páholy tagja, hanem hogy ki kit zsarol. És ez alapján lehet látni, hogyan dőlnek el a dolgok. Ha éppen a francia titkosszolgálat van nyeregben, akkor úgy dőlnek el a dolgok, ha épp a CIA-nak van egy jó ásza, akkor az dönt. Persze lehet, hogy e mögött újabb hatalmi struktúrák kezdődnek, de azok már keresztbe szerveződnek a klasszikus titkos társaságokon.

Ez azt jelenti, hogy a mai magyar parlamentben nem nagyon van párt, amelynek ne lenne "helytartója"?

– Meggyőződésem, hogy igen. Azt gondolom, mindegyik oldalon, a parlamenten kívül és belül levő pártok mellett egyaránt van ilyen szürke eminenciás. De ahogy mondtam, ezek elsősorban nem szabadkőművesek, akik tényleg valamilyen célok érdekében jól körülírható stratégiát követnek, ami lehetővé teszi az ellenlépéseket is. De ha csak titkosszolgálatok vannak, akkor sakk-matt. Akkor ha tetszik, minden racionális, de végső elemzésben semmi sem. Akkor nincs végső cél, nincs Júda hercege a trónon, akkor semmi sincs, akkor marad a változó mozaik, a káosz.

Miképp érhető tetten a kaotizálódás?

– Ma nem csak arról van szó, hogy vannak a klasszikus, archaikus alapokra szerveződő, mondjuk Samael-imádó vagy Sátán-imádó körök, és velük szemben a kicsit zűrzavaros, de mégiscsak jó oldal felé hajló okkultisták, valamint az egyházak. Mostanság még a sátánizmus is időleges szövetséget kénytelen kötni az eddigi ősellenségeivel, mert egy új, minden eddiginél sötétebb, vagy ha úgy tetszik, a végső sötétség nyitotta meg a száját: egészen nyíltan megjelentek az okkultizmusban a káosz-hívők.

Nagyon furcsa szellemi mozgalom indult útjára nagyjából a 70-es évektől Amerikában, Franciaországban, Angliában: a káosz-mozgalom, ők nyíltan úgy vélik, hogy még ezek a klasszikus sátánista vonalak is egyfajta rendet, tehát számukra tűrhetetlen dolgot képviselnek. Épp olyan ellenségnek tekintik a sátánistákat, mint az egyházakat, vagy a többi okkult vonalat, például a szabadkőműveseket. És egyre nagyobb szeletet hasítanak ki abból a miliőből, amit eddig a többiek uraltak.

Itt már szó sincs Ctulhuról, meg Choronzonról, és más káosz-perszonifikációkról, helyettük a kvantumelmélet, a káoszelmélet megfelelő apparátusa szerepel. Nagyon bizarr könyveket jelentetnek meg. Színtiszta kvantumfizikai könyveket például, amelyek a kvantum-káosz természetét tárgyalják szakmai szempontból. Ez az első olyan csoport, amely a végletekig, mondhatni az atomi méretekig kaotikus folyamatokra törekszik, célja teljes mértékig kaotikus vagy egyenesen skizoid. Semmihez sem konzekvens, bármikor elhagyhat bármilyen meggyőződést és hitet, és annak az ellenkezőjét is – és ebben óriási erő rejlik, ha belegondolunk.

Vannak különböző szerveződéseik, ami persze önellentmondás, de ezek nagyon fluktuálnak, tudatosan csak egy-két évig tartanak. Létük teljesen posztmodern jelenség, és bizony eléggé sikeres a tevékenységük. Zenei, képzőművészeti tevékenységet is folytatnak, ezzel is növelve befolyásukat. Az a fajta drogabúzus, amely ma kibontakozik, nagyrészt ehhez a mozgáshoz köthető. Ez nem unatkozó művészpalánták passziója, itt egyre veszélyesebb pszichikus hatóanyagokat dobnak be a társadalomba. Sokáig a krekk vezette az élmezőnyt, mint amitől nincs szabadulás, hozzá képest a heroin könnyű drog. A krekk esetében egy-két alkalom elegendő, és menthetetlen az illető. Ma már vannak olyan szintetikus pont-hallucinogének (mint például az angyalpor), amelyek olyan mértékig maszkolják el a valóságot, mint egyetlen eddigi szer sem. Nagyon sok gyilkosság történik ennek következtében. Vannak olyan zenei irányok, ipari-techno, meg egyéb érdekes zenék, amelyeket eleve pszichológusok segítségével terveznek, a hozzá való drogokkal együtt.

Már Magyarországon is folyik ez a kaotizálás. Szegény sátánistákat őszintén sajnálom, mert semmi esélyük sincs, hiszen itt azonnali visszajelzés van. Számtalan helyen hozzá lehet jutni olyan szerhez itthon is, amit az USA-ban annak idején a CIA agymosásra dolgozott ki és később a KGB is átvett. Személyiségtől és időtartamtól függ, hogy mikorra válik olyan lágy viasszá az illető, hogy azt nyomnak bele, amit akarnak.

Ez az új jelenség azért is elgondolkodtató, mert van gyökere a mitikus gondolkodásban. Egyiptomban a rossz, Szét Isten pozitív pólus volt a káosz Apep kígyójához képest, mert ő hárította el éjről – éjre Apep támadásait, mialatt az igazi jó, a Ré áthajózott az alvilág vizein. A gonosz Szét áll a hajó orrában, és döfi a káosz kígyóját, hogy nehogy fölfalja és semmissé tegye a mindenséget. Ez az archetipikus mese mintha most megjelenne, legalábbis ebben az okkult félvilági miliőben: van Ré, van Szét és a káoszhívők képében megjelent Apep. Ez nyilván nem tudatos folyamat, tehát szó sincs arról, hogy ezt valaki kifundálta és útjára indította volna, mondván, ha már olajozottan működnek a jó erői – az egyházak, a fehérmágia szerveződései stb. –, és a rossz szerveződései is megvannak, akkor legyen káosz, és teljesedjék be a történet. Ha viszont igazam van ebben, akkor a jungiánus magyarázat működik, és azt kell mondjam, hogy ennek szükségszerű volt bekövetkeznie, mert időről időre van újjáéledés. Újra és újra, bár más nevek alatt, de előjön ugyanaz a séma, csak mind nagyobb hatású eszközöket alkalmazva.

