2014. június 29., vasárnap

Tizenhetedik bejegyzés - A Professzor és az Esemény

A következőképpen történt. Kétezertizenvalahány szilveszterének fagyos éjszakáján Mérő Professzor – aki már a gyermekkor áldott éveiben is koravénségéről volt ismeretes nevelőszülei és szűkebb környezete szemében –, most, harminckilenc esztendősen egy általa ismeretlen külvárosi buszmegállóban ácsorgott, s miután megunta a várakozást, gyalogszerrel indult el abba az irányba, mely sejtése szerint otthona felé vitte.
Kollégái még ott maradtak az újévi összejövetelen, de ő már egy kicsit feszélyezve érezte magát körükben, ezért óvatosan távozott onnan. Általában is kerülte az ilyen alkalmakat, hiszen számára a kollégák valóban „csak” munkatársakként nyertek értelmet, mint olyan személyek, akik az Egyetem nagy belmagasságú falai közt vele együtt tevékenykedtek az elméleti tudományok különböző területein, melyeket magas szinten, és kellő méltatottságtól övezve míveltek generációk óta.
Nem mintha a Professzor emberkerülő vagy éppenséggel mogorva alak lett volna, csupán visszahúzódó természetének volt köszönhető, hogy a külsőségeket tekintve kollégáit pusztán szürke, vasalt öltönyök, szépen kötött nyakkendők és pontosan járó karórák halmazaként fogta föl, akiket a nemes ügy szolgálata, és a szellem ismeretlen területeinek meghódítására tett kísérletek kovácsoltak össze egyfajta tudós lovagrenddé.
Persze a Professzor emberismerete meglehetősen pocsék volt. Nem tudta, hogy azok, akiket ő bajtársainak tart a diszciplínák mezején, főleg csalódott, savanyú emberek, akik hivatalukat már csak rutinszerűen töltik be, unottan oktatják tudásra szomjúhozó diákjaikat, s titkon rendszeres alkoholfogyasztók. Nem tudta, hogy egyikük sem dolgozik az emberi gondolkodás eleddig biztosnak hitt formáját alapjaiban megrengető elméleten, és egyikük szeme sem csillog repesve, amikor fellapozza a szakterületét érintő, friss eredményekről beszámoló Tudományos Közlönyt.
Képzeletében az Egyetem olyan volt, mint egy nagy közösség, ahol a Dékán meghitt eszmecserére invitálja a tanársegédeket, hogy kvantumfizikáról, biomechanikáról és egyéb örvendetes dolgokról mélázhasson velük, nem beszélve a tanszékre benyújtott számtalan önálló értekezés egyes részproblémáinak végtelenül precíz kielemzéséről, melyet lelkes diákok és szeretve tisztelt tanáraik órákon át folytatnak a hatalmas termek bejáratainak míves boltívei alatt, s csak akkor hagyják abba, amikor az alázatos portás tapintatos köhécselések közepette próbálja felhívni a figyelmüket, hogy az Egyetem kapuit az előírásoknak megfelelően tíz perc múlva kénytelen lesz bezárni.
Tehát a Professzor semmit sem tudott arról, hogy álmai egyáltalán nem állják meg a helyüket a valóság kegyetlen ítélőszéke előtt, már csak azért sem, mert ő maga valóban egy korszakalkotó felfedezésen dolgozott. Számtalan átvirrasztott éjszakát hagyott már maga mögött, abban a reményben görnyedve jegyzetei fölé a kis íróasztali lámpa fényénél, – papírra vetett számításait visszatükröző szemüvegével az orrán –, hogy egyszer majd bizonyíthatóvá tudja tenni azt az elgondolását, amit már gyermekkorában is megsejtett, de csak a matematika nyelvén tudott volna róla számot adni.
Mert a Professzor szakterülete a Matematika volt, s mostanra már igen magas fokra jutott – bár szerinte nem elég magasra, mert akármilyen közel került a megoldáshoz, valami még mindig hiányzott, s ez gyakran elszontyolította.
Azon a bizonyos szilveszteri éjszakán is azért indult haza hamarabb, hogy nyugodt magányában tovább foglalkozhasson egy Bökkenő megoldásával, amire nemrég figyelt fel elméletének tükörsimára vágott csapásán, no meg azért is, mert mint mondottuk volt, kissé feszélyezve érezte magát az egyre szabadosabb kedvű kollégák körében.
