Tizenkilencedik bejegyzés - Egy elrettentő példa

C. S. Lewis (1898 - 1963)

Bizonyára sokan ismeritek C. S. Lewis nevét, de legalábbis az általa írt, és filmre vitt Narnia-sorozatot. Lewis-ról nem csak annyit érdemes tudni, hogy J. R. R. Tolkien barátja volt, hanem azt is, hogy többek közt a középkori és a reneszánsz irodalom professzoraként jeleskedett, és nem mellesleg a kereszténységgel is foglalkozó teoretikus író is volt. Mint a Surprised by Joy (Az öröm vonzásában) című munkájában írja:

"1929 húsvét utáni időszakában beadtam a derekam, s talán mint olyan valaki, aki egész Angliában a legkedvetlenebbül és a leginkább vonakodva tért meg, elismertem, hogy az Isten – Isten."

Protestáns és katolikus berkek is érdeklődtek munkái iránt, bár nem egyszer megkapta az egyházi feddést, hogy szimbólumai hemzsegnek a pogány misztikától. E helyt ezt nem szándékszunk megvitatni, ellenben Kozmikus Trilógiájának harmadik kötetéből az idők jeleinek jegyében idéznünk kell kicsit. A regény egy sci-fi és egy fantasy keveréke, a címe: A rettentő erő, (That Hideous Strength).

A rettentő erő (1945)

Az alaptörténet szerint a Jó és a Rossz végső összecsapása a modernista áltudomány és a szó jó értelmében vett spiritualitás között zajlik majd le. Éppen ezért a gonosz erők a nagybetűs Egyetemet szállják meg, a jók maroknyi csapata pedig egy vidéki kis házban tömörül. A történet sejteti olyan láthatatlan, valószínűleg nem evilági, de nem is mennyei, a fizikai síkon egyelőre még kevéssé, de az eszkalálódás folyamán egyre intenzívebben megjelenő erők, vagy befolyások létezését, amelyet a regény, azaz Lewis "makrobáknak" nevez. Természetesen egy ilyen szüzsé igényli azt a szereplőt, akinek jellemfejlődésen kell keresztülmennie. Őt itt Mark-nak hívják, aki a tudományos karrierért még feleségét is otthagyja, amikor magas előmenetellel kecsegtetik a sátáni influenciák. És természetesen elérkezik az a pont, amikor kicsinyes énje szembekerül valódi lelkületével, ami még őrzi a jót.

A modern tudomány itt úgy jelenik meg, mint egyfajta ellenbeavatási papság. A hideg ráció, és az embert, a lelket, a szellemet mindenből kihagyó pragmatikus álfilozófia az, amelynek segítségével értelmes embereket is képesek a rossz oldalra állítani, anélkül, hogy azok kezdetben tudnák, hogy mi történik velük. Aztán persze jönnek a beavatási, (azaz ellen-beavatási) fokozatok, amelyek egyre nyilvánvalóbbá teszik, honnan fúj a szél. Mark-ot egy Frost nevű fickó "oktatja" az elfogadhatatlanra, példáúl így:

 -Vagyis úgy véled - mondta Mark -, hogy semmi értelme feltenni a kérdést, hogy az Univerzum jó irányba halad-e? - Nincs - felelte Frost. - Ez a megítélés, ha közelebbről megvizsgálod, érzelmi megnyilvánulás. Maga Huxley is csak olyan emotív kifejezésekkel tudta körülírni, mint "gladiátori" vagy "könyörtelen". Természetesen a híres római előadás-sorozatra utalok. Mikor a létért folyó úgynevezett küzdelmet megtanuljuk statisztikai tételként felfogni, elérkezünk [...] "a fogalomhoz, amely annyira mentes az érzelmektől, mint egy határozott integrál". És lám, az érzelemnek nyoma vész. S vele együtt semmivé lesz az érték külső mércéjének abszurd eszméje is, ami nem más, mint az érzelmek mellékterméke. - S vajon az események jelenlegi alakulása - kérdezte Mark - akkor is igazolni fogja önmagát, és ebben az értelemben jónak mondható marad, ha a szerves élet kiirtására irányul, mint az szándékában áll? - Ez magától értetődik - mondta Frost. - Ha egyszer ragaszkodsz a kérdés ilyetén megfogalmazásához.[...] - Éppen ezért szükséges tehát - folytatta Frost -, hogy átess egy, az objektivitásra irányuló szisztematikus kiképzésen. A cél az, hogy kiirtsunk az elmédből mindent, ami eddig motivált. Olyan ez, mint egy ideg kiirtása. Az ösztönös preferenciák teljes rendszerének, mutatkozzanak akár etikai, esztétikai vagy logikai köntösben, egyszerűen meg kell semmisülnie.