Én úgy látom, az emberiség képtelen arra a civilizáció-hordozásra, amelyet eddig úgy-ahogy teljesített. Mostantól lassan – egyszerűen fiziológiai és más okokból – képtelen lesz kezelni a körülötte működő túl komplex rendszereket és struktúrákat. Szerintem lassan elérünk oda, hogy valós veszély lesz, hogy a fejlődésnek ez a kis emberi filuma lezárul, és jön a techno-evolúció, amely ráadásul már nem darwini, hanem lamarcki fejlődési elven fog működni, amit semmilyen szinten nem fogunk tudni követni. Az ember számára az a világ már egy teljes fekete doboz lesz. Lehet, hogy nem lesz időnk váltani, és mint Madáchnál, jön az Eszkimó-szín, de az Apokalipszisben nem hiszek. Az túl magasztos. Egy aforizmával megfogalmazva: Hiszek Istenben, de nem hiszek az emberben. Ám praktikus esztétikai és sok más szempontból nem tetszik, ami most történik.

Készítette: Régheny Tamás

Forrás: Ökotáj

2012. december 13., csütörtök

Tizedik bejegyzés - Tehetetlenségi Nyomaték

Ennek a bejegyzésnek a tartalma az alábbi videó maga. Eredetileg hat évvel ezelőtt készült, egy kísérletező korszak lenyomataként. Azóta a benne szereplő, művészettel és mozgóképpel kapcsolatos "gondolatokhoz" bizonyára másképp állok már, de a filmben rejlő szenvedély változatlan. Több kommentárt nem fűznék hozzá, nézzétek végig nyugodtan, nem kötelező, hogy "tetszedjen", aki(k)nek szól, az(ok) úgyis értik/érzik, hogy miről van itt szó.

A film létrehozásában való segítségéért külön köszönet Pintér Zoltán barátomnak...


Nagyobb nézethez klikk ide!

2012. október 19., péntek

Kilencedik bejegyzés - A demokrácia babonája

Mint első bejegyzésünkben írtuk, bármilyen területről szóba jöhetnek témák a blogon, akár aktuálpolitikai környezetből is, amennyiben túlmutatnak önmagukon. Tehát itt nem célunk politikai, főképp pártpolitikai vitákat generálni, és az idézés forrása sem lenne különösebben lényeges (nevezetesen egy kormánypárti napilap), hacsak nem annyiban, hogy e lap - utáltsága vagy kedveltsége mellett (és/vagy ellenére) - azért mégiscsak a mai, közhasználatú demokráciafelfogás részeként aposztrofálható. Nem is lehetne ez másként, ahogy semelyik másik, akármilyen oldali sajtóorgánum esetében sem, amelyik nem akarja kiírni magát a ma működő demokrácia rendszeréből.


Baloldali sajtó
Jobboldali sajtó
Éppen ezért meglepő, hogy a lentebb átvett cikk "meg tudott" jelenni egy ilyen szöveg- és médiakörnyezetben (és ez vonatkozik a szerző egyéb írásaira is). Az illető Bogár László, akit persze sokaknak nem kell bemutatni. Egyesek a térdükre csapnak, hogy "Na, ez az a hibbant közgazdász, aki mindenféle maszlagot beszél, meg vészmadárkodik!"; vagy éppen így sóhajtanak mások: "Igen, milyen igaza van, jól elemzi a valós helyzetet, kár hogy a megoldásról nem beszél!"; megint mások a politikai irányultsága miatt kategorizálják vagy rossz skatulyába; aztán vannak azok, akik egyenesen példaképnek állítják, vagy éppen súlyosan megbélyegzik. Mindez azért fordulhat elő, mert ez az inci-finci, kissé vicces kinézetű, szószátyár öregúr hajlandó kitenni magát és az általa képviselt gondolatokat egy olyan beszédtérbe, amely amúgy aktuális, konkrét pártpolitikai vagy gazdasági érdekeket szolgál. Ennek oka, hogy Bogár úr jól megsejtette, hogy amíg még korábbi kiváltságainak köszönhetően az aktuális témák örve alatt, mintegy jó titkosügynökként beépülve megteheti, addig ezeken a fórumokon széles közönség előtt beszélhet olyan dolgokról, melyekről e széles közönségnek alig, vagy egyáltalán nincs is fogalma. Ám ha egyszer elérkezik az idő, amikor érdemei elismerése mellett, de a türelem vele szemben elfogy, akkor neki sem feltétlenül jut majd rovat és műsoridő.

Annál is inkább, mert aki a lenti videóban látható módon egy asztalhoz ül egy ma élő metafizikai tradicionalizmust képviselő gondolkodóval - Baranyi Tibor Imre személyében - egy olyan párt égisze alatt, amely enyhén szólva nem örvend a fősodratúságnak, az könnyen bajba kerülhet, ha tovább merészkedik ezen az úton. (Megjegyzem, nem az illető párt védelme itt a cél, hiszen ők csak helyet biztosítottak egy olyan eszmecserének, mely természetesen fölülmúlja őket magukat, és az általuk képviselteket, illetve Bogár úr bárhol beszél, ahol lehetőséget kap rá.)