Már vagy fél órája gyalogolt a hideg utcákon, és újra merengeni kezdett, ezért nem is nagyon figyelt lépteinek helyes irányára, így aztán alaposan eltévedt. Megállt. Körülnézett, és ekkor vált szem- és fültanújává annak az Eseménynek, mely életében minden ezután bekövetkezett esemény okozója lett. Ez pedig a teljesség igénye nélkül, megközelítő pontossággal így történt:
A kihalt utca járdaszegélyein parkoló üres autók fényszórói felgyulladtak, és a kocsik elindultak esetleges irányokba, minimum 120 km/h-ás sebességgel, mégis óvatosan, nehogy egymásnak, vagy a Professzornak ütközzenek, sőt, némelyik jármű felemelkedett és tülkölve úszott a magas égben a házak teteje fölött, aztán a város alatt húzódó csatornarendszerből vidám morajlás indult, az úttesteken és a járdán lévő fémfedelek kinyíltak, és számtalan nevető bohóc bújt elő a föld alól, hogy különböző mulatságos tréfát adjon elő hangos trombitálásokkal és igen hajlékony testfelépítést feltételező tornamutatványokkal kísérve, piros és kék és sárga kavalkáddá változva, miközben eleredt a hó, és százötvennyolc tarka esernyő (ennyien voltak a bohócok) és még egy (a Professzor részére) gyorsan a jelenlévő személyek feje fölé sietett, követve az adott illető szabálytalan mozgását, bár előzékenységük feleslegesnek bizonyult, mert a hópelyhek is igyekeztek udvariasan hullani, kikerülték a Professzor hideg hőmérsékletű behatásokra érzékeny nyakszirtjét, de azért a szemüvegére esett néhány, így meg kellett egy kicsit törölnie, hogy tisztábban lássa azt a szimfonikus zenekari hangszerkészletet, amely macskák, kutyák, lovak és néhány delfin értő keze-mancsa-uszonya ügyében hangolódni kezdett, mielőtt a karmester, az éppen az utolsó pillanatban odabukdácsoló frakkos pingvin jelt adott volna málnás nyalókájával (a karmesteri pálcát véletlenül megint otthon hagyta) a Nászinduló megszólaltatására, melynek előadására, mint a következő pillanatban kiderült, azért került sor, mert Rebeka, a szigorú, ám annál gyönyörűbb királynő frigyre lépett egy szerencsés fickóval, aki felmérhetetlen erőfeszítések árán hódította meg a királynő szívét, s most konfettiözöntől övezve vonultak be egy guruló, meztelen antik szoborcsoportot formázó műalkotásegyüttes tetején, egy-egy márványhölgyemény nyakában, akik csak a látszat kedvéért voltak mozdulatlanok, mert hát levegőt azért mégis kellett venniük, s ilyenkor hatalmas orrcimpáik meg-megremegtek, egyiküknek még tüsszentenie is kellett, de ügyesen visszatartotta, úgyhogy végül nem lett baj, és az esküvő után ők is kinyújtóztathatták több ezer éves végtagjaikat, kivéve a Milói Vénuszt…
Aztán egyszer csak vége lett. A Professzor pislogott néhányat, de mindent olyannak látott újra, mint öt perccel azelőtt. Hajnali 3 óra 17 perckor ért haza kóválygó fejjel, gyorsan megivott egy kávét, és közel negyed órára leült a fotelbe. Ez a negyed óra igen fontos volt a Professzor életében, ha nem fontosabb, mint az Esemény, amit látott. Mert ez alatt a Negyed Óra alatt jött rá a megoldásra, amit hiába keresett annyi éven át. A Negyed Óra leteltével pontosan megegyező pillanatban felállt a fotelből, íróasztalához sétált, ahol újra leült arra a székre, amin annyi éjszakán át ült már, és elővette jegyzeteit. A kis Bökkenőt, ami nemrég még aggasztó léket képezett elmélete csónakján, szinte azonnal betapasztotta, nem is ez volt most a legfőbb.
Mint a motolla, úgy rótta a hétköznapi ember számára teljesen érthetetlen kriksz-krakszokat, számokból, tizedesvesszőkből, törtjelekből és egyezményes számtani rövidítésekből gombolyítva egyre előre azt a levezetést, amely immáron négyszázötvennyolc írott lapra rúgott, – a lapok mindkét oldalát értve természetesen –, s végül az utolsó tollvonások kirajzolták az elmélet megfellebbezhetetlen eredményét, melyet annyi év magányos munkája kristályosított ki.
A Professzor életében először boldog volt. A Professzor életében először gyerek volt. A Professzor nagyon, de nagyon örült.


