A következőképpen történt.
Kétezertizenvalahány szilveszterének fagyos éjszakáján Mérő Professzor – aki
már a gyermekkor áldott éveiben is koravénségéről volt ismeretes nevelőszülei
és szűkebb környezete szemében –, most, harminckilenc esztendősen egy általa
ismeretlen külvárosi buszmegállóban ácsorgott, s miután megunta a várakozást,
gyalogszerrel indult el abba az irányba, mely sejtése szerint otthona felé
vitte.
Kollégái még ott maradtak az újévi összejövetelen, de ő
már egy kicsit feszélyezve érezte magát körükben, ezért óvatosan távozott
onnan. Általában is kerülte az ilyen alkalmakat, hiszen számára a kollégák
valóban „csak” munkatársakként nyertek értelmet, mint olyan személyek, akik az
Egyetem nagy belmagasságú falai közt vele együtt tevékenykedtek az elméleti
tudományok különböző területein, melyeket magas szinten, és kellő
méltatottságtól övezve míveltek generációk óta.
Nem mintha a Professzor emberkerülő vagy éppenséggel
mogorva alak lett volna, csupán visszahúzódó természetének volt köszönhető,
hogy a külsőségeket tekintve kollégáit pusztán szürke, vasalt öltönyök, szépen
kötött nyakkendők és pontosan járó karórák halmazaként fogta föl, akiket a
nemes ügy szolgálata, és a szellem ismeretlen területeinek meghódítására tett
kísérletek kovácsoltak össze egyfajta tudós lovagrenddé.
Persze a Professzor emberismerete meglehetősen pocsék volt.
Nem tudta, hogy azok, akiket ő bajtársainak tart a diszciplínák mezején, főleg
csalódott, savanyú emberek, akik hivatalukat már csak rutinszerűen töltik be,
unottan oktatják tudásra szomjúhozó diákjaikat, s titkon rendszeres
alkoholfogyasztók. Nem tudta, hogy egyikük sem dolgozik az emberi gondolkodás
eleddig biztosnak hitt formáját alapjaiban megrengető elméleten, és egyikük
szeme sem csillog repesve, amikor fellapozza a szakterületét érintő, friss
eredményekről beszámoló Tudományos Közlönyt.
Képzeletében az Egyetem olyan volt, mint egy nagy közösség,
ahol a Dékán meghitt eszmecserére invitálja a tanársegédeket, hogy
kvantumfizikáról, biomechanikáról és egyéb örvendetes dolgokról mélázhasson
velük, nem beszélve a tanszékre benyújtott számtalan önálló értekezés egyes
részproblémáinak végtelenül precíz kielemzéséről, melyet lelkes diákok és
szeretve tisztelt tanáraik órákon át folytatnak a hatalmas termek bejáratainak
míves boltívei alatt, s csak akkor hagyják abba, amikor az alázatos portás
tapintatos köhécselések közepette próbálja felhívni a figyelmüket, hogy az
Egyetem kapuit az előírásoknak megfelelően tíz perc múlva kénytelen lesz
bezárni.
Tehát a Professzor semmit sem tudott arról, hogy álmai
egyáltalán nem állják meg a helyüket a valóság kegyetlen ítélőszéke előtt, már
csak azért sem, mert ő maga valóban egy korszakalkotó felfedezésen dolgozott.
Számtalan átvirrasztott éjszakát hagyott már maga mögött, abban a reményben
görnyedve jegyzetei fölé a kis íróasztali lámpa fényénél, – papírra vetett
számításait visszatükröző szemüvegével az orrán –, hogy egyszer majd
bizonyíthatóvá tudja tenni azt az elgondolását, amit már gyermekkorában is
megsejtett, de csak a matematika nyelvén tudott volna róla számot adni.
Mert a Professzor szakterülete a Matematika volt, s
mostanra már igen magas fokra jutott – bár szerinte nem elég magasra, mert
akármilyen közel került a megoldáshoz, valami még mindig hiányzott, s ez
gyakran elszontyolította.