Egyelőre azonban professzor urunk töretlen elhivatottsággal küzd az értetlenség ellen, olyannyira, hogy időközben maga is olyan változáson mehetett át, mint a kalandvágyó ifjúból lett hős lovagok, csak éppen szellemi értelemben. Amikor ilyen szöveget lehet olvasni tőle...
[...] a modernitás tömegembere lét-minőségét elvesztve egyszerű „mennyiséggé” degradálódik, s ahogy René Guénon fogalmaz: „többnyire még azelőtt meghal, mielőtt egyáltalán megszülethetett volna”.
...akkor az emberben felcsillan a remény, hogy a tradíció világa esetleg felrémlik az őt olvasókban, legalábbis hihetetlenségszámba megy, hogy egy  ilyen idézet olyan sajtóban kerül kinyomtatásra, amit hétköznapi polgáraink rendszeresen olvasnak, csak teljesen más okból. Nem célunk Bogár László idealizálása sem, de tevékenysége lassan Don Quijote-éhoz hasonlítható, annak minden komolyságával és derűjével. No de nem szaporítom tovább a szót, inkább átadom neki.

***

Bogár László
A Nyugat számára a legszentebb alapigazság annak a feltételezése, hogy a nyugatias modernitás, vagyis az, amit ma demokráciaként ismerünk, az emberiség számára a történelem végét jelenti. Ezzel ugyanis létrejön minden létező világok legjobbika. Különös módon a nyugati gondolkodás itt önmaga lételméleti lényegével is szembekerül, hisz a nyugatias gondolkodás egyik alapvető dogmája a végtelen fejlődés axiómája.

Ha viszont ez helytálló, akkor idővel a demokráciát is evidens módon fel kellene váltania valami másnak. A felvilágosodás annak idején a sötét középkortól próbálta magát megkülönböztetni saját megnevezésével. Azt állította, hogy a középkor babonái helyére ő a tiszta ész logikáját állítja majd, és ezzel a létező világok legjobbika jön létre. A világban az elmúlt néhány évszázad alatt lejátszódó történések, és a világ mai állapotának fényében aligha kell e feltevés nyilvánvaló képtelenségét bizonygatni. Mindössze annyi történt, hogy a tradicionális, szakrális mitológiák, azaz babonák helyett a nyugati modernitás új babonákat eszkábált. Ezek közül a legismertebb a pozitivista-szcientista babona, az evolucionarista-progresszivista babona, a materialista-hedonista babona, és végül az egalitáriánus-demok­rácionista babona.

Az első arra a feltételezésre épül, hogy a nyugatias tudomány a maga mentális sémáival előbb-utóbb képes lesz a létezés minden kérdésére választ adni, amire meg esetleg mégsem, az a kérdés nincs is. A második arra a feltételezésre épül, hogy a világ folytonos fejlődésben van, és ami ma létezik, az minden eddigi létezőnek a csúcspontja. A harmadik arra a feltételezésre épül, hogy a világ döntően anyagi természetű, és az ember alapvető feladata az anyag által kiváltható érzéki gyönyörök élvezete. És végül az utolsó, amelynek lényege, hogy minden ember egyenlő, és az egyenlő emberek számbeli többsége automatikusan az igazság birtokában van.

Nos, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ez utóbbi feltételezést. Mint köztudott, a civilizációt építő ember elmúlt tízezer évének döntő többségét nem demokratikus feltételek között élte le, és ehhez képest ma is megrendítő hatású kulturális teljesítményekre volt képes. A nyugatias berendezkedés demokráciája legfeljebb egy-két száz éves múlttal bír, és máris számos jelét adja a hanyatlás, felbomlás súlyos tüneteinek, míg például az ősi Egyiptom négyezer éven át volt képes fenntartani egy olyan ma is bámulatra méltó világot, amelynek teljesítményeit nem hogy utánozni, de többnyire megérteni sem tudjuk.

Az emberi egyenlőség kérdése kizárólag a nyugatias modernitás jellegzetessége és a francia forradalommal robbant be a közbeszédbe. Tegyük hozzá, a francia forradalom leghatékonyabb egyenlősítő gépezete a vérpad, vagyis a guillotine volt, és ez azért nem igazán demokratikus érv. Ma már tudjuk, hogy ennek az eleve alaptalan feltételezésnek a valóságos célja éppen az volt, hogy a „minden ember egyenlő” felkiáltással lehetővé tegye, hogy a korlátlanul manipulálható tömeg mögül gyakorolhassa hatalmát egy törpe kisebbség minden addiginál kegyetlenebb diktatúrája. Az úgynevezett demokrácia születésének e brutális, és máig is minden embert iszonyattal eltöltő szimbólumát azért kell kötelezően minden július 14-én megünnepelni Franciaországban és szerte a világon, hogy így kizárható legyen minden ezzel ellentétes megközelítés.

Az egalitáriánus-demokracionista babona alapvető célja tehát az, hogy a hatalmi rendszer addigi átláthatóságát felszámolja. A klasszikus hatalomgyakorlási formákban ugyanis még átlátható hierarchia volt, és a döntést hozó uralkodó, illetve uralmi elit közvetlenül volt felelős tetteiért. A demokrácia rendszere ezt az átláthatóságot számolta fel. A döntéseket formálisan egy olyan rendszerre bízta, ahol látszólag az egyenlő emberek gyülekezete dönt, de olyan egyenlő embereké, akik leginkább a teljes informálatlanságukban, következésképp korlátlan manipulálhatóságukban „egyenlők”, igaz, abban nagyon. És a fékek és ellensúlyok léte semmit sem változtat, mert az ezeket biztosítani hivatott intézmények ugyanúgy a manipulatív rendszer fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, ugyanis a cinikus és gátlástalan uralmi elitek kezében vannak.