Másnap lélekszakadva rohant az Egyetemre, kezében lobogtatva az elméletet, hangos magyarázkodásokba kezdett, de gyorsan lecsillapították, hogy hát ezen négyszázhatvanhét éves univerzitás méltóságteljes falai között azért mégsem illik ily bohón viselkedni, így a Professzor a hivatalos utat szem előtt tartva meghallgatást kért a Dékántól, aki hosszú órákon át várakoztatta, mire beengedte szentélyébe. A Professzor csöndben maradt, csak a paksamétát tette le a Dékán elé.
A Dékán lassan, morfondírozva, időnként meg-megállva a gondolatmenet követésében, de türelmes jóindulattal végigolvasta a bizonyítást. Nos? – kérdezte a Professzor, mire a Dékán annyit felelt: Szép munka, csak az a baj, hogy én ezt nem értem!
A Professzor kissé elszomorodott, de hamar túltette magát a Dékán értetlenségén, és gyorsan lefénymásolta munkáját ötvenegynehány példányban, és mindegyiket gondosan elhelyezte az Egyetem Tanárainak, Docenseinek, Rektorainak, Doktorainak, Magisztrátusainak, s ki tudja még, milyen egyéb címzetű oktatóinak fakkjába. Az érintettek meg is kapták, elolvasták, és egy héttel későbbre soron kívüli szimpóziumot hívtak össze, melynek keretén belül Vizsgálóbizottság előtt kellett a Professzort meghallgatniuk elméletének mibenlétét és bizonyíthatóságát megítélendő.
És egy hét múlva a Professzor ott állt a katedrán, előtte pedig díszes talárokkal fedett fejű, itt-ott borvirágos arcú tudorok ültek várakozva. A Professzor előadta szóbeli értekezését, a lehetőségig lefordítva felfedezésének összetevőit az érthetőség javára, és rengeteg kérdésre válaszolt. Eközben azt vette észre, hogy egészen másképp vélekedik most ezekről az emberekről, a kollégáiról, akiket eddig a tudomány helytartóinak tartott. Minden értelemben tisztán látta őket. Látta, hogy boldogtalanok, hogy unják hivatásukat, (és egyikük-másikuk iszik, mint a kefekötő!), és érdekes módon jobban megszerette őket, mint eddig valaha. Már nem csak a tudomány auráját tudta rajtuk letapogatni, mélyebb rétegeket is észlelt, miközben kérdő tekintetű, zavarodott soraikon végignézett, és már egyáltalán nem neheztelt rájuk a szilveszter este miatt, hiszen arra is rájött, hogy az igen tisztelt kollégák is emberek, s talán ővele volt a baj, hogy mindig másnak akarta őket látni, mint amilyenek valójában.
Ám arra is rájött, hogy újdonsült felfedezése révén talán még távolabb kerül tőlük, pont most, hogy már ennyire rokonszenvesek lettek a számára. A kedves kollégák csak csóválták a talárjukat, nem nagyon értették a Professzor elgondolásait, de valamit megsejtettek belőle, sőt, egyes tanársegédek felálltak, és tapsolni kezdtek. Fejkapkodós, zavarodott hangulat lett úrrá az egybegyűlteken, és a nap végére nem született egyöntetű ítélet.
A Professzor megköszönte a figyelmet, és pár hét múlva érzékeny búcsút vett az Egyetemtől, majd nyugdíjba vonult. Elmélete további viharokat indukált szakmai berkekben, s nemsokára megjelent a Tudományos Közlönyben, amit egyre többen olvastak csillogó szemmel. Hamarosan közkiadást is megért a mű, s mivel a Matematika nyelvén íródott, a világ egyetlen táján sem kellett lefordítani, hiszen mindenki értette, aki valóban érteni akarta, bár azt sokan felrótták a szerzőnek, hogy egy ilyen bonyolult jelrendszer segítségével volt csak képes kifejezni azt a nagyon egyszerű dolgot, amit felfedezett. Voltak tudósok, akik a formális logika kikerülését nehezményezték benne, de voltak olyanok is, akik pontosan ezt méltatták a nevezetes irományban.
Érdekes módon a legtöbben az általános iskolás gyerekek olvasták, úgy ötödikes-hatodikos korosztályúak. Meglepően fogékonyak voltak rá, gyorsan és könnyen olvasták, bár fura mód még csak ekkor tanulták az alapvető matematikai műveleteket.
Sok háziasszony nem is olvasta, csak kinyitották a könyvet, lapozgatták, és a jelek hol harmonikus, hol diszharmonikus, de mindenképpen tudományosan esztétikus mivoltát szerették benne, s azt mondták, ők értik miről szól, és végre valaki megírta.