Durva, ugye? Mintha mindaz, amit például a buddhizmusban is megtalálunk alaptanításként, hogy a cél az én megszüntetése, az itt kerülne kifordított módon kifejtésre. Hiszen a buddhista "ellobbanás", az én felszámolása nem azt jelenti, hogy megölöm ezt az én-emet, még ha oly kicsiny is, hanem azt, hogy kitágítom, azaz túllépek rajta magasabb Én-em felé, tehát ezen az úton nem az életből a halálba, hanem a halálból az életbe igyekszem. Vagyis itt egy ellen-beavatási ellen-doktrínát ír le a szerző, jól látva azon embernek már kevéssé mondható lények szemléletmódját, akik nagy valószínűség szerint sajnos tényleg léteznek mai világunkban, még sajnálatosabb módon igen nagy befolyással mindennapi életünkre. De haladjunk tovább szereplőnk "lenini" útján. Az Objektivitás Termébe zárják, ahol nincs más dolga, mint hogy körülnézzen. Ez nem tűnik nehéz feladatnak, mégsem kívánom senkinek! Nézzük csak:

- Parancsolj, lépj be! Amit itt bent látsz, arról senkinek nem beszélhetsz. Mindjárt jövök.      Kinyitotta az ajtót, s Mark belépett.Első pillantásra a szoba meglehetősen alulmúlta Mark elvárásait. Egy egyszerű, üres tanácsterem volt, középen egy hosszú asztallal, amit nyolc-kilenc szék vett körül. Ezenfelül néhány kép lógott a falon, illetve egy hosszú létra (ez meglepte) állt az egyik sarokban. [...] A figyelmes szem nyomban észrevette volna, hogy a termet elméretezték, nem túlzottan, de ahhoz eléggé, hogy kényelmetlenül érezze magát benne az ember. Túl magas volt és túl keskeny. Mark-ra, bár nem elemezte az okot, mindenesetre hatással volt, és ahogy múlt az idő, egyre jobban feszengett. [...] Ekkor vette észre a pöttyöket a plafonon. Nem piszok volt vagy természetes elszíneződés, hanem szándékosan odafestett kis fekete pöttyök. Összevissza lettek felmázolva a halvány mustársárga felszínre. Nem volt belőlük sok, talán harminc - vagy tán száz is? Elhatározta, hogy nem esik bele abba a csapdába, hogy megszámolja őket, annyira összevissza voltak felfestve! Vagy téved? Szeme kezdett hozzászokni a pöttyökhöz, és csoportos elrendeződéseket figyelt meg (jobbra tőle is volt egy ötös alakzat), amelyek már-már szabályosnak tűntek. Mintha valami mintát ábrázoltak volna. Külön idegesítő volt, hogy mindegyik hasonlított valami alakzatra, de egyik sem volt szabályos... Hirtelen rádöbbent, hogy ez is egy csapda. Szemét az asztalra szögezte.       Az asztallapon is voltak pöttyök: fehérek. Fényes, nagyjából kerek, fehér pöttyök voltak, és mintha úgy lettek volna odafestve, hogy tükrözzék a plafonra festett pontok mintáját. Bár... nem, nem is... aha! Az asztali minta, már ha mintának lehetett nevezni, a mennyezet hajszálpontos fordítottja volt. Néhány kivétellel. Azon kapta magát, hogy egyre gyorsabban kapkodja a tekintetét a plafonról az asztalra és vissza, hogy megoldja a pöttyök rejtélyét. Immár harmadszorra észlelte a csapdát. Inkább felállt, hogy járjon egyet. Elkezdte nézegetni a festményeket.

Nos, ezeket a regénybeli festményeket inkább nem idézem, elég plasztikusan vannak leírva, és inkább egy horrorfilmbe illenek, de talán elég annyit megjegyeznem róluk, hogy negativisztikus értelemben Hieronymus Bosch képeire emlékeztetnek. De szereplőnk érzései árulkodóak, miután mindent megnéz, így érzi magát:

Most, hogy elakadt a részletekben, a kép felszínes hétköznapisága vált a legfőbb zavaró tényezővé, mint bizonyos álmok elején, amelyekben a látszólagos ártatlanság mögött tudni, hogy ott rejtőzik a gonosz. [...] Sok-sok évvel ezelőtt Mark egyszer azt olvasta, hogy "bizonyos dolgok olyan határtalanul gonoszak, hogy a beavatatlan szem számára ártatlannak tűnnek". Most minden megvilágosodott. [...] Már értette, mi ez az egész. [...] Az egész folyamat arra irányult, hogy kiirtson belőle minden emberi reakciót, hogy megfelelővé tegye a makrobák finnyás ízlésének. A szobát minden bizonnyal az aszkétizmus és a természetellenesség magasabb fokozatú próbatételei követik majd - undorító étkek elfogyasztása, koszban és vérben való pancsolás, kiszámított obszcenitások rituális előadása...

Az idézésben itt megállok. Mert valóban, az ellen-beavatás fázisait írja le a könyv meglehetősen érzékletesen. A pöttyök a falon, mesterséges elosztásukkal csak a jéghegy csúcsa. Mert az igazi beavatásban tényleg szükség lehet kezdeti, külsődleges megfigyelési támasztékokra, (de csakis a praxisban, a gyakorlati szinten, amit sok állomás kell hogy megelőzzön), legyen az az égbolt a sok-sok csillaggal, mint pici, világító "pöttyök", vagy éppen a tenger hullámainak meditatív szemlélése, és még lehetne sorolni, mennyi egyszerű, és teljesen természetes módja van az elmélyülésnek. C. S. Lewis valahonnan sejtette, tudta, hogy ennek ellen-tradicionális megvalósítása is létezik, és nem volt rest leírni, még ha sci-fi formában is, mert tudta, hogy a "megtévesztések korát" éljük, és nagyon könnyű felülni sok-sok új ál-spirituális, vagy ál-tudományos áramlatnak. Ez valószínűleg azért is lehetett, mert Lewis erősen racionalista ember létére keményen megküzdött a hitéért, nem ajándékba kapta, hanem tudatosan, az elme műveleteivel szerezte meg. Intései ezért még inkább megfogadandóbbak.