A nyugatias demokrácia tehát valójában kezdettől fogva, és nyilván ma is a világtörténelem legravaszabb diktatúrája. És egyben a legveszélyesebb is, mert a valóságos hatalom ezzel tökéletesen láthatatlanná, következésképp ellenőrizhetetlenné válik. Döntéseinek és tetteinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ha a pusztító következmények már nagyon súlyosak, akkor legfeljebb beáldozza az épp akkor uralkodó elit bábfiguráit, s másokat, de mégis ugyanolyanokat hoz a helyükre. Ezt elnevezi demokratikus kormányváltásnak. Egy darabig a meglévő garnitúrákat csereberélgeti, aztán mikor már mindegyik elhasználódott, akkor létrehoz egy újabb sorozatot, mindezt pedig rendszerváltásnak nevezi. A mai, egyre súlyosabb globális válság azt jelzi, hogy erre az ellenőrizhetetlen diktatórikus világerőre most kezdenek visszahullani planetáris diktatúrájának pusztító következményei. Azt persze aligha remélhetjük, hogy a helyzet a közeli jövőben megváltozik, de legalább próbáljunk szembesülni a demokrácia végzetes csapdájával.

Forrás: Magyar Hírlap

2012. október 16., kedd

Nyolcadik bejegyzés - A szolipszizmusról még egyszer

Az alábbi gondolatmenet nem kifejezetten azzal a céllal íródott, hogy a szolipszizmust alátámassza, de óhatatlanul mégis ezt teszi. Amitől külön rokonszenves a szöveg, az az egyszerűsége, ilyen frappánsan magam sem tudnám kifejteni a lényeget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szolipszizmus ennyi volna, de alapozásnak hasznos.


***

Az ember olyannyira kötődik az anyag létének gondolatához, hogy meg sem fordul a fejében, vajon valóban létezik-e vagy csak úgy látszik, mintha létezne. Pedig a modern tudomány már ezt az előítéletet is megdöntötte és egy rendkívül fontos igazságra derített fényt. A következő oldalakon megpróbálunk rávilágítani erre a hatalmas igazságra, amelyre a Koránban is szerepel utalás. 

Elektronikus jelekből álló Univerzum

Környező világunkról alkotott minden tudásunk öt érzékszervünk közvetítésével jut el hozzánk. Ez azt jelenti, hogy az általunk ismert világ az, amit szemünkkel látunk, kezünkkel megtapintunk, orrunkkal megszagolunk, nyelvünkkel megízlelünk, fülünkkel pedig hallunk. Mivel születésünktől fogva ezektől az érzékszervektől függünk, soha nem is gondoltunk arra, hogy a "külvilág" más is lehet, mint amit mi érzékelünk.

Jóllehet, ma már számos tudományág kutatásai teljesen más nézeteket vallanak és komoly kétségeket támasztanak bennünk érzékeink és az általunk tapasztalt világ felől.

Ez az új koncepció a következő eredményre jutott: az, amit mi "külvilágként" érzékelünk nem más, mint elektronikus jelek leképződése az agyban. Egy alma piros színe, egy deszka keménysége, sőt, az Ön édesanyja, édesapja, családja, minden tulajdona, háza, munkahelye és ennek a könyvnek a sorai is csakis és kizárólag egy az Ön agyában létrejövő elektronikus jelhalmaz.

Frederick Vester így fejezi ki, mi a tudomány álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban:
Úgy tűnik, tudományos bizonyítást nyernek azoknak a gondolkodóknak a nézetei, akik azt mondják, 'az ember egy látomás. Minden élő halandó és látszólagos, ez az Univerzum pedig egy árnyékkép'.
A híres filozófus, George Berkeley a következő magyarázatot adja erre a meglepő valóságra:
Mivel látjuk és megérintjük a tárgyakat, azt hisszük, hogy léteznek, jóllehet benyomásaink csupán gondolati szinten vannak jelen az elménkben. Vagyis a tárgyak, amiket érzékszerveinkkel felfogunk, nem mások, mint gondolatok, és mint olyanok, szükségszerűen az elménkben találhatóak, nem másutt. Ha pedig mindez csak az elmében él, tévedünk, ha azt képzeljük, hogy az Univerzum és a dolgok az elmén kívül léteznek. Vagyis semmi nem létezik a mi elménken kívül abból, ami minket körülvesz.
Ahhoz, hogy pontosan megvizsgálhassuk ezt a kérdést, először is vegyük szemügyre érzékszerveinket, amelyek eljuttatják hozzánk az információkat.


A látás, mint olyan, meglehetősen bonyolult folyamat és a következő lépésekben megy végbe: bármilyen tárgyról legyen szó, a látás folyamata közben először is a tárgy által visszavert fénynyalábok (fotonok) megtörnek a szemgolyó előtt található szemlencsén, majd fordított képként a szemgolyó mögötti retinára vetődnek. A látottakat az itt elhelyezkedő sejtek elektronikus jelekké alakítják, majd az idegek segítségével az agy hátsó részébe, a látóközpont nevű kicsiny helyre továbbítják. Újabb műveletek sorozata folytán ezek a jelek képként jelennek meg az agynak ebben a központjában. Vagyis a látás maga valójában az agy egy parányi, hátsó, koromsötét helyén valósul meg, ahová semmilyen módon nem hatol be a fény.

Vizsgáljuk most meg még egyszer figyelmesen ezt az információt, amit általában mindenki jól ismer. Amikor az ember azt mondja, "látok", tulajdonképpen a szeme által felfogott ingerek nyomán létrejövő elektronikus jelek "eredményét" látja az agyban. Vagyis miközben azt mondjuk, "látok", gyakorlatilag agyunk elektronikus jeleit kísérjük figyelemmel.