De ne feledkezzünk meg a Professzor további sorsáról sem, pontosabban Mérő úrról, mert már nemigen használta hivatásának e reá vonatkozó titulusát. Tehát Mérő úr élete csak most kezdődött el igazán, hiszen ne feledjük: még egyáltalán nem volt öreg, előtte az egész élet, (amely most kezdődött csak el igazán).
Mert volt egy fontos dolog, amit véletlenül elmulasztottunk közölni Mérő úrral kapcsolatban, amikor azt a bizonyos Eseményt, és az azt követő közel Negyed Órát taglaltuk. Nevezetesen azt, hogy Mérő úr ez alatt a Negyed Óra alatt számára meglehetősen szokatlan érzelmi állapotba került. Vagyis nagyon szerelmes lett hirtelen.
„De hát kibe?” – kérdezhetné a kedves, nyájas, tisztelt nagyérdemű olvasó, hiszen akkor ő a fotelben ült, és otthon volt, és egyedül volt. Barátai ekkortájt nemigen akadtak, a világ számára jóindulatú, de elsősorban tudományos funkcióját tekintve fontos kollégákból állt, akik főleg férfiak voltak, meg hát Mérő úrnak a szépnemmel való kapcsolata meglehetős hiányosságokat mutatott, és különben is.
Mint említettük volt, Mérő úr (akkor még Professzor) gyakran szomorkodott, amikor elméletéhez még hiányzott valami. De az Esemény hatására megtalálta ezt a valamit, és beépítette elméletébe, mely ezáltal jótékonyan megtermékenyült, s alapjaiban rengette meg az emberi gondolkodás eleddig ismert formáját. Igen ám, de Mérő úr csak papírra vetni tudta ezt a valamit, miközben ő maga híján volt neki. Mérő úr fülig beleszerelmesedett valakibe, akinek létezését egyedül saját elmélete bizonyította. Ezért aztán nyugdíjba vonulását követően, miután teljesítette hivatásbéli kötelességeit, s többé nem tartozott számadási kötelezettséggel semmilyen hivatalos intézmény felé (kivéve az Adóhivatalt, a Nyugdíjfolyósítót, és egyéb hivatalos intézményeket) elhatározta, hogy megkeresi azt a hölgyet, akibe beleszeretett.

Egész hátralévő élete ennek jegyében zajlott, s nem volt könnyű dolga. Többször is előfordult, hogy véletlenül elmentek egymás mellett, és ő csak nem látta meg a szívének kedves lényt, egészen negyvenöt éves koráig, amikor is egy színházi előadáson a királynőt alakító főszereplőnőben ráismert végzete asszonyára, egy nála tizenhét évvel fiatalabb, férjezett nőre, akit siker és csillogás övezett. Mérő úr felmérhetetlen erőfeszítéseket tett, mire meghódította a kevély hölgy szívét, de az esküvőt csak tizenhét évvel korábban, kétezertizenvalahány szilveszterén ülték meg, nagyszámú bohócsereg vidám közreműködésével.

M. A.        MMXIV

1 megjegyzés:

  1. Ebben oly sok a szimbolizmus, hogy feladtam a megértését.
    Üdv
    G

    VálaszTörlés