Minden kép, ami életünk során elénk tárul, egy néhány cm3-nyi látóközpontban jön létre. Ezek a sorok is, amit Ön éppen olvas, a végtelen táj is, amit a horizont felé pillantva látunk, ezen a kicsiny helyen képződnek. S közben van még egy dolog, amit nem szabad elfelejtenünk: ahogyan azt már megállapítottuk, a koponyába nem jut el a fény, vagyis az agy belseje koromsötét. Következésképpen az agy soha nem tud kapcsolatba lépni a fénnyel magával.

Nézzünk egy példát erre az érdekes helyzetre. Képzeljük el, hogy egy gyertya van előttünk. Szemben ülünk vele és hosszasan szemléljük. Ám ez idő alatt agyunk a gyertya fényének lényegével (a fénnyel magával) egyáltalán nem lép kapcsolatba. Koponyánk és agyunk belsejében akkor is teljes a sötétség, amikor mi a gyertyafényre szegezzük tekintetünket. Agyunk sötétjében egy fényes, ragyogó és színekkel teli világot szemlélünk.

R.L. Gregory így beszél a látásban rejlő csodáról, amit mi oly természetesnek veszünk:
A látás számunkra olyannyira megszokott dolog, hogy bizony nagy képzelőerő szükségeltetik annak észrevételéhez, hogy vannak itt még megoldatlan kérdések. Ne feledjék a következőt: szemünk apró, fejjel lefelé fordított képeket érzékel, mi pedig ezeket szilárd tárgyakként látjuk környezetünkben. A tárgyi világot a retinán keletkező jelek végeredményeként érzékeljük és ez tulajdonképpen nem más, mint egy csoda.
Ugyanez érvényes a többi érzékszervre is. A hang, a tapintás, az ízlelés és az illat mind egy-egy elektronikus jel formájában jut el az agyba, ahol a megfelelő központokban benyomásként jelentkezik.
A hallás ugyanígy zajlik: a külső fül a fülkagyló segítségével összegyűjti a hanghullámokat és a középfülbe juttatja. A középfül ezeket a hangrezgéseket felerősítve a belső fülbe vezeti, a belső fül pedig a rezgéseket elektronikus jelekké alakítja tovább az agynak. Akárcsak a látás, a hallás is az agyban történik, a hallóközpontban megy végbe. És ahogyan a fény nem jut be a koponyába, úgy a hang sem ér el oda. Következésképpen bármilyen zajos is a külvilág, az agy belsejében síri csend uralkodik.

Ennek ellenére az agy a legélesebben érzékeli a hangokat. Egy egészséges ember füle mindenféle sistergés vagy sercegés nélkül mindent meghall. Agyunkban, ahol teljes csend uralkodik, egy széles frekvenciasávon belül minden hangot érzékelünk. Halljuk a zenekar szimfóniáját, halljuk egy zsúfolt hely minden zaját, a falevél susogását és a jet repülőgépek zúgását is. Ha azonban mindeközben egy érzékeny műszerrel megmérnénk agyunkban a hang szintjét, azt tapasztalnánk, hogy odabent mély csend honol.

Az illatok érzékelése szintén ehhez hasonló. A vanília vagy a rózsa illatát alkotó molekulákat a levegő szállítja el az orr epitelium nevű részéhez. Itt apró, rezgő szőröcskék találhatók, bennük pedig érzékelők. Az illatmolekulák ezekkel az érzékelőkkel lépnek kapcsolatba. E kölcsönhatás eredményeképpen elektronikus jelek képződnek és jutnak az agyba, amelyeket mi illatként fogunk fel. Végeredményben, az általunk kellemesnek vagy kellemetlennek tartott illatok nem mások, mint ezeknek a molekuláknak a kölcsönhatásából származó elektronikus jelek, amelyeket agyunk érzékel. Egy parfüm vagy egy virág illatát, a kedvenc ételünket, a tenger illatát, vagy bármilyen más kedves illatot az agyunkal érzékelünk, mint ahogyan azokat a szagokat is, amelyeket kellemetlennek találunk. Az illatmolekulák maguk azonban soha nem jutnak el az agyunkig. Akárcsak a hangnál és a látványnál, itt is az elektronikus jelek azok, amelyek elérik az agyat. Vagyis minden illat, amit születésünk óta a külvilág tárgyainak tulajdonítunk, szaglószervünk által felfogott elektronikus jelek sokasága.

Hasonlóképpen, az ember nyelvének elülső részén négy különböző kémiai érzékelő található, melyek a sós, az édes, a savanyú illetve a csípős ízeket érzékelik. Ízlelőbimbóink kémiai reakciók sorozata után ezeket az érzeteket elektronikus jelekké formálják és továbbítják az agynak. Az agy pedig ízként észleli ezeket a jeleket. Amikor egy csokoládét vagy kedvenc gyümölcseink egyikét majszoljuk, az íz, amit érzünk, az agyunk által dekódolt elektronikus jelekből származik. A külső tárgyhoz pedig soha nem juthatunk el; a csokoládét magát nem láthatjuk, nem szagolhatjuk és nem ízlelhetjük meg. Példa erre az, hogy ha elvágnánk az agyba vezető ízlelőket, semminek az aromája nem jutna el az agyunkba, vagyis teljesen elveszítenénk az ízek érzetét.

Ezen a ponton a következő tény is egyértelművé válik: egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy egy íz, amit mi valamilyennek érzünk egy étel megkóstolásakor, vagy egy hang, amit mi valamilyennek hallunk, a másik ember számára is ugyanolyan. Ezzel kapcsolatban Lincoln Barnett így vélekedik:
Senki nem tudhatja, hogy a piros, amit lát, ugyanaz a piros-e, mint amit a másik ember érzékel, vagy a dó, amit hall, ugyanaz a dó-e, mint amit a másik ember hall.
Ami a tapintásunkat illeti, nincsen semmi különbség. Amikor megérintünk egy tárgyat, a bőr érzőidegeinek segítségével jutnak el az agyba azok az információk, amelyek segíteni fognak a külvilág illetve az adott tárgy felismerésében. A tapintás érzete az agyunkban jön létre. Nem az ujjbegyben vagy a bőrben keletkezik, mint ahogyan sokan gondolják, hanem az agy úgynevezett tapintó-központjában. A tárgyak felől érkező elektronikus jeleket agyunk átértékeli s ennek eredményeképpen különféle benyomásaink alakulnak ki: szilárdságot, puhaságot, meleget vagy hideget érzékelünk. Ezek a tulajdonságok határozzák meg a tárgyakat. Sőt, a tárgyak beazonosításához szükséges mindenféle részletre is ezen jelek segítségével teszünk szert. Neves filozófusok, mint például B. Russel vagy L. Wittgeinstein így vélekednek erről a fontos igazságról:
Nem kérdezhetünk rá és nem tudjuk megvizsgálni, hogy a citrom valóban létezik-e, illetve hogy milyen folyamat eredményeképpen létezik. A citrom nem más, mint nyelv által érzékelhető íz, orr által érezhető illat, illetve szemmel látható szín és forma. És csakis ezen tulajdonságok lehetnek egy tudományos kutatás vagy tudományos nézet vizsgálódásának tárgyai. A tudomány soha nem ismerheti meg a tárgyi világot.
Vagyis lehetetlen eljutnunk az anyagi világhoz. Minden tárgy, amivel kapcsolatba kerülünk, valójában olyan benyomások együttese, mint a látás, a hallás és a tapintás. Agyunk, amely az érzékelőközpontok információit értékeli, életünk során nem a rajtunk kívüli anyaggal "magával", hanem annak agyunkban képződő másolataival áll kapcsolatban. Mi pedig tévedünk, ha ezekről a másolatokról azt gondoljuk, hogy rajtunk kívül létező valóságos anyag.

Az agyunkban képződő "külvilág"

A fizikai tények, amelyekről eddig beszéltünk, vitathatatlan eredményre juttattak bennünket: a dolgok, amiket látunk, tapintunk, hallunk, s amelyeknek az "anyag", "világ", "Univerzum" neveket adjuk, csakis és kizárólag agyunkban képződő elektronikus jelek. Mi sohasem juthatunk el az agyunkon kívül létező anyag lényegéhez. Csak azt látjuk, halljuk és ízleljük, ami a külvilágról agyunkban leképződik.


Például aki gyümölcsöt eszik, valójában nem magával a gyümölccsel lép kontaktusba, hanem a benyomással, amit a gyümölcs az agyban létrehoz. Amit mi "gyümölcsnek" nevezünk, az az agyban képződő, a gyümölcs formájához, ízéhez, illatához és szilárd halmazállapotához tartozó elektronikus jelek összessége. Ha az agyba tartó látóidegeket elvágnánk, a gyümölcs képe is egy szempillantás alatt eltűnne. Vagy ha megszakadna a kapcsolat az orrban található érzékelők és az agyba tartó idegek között, véglegesen megszűnne az illatok érzékelése. Hiszen a gyümölcs nem más, mint az agy által értékelt néhány elektronikus jel.

Egy másik kérdés, amin el kell gondolkodnunk, az a távolság érzetének kérdése. Például a távolság, ami Ön és eközött a könyv között van, valójában annak az űrnek az érzete, ami az Ön agyában képződik. Igazából azok a tárgyak is, amikről az ember azt gondolja, hogy nagyon messze vannak, saját agyán belül léteznek. Az ember például felnéz az égre és a csillagokat szemléli, s közben azt hiszi, hogy ezek több millió fényévnyi távolságra vannak tőle. Pedig a csillagok őbenne vannak, agyának látóközpontjában. Miközben Ön ezeket a sorokat olvassa, valójában nincs is abban a szobában, amelyben azt gondolja, hogy van; ellenkezőleg, a szoba van Önben. Saját testének látványa hiteti el Önnel, hogy Ön a szobában van. Egyet azonban ne felejtsen el: az Ön teste is csak egy kép az Ön agyában.


Ez igaz az összes többi benyomásunkra is. Például, miközben Ön azt hiszi, hogy a szomszédos szobában lévő televízió hangját hallja, valójában az agyában létrejövő hanggal van kontaktusban. Ön azt sem tudja bizonyítani, hogy van egy szoba az Ön közelében, és azt sem, hogy a hang a szobában lévő televízióból hallatszik. Az a hang, amiről azt gondolja, hogy távolról jön, és az a beszéd, amely az Ön mellett álló személytől származik, valójában az Ön agyának néhány négyzetcentiméternyi hallóközpontjában képződik. Ezen érzékelő központon kívül olyan fogalmak, mint jobb, bal, elöl, vagy hátul, nem léteznek. Vagyis a hang Önhöz nem jobbról, balról, vagy felülről jut el; a hang nem valamely irányból érkezik.

Így van ez az illatokkal is. Egyik sem messziről jön. Az agy érzékelő központjában létrejövő illatokról Ön azt hiszi, hogy a külvilág tárgyainak illata. Pedig ahogyan egy rózsa képe a látóközpontban születik meg, úgy ennek a rózsának az illata is az agy egyik központjában, az illatot érzékelő központban képződik. Ön nem tudhatja, hogy kívül van-e egyáltalán rózsa és hogy van-e illata.

A modern fizika felfedezései is azt mutatják, hogy az anyagi Világegyetem benyomások összessége. A neves amerikai tudományos magazin, a New Scientist, 1999. január 30-i számában felveti ezt a tényt, címlapján a következő kérdéssel: "Túl a valóságon: az Univerzum az információk kavalkádja, az anyag pedig csak vízió?"

A New Scientist 2002. április 27-i számában, "Üres Univerzum" címmel egy cikk jelent meg, melyben a következőket olvashatjuk:
Ön egy magazint tart a kezében. Szilárdnak érzi, és úgy tűnik, hogy léte független a térben. Ez az Ön környezetében lévő tárgyakra - talán egy csésze kávé, vagy egy számítógép - is érvényes. Mindegyik úgy néz ki, mintha valóságos lenne. Ám mindegyik illúzió. Ezek a tárgyak, amiket mi szilárdnak vélünk valójában csak vetületek, amik az Univerzumunk határain létező változatos formák módosulásából adódnak.
Hiszen a "külvilág", amit benyomásaink alapján megismertünk, valójában nem más, mint az agyunkba futó "elektronikus jelek összessége". Agyunk egész életünk során ezeket a kódokat fejti meg, ezeket értékeli. Mi pedig úgy éljük le életünket, hogy azt hisszük, ez maga a "külső" anyag és észre sem vesszük, hogy tévedünk. Tévedünk, hiszen az anyaghoz, az anyag lényegéhez soha nem juthatunk el.


A jeleket, amiket mi "külvilágnak" hiszünk, az agyunk értelmezi. Nézzük például a hallást. A fülünk érzékelte hanghullámokat agyunk értelmezi és fordítja le szimfóniává. Vagyis a zene nem más, mint benyomás, ami az agyban képződik. Amikor pedig a színeket érzékeljük, valójában az történik, hogy szemünkhöz különböző hosszúságú fényhullámok jutnak el, melyeket ugyancsak az agy színekké alakít.

A "külvilágban" nincsenek színek. Sem az alma nem piros, sem az ég nem kék, sem pedig a fák nem zöldek. Ezek a dolgok csak azért olyanok, amilyenek, mert így érzékeljük őket. A "külvilág" teljeséggel az érzékelőtől függ.

Ami a szemet illeti, ha a retinában valami zavar lép fel, az színvakságot eredményez. Van, aki a kéket zöldnek, van, aki a pirosat kéknek látja, és van, aki a színeket a szürke különböző árnyalataiként érzékeli. Ezek után nem fontos, hogy a külső tárgy színes-e vagy sem.

A neves gondolkodó, Berkeley is felhívja a figyelmet erre a tényre:
Kezdetben az emberek azt hitték, hogy a színek, az illatok "valóságosak". Később azonban megdőltek az effajta nézetek és az emberek rájöttek, hogy ezek a dolgok az érzékelés által léteznek.
Következésképpen, mi nem azért látjuk színesnek a tárgyakat, mert azok színesek vagy mert külső anyagi valóságuk van. Minden tulajdonság, amivel a létezőket felruházzuk, bennünk van és nem a "külvilágban".

Hogy állíthatjuk akkor, hogy pontosan ismerjük a "külvilágot"?

A "kinti világ" léte feltétel?

Egészen eddig a "külvilágról" illetve arról a világról esett szó, amelyet látunk, és amelyről agyunk tudomást szerez. Ám mivel soha nem juthatunk el a "külvilághoz", honnan tudhatjuk, hogy valóban létezik-e?

Természetesen nem tudhatjuk. Sőt, mivel minden tárgy csak az elménkben létező benyomások összessége, az egyetlen világ, amit láthatunk, az a benyomások világa. Az egyetlen világ, amit ismerünk, elménkben létezik, ott ölt alakot, ott kap hangot és ott nyer színeket. Röviden, olyan világ, amely az elménkben jön létre, s az egyetlen világ, amelynek létében bizonyosak lehetünk.

Azt pedig soha nem tudjuk bebizonyítani, hogy van-e anyagi megfelelője a képsoroknak, amelyeket agyunkban végignézünk. Az is lehetséges, hogy ezek a benyomások egy "mesterséges" forrástól származnak.

Ezt a következő példával szemléltethetjük:

Először képzeljük azt, hogy agyunkat kiveszik a testünkből és egy üvegedényben mesterségesen életben tartják. Helyezzünk mellé egy számítógépet, amely képes mindenféle elektronikus jel létrehozására. Aztán mesterségesen hozzunk létre és mentsünk el ebben a számítógépben mindenféle környezetet, s az ezekhez tartozó képet, hangot, illatot. Kössük a gép elektronikus vezetékeit az agy érzékelő központjaihoz és adjuk át az agynak az elmentett információt. Az Ön agya (vagy más szóval "Ön"), ezeket a jeleket felfogva, a jeleknek megfelelő környezetet fog látni és megélni.

Mondjuk, hogy ezzel a számítógéppel az Ön saját külsejéhez tartozó információkat is tudunk továbbítani. Ha például mindazokat az elektronikus jeleket továbbítjuk az Ön agyába, amit Ön egy asztalnál ülve lát, hall és tapint, az Ön agya azt fogja hinni, hogy Ön egy irodájában ülő üzletember. Ameddig a számítógép által közvetített ingerek tartanak, addig a képzeletbeli élet is tart. Arra pedig, hogy pusztán egy agyról van szó, Ön semmilyen módon nem fog tudni rájönni. Mert elég az agy megfelelő központjaiba a megfelelő ingereket szolgáltatni ahhoz, hogy abban létrejöjjön egy világ. Ezek az ingerek érkezhetnek valamilyen mesterséges forrásból, például egy felvevő készülékből vagy lehet valami más eredetük.


Például nagyon könnyű csapdába esni és valósnak vélni a benyomásokat, amelyeknek amúgy nincs is anyagi megfelelője. Ezt voltaképpen álmunkban gyakorta átéljük. Az álom során a helyzetek, az emberek, a tárgyak és a környezet is pontosan olyanok, mint a valóság. De egyik sem több egy-egy benyomásnál. Az álom és a "valóságos világ" között pedig alapjában véve nincsen különbség; mindkettőnek az elménk ad otthont.

Ki az érzékelő?

Ahogyan eddig már világossá vált, kétségtelen, hogy az anyagi világ, amelyben élünk és amit "külvilágnak" nevezünk, csak az agyunkban létezik. Itt bukkan fel azonban az igazán fontos kérdés: ha minden anyagi létező valójában csak egy-egy benyomás, akkor az agyunk micsoda? Ha a karunk, a lábunk, vagy bármilyen más tárgy az anyagi világból csak benyomás, akkor az agyunk is, akárcsak a többi anyag, benyomás kell, hogy legyen.

Ezt a kérdést jobban megvilágítja egy álommal kapcsolatos példa. Annak megfelelően, amiről eddig szó volt, képzeljük el, hogy álmodunk. Az álomban álombeli testünk van, álombeli karunk, álombeli törzsünk, álombeli szemünk és álombeli agyunk. Ha valaki álmunkban azt kérdezné: "hol látsz? ", azt válaszolnánk: "az agyamban látok". Holott előttünk semmiféle agy nincsen. Csak egy álombeli test, egy álombeli koponya és egy álombeli agy. Az erő pedig, aki az Ön álmát látja, nem az álombeli agy, hanem egy olyan lény, amely azon "túl" van.

Tudjuk, hogy az álombeli illetve a valóságos életnek nevezett élet között nincsen semmiféle fizikai különbség. Márpedig ha valaki a valóságos életnek nevezett környezetben megkérdi tőlünk: "hol látsz? ", értelmetlen dolog azt válaszolni: "az agyamban", mint ahogy azt a fenti példában tettük. Egyik esetben sem az agy, mint húsdarab az az erő, amely lát és érzékel. Ezidáig arról beszéltünk, hogy a külvilág egy másolatát nézzük az agyunkban. Az egyik fontos dolog, ami ebből következik az, hogy a külvilág lényegét teljes formájában soha nem ismerhetjük meg.

Egy másik, legalább ilyen fontos igazság az, hogy az "erő", amely az agyunkban képződő világot figyeli, nem lehet az agy maga. Az agy olyan, mint egy számítógépmonitor-rendszer, amely feldolgozza a hozzá érkező adatokat és látvánnyá fordítja le őket. Ha azonban megfigyeljük, egyik számítógép sem figyeli saját magát. Nincsenek is tudatában annak, hogy léteznek.

Ha a tudatot keresve megvizsgáljuk az agyat, egy olyan anyag kerül elénk, amely fehérje illetve zsírmolekulákat tartalmaz, akárcsak a többi élő szervezet. Vagyis a húsdarabban, amit agynak nevezünk, nincsen semmi, ami a látottakat dekódolná és létrehozná a tudatot, vagyis, amely az "én"-nek nevezett dolgot megteremthetné.

R.L. Gregory így fejti ki, milyen tévedésbe esnek az emberek az agyban történő képérzékeléssel kapcsolatban:
A következőről van szó: az ember könnyen mondja, hogy a szeme az, amely az agyban képeket hoz létre. Ám ezt jobb, ha elfelejtjük. Ha azt állítjuk, hogy a kép az ember agyában jön létre, ahhoz hogy ezt lássuk, egy belső szemre is szükségünk van. De ahhoz, hogy ennek a szemnek a képét láthassuk, egy további szemnek is kell ott lennie... Ez pedig végtelen számú szemet és képet feltételez. Ez pedig lehetetlen.
És itt van az a pont, amelynél a materialisták, akik nem fogadnak el más létezőt az anyagon kívül, megakadnak: kié a "belső szem", amely lát, a látottakat érzékeli aztán pedig reagál?

A tudomány és filozófia világában Karl Pribram is felhívja a figyelmet: arra a fontos kérdésre keressük a választ, ki az, aki érzékel:
Az embereket már a görögök óta foglalkoztatja a "gépben lakó szellem", a "kis emberben lévő kis ember" gondolata illetve ehhez hasonló elképzelések. Hol van az "én", vagyis az a lény, aki az agyat használja? Ki az, aki a tudás lényegét birtokolja? Ahogyan Assisi Szent Ferenc is kijelentette: "Azt keressük, ki az, aki figyel."
Képzelje Ön el most a következőt: a könyv, amit a kezében tart, a szoba, ahol ül, röviden minden, ami az Ön elé táruló látványhoz tartozik, az Ön agyában jelentkezik. Ezeket a képeket vajon az atomok látják? Az atomok, melyek vakok, nem hallanak és tudatlanok? Hogy lehet, hogy az atomok egy része szert tett erre a tulajdonságra, egy másik része pedig nem? Gondolkodásunk, értelmünk, s az, hogy emlékszünk, örülünk, szomorkodunk, mindez csupán atomok közti kémiai reakciókból állna?

Ha ezeken a kérdéseken figyelmesen elgondolkodunk, rájövünk, hogy értelmetlen dolog az erőt az atomokban keresni. Egyértelmű, hogy aki lát, hall és érez, az egy anyagon túli létező. Ez a létező "élő" és se nem anyag, se nem kép. Ez a létező a mi testünk látványát használva lép kontaktusba az egyes benyomásokkal.


Ez a létező : a "Lélek"

A benyomások összessége, amit mi "anyagi világnak " hívunk, egy álom, amit a lélek kísér figyelemmel. Mint ahogyan álombeli testünk illetve az álmunkban látott anyagi világ nem valódi, úgy az Univerzum, amelyben élünk illetve a test, amit birtokolunk sem igazi.

Az igazi létező a lélek. Az anyag pedig csupán a lélek által észlelt benyomás. Az intelligens létező, aki ezeket a sorokat írta, illetve azok az intelligens létezők, akik olvassák, nem egy-egy atom- és molekulahalom, illetőleg ezek kémiai reakciói, hanem egy-egy "lélek".