Azon a bizonyos szilveszteri éjszakán is azért indult haza
hamarabb, hogy nyugodt magányában tovább foglalkozhasson egy Bökkenő
megoldásával, amire nemrég figyelt fel elméletének tükörsimára vágott csapásán,
no meg azért is, mert mint mondottuk volt, kissé feszélyezve érezte magát az
egyre szabadosabb kedvű kollégák körében.
Már vagy fél órája gyalogolt a hideg utcákon, és újra
merengeni kezdett, ezért nem is nagyon figyelt lépteinek helyes irányára, így
aztán alaposan eltévedt. Megállt. Körülnézett, és ekkor vált szem- és
fültanújává annak az Eseménynek, mely életében minden ezután bekövetkezett
esemény okozója lett. Ez pedig a teljesség igénye nélkül, megközelítő
pontossággal így történt:
A kihalt utca járdaszegélyein parkoló üres autók fényszórói
felgyulladtak, és a kocsik elindultak esetleges irányokba, minimum 120 km/h-ás
sebességgel, mégis óvatosan, nehogy egymásnak, vagy a Professzornak ütközzenek,
sőt, némelyik jármű felemelkedett és tülkölve úszott a magas égben a házak
teteje fölött, aztán a város alatt húzódó csatornarendszerből vidám morajlás
indult, az úttesteken és a járdán lévő fémfedelek kinyíltak, és számtalan
nevető bohóc bújt elő a föld alól, hogy különböző mulatságos tréfát adjon elő
hangos trombitálásokkal és igen hajlékony testfelépítést feltételező tornamutatványokkal
kísérve, piros és kék és sárga kavalkáddá változva, miközben eleredt a hó, és
százötvennyolc tarka esernyő (ennyien voltak a bohócok) és még egy (a
Professzor részére) gyorsan a jelenlévő személyek feje fölé sietett, követve az
adott illető szabálytalan mozgását, bár előzékenységük feleslegesnek bizonyult,
mert a hópelyhek is igyekeztek udvariasan hullani, kikerülték a Professzor
hideg hőmérsékletű behatásokra érzékeny nyakszirtjét, de azért a szemüvegére
esett néhány, így meg kellett egy kicsit törölnie, hogy tisztábban lássa azt a
szimfonikus zenekari hangszerkészletet, amely macskák, kutyák, lovak és néhány
delfin értő keze-mancsa-uszonya ügyében hangolódni kezdett, mielőtt a
karmester, az éppen az utolsó pillanatban odabukdácsoló frakkos pingvin jelt
adott volna málnás nyalókájával (a karmesteri pálcát véletlenül megint otthon
hagyta) a Nászinduló megszólaltatására, melynek előadására, mint a következő
pillanatban kiderült, azért került sor, mert Rebeka, a szigorú, ám annál
gyönyörűbb királynő frigyre lépett egy szerencsés fickóval, aki felmérhetetlen
erőfeszítések árán hódította meg a királynő szívét, s most konfettiözöntől
övezve vonultak be egy guruló, meztelen antik szoborcsoportot formázó
műalkotásegyüttes tetején, egy-egy márványhölgyemény nyakában, akik csak a
látszat kedvéért voltak mozdulatlanok, mert hát levegőt azért mégis kellett
venniük, s ilyenkor hatalmas orrcimpáik meg-megremegtek, egyiküknek még
tüsszentenie is kellett, de ügyesen visszatartotta, úgyhogy végül nem lett baj,
és az esküvő után ők is kinyújtóztathatták több ezer éves végtagjaikat, kivéve
a Milói Vénuszt…
Aztán egyszer csak vége lett. A Professzor pislogott
néhányat, de mindent olyannak látott újra, mint öt perccel azelőtt. Hajnali 3
óra 17 perckor ért haza kóválygó fejjel, gyorsan megivott egy kávét, és közel
negyed órára leült a fotelbe. Ez a negyed óra igen fontos volt a Professzor
életében, ha nem fontosabb, mint az Esemény, amit látott. Mert ez alatt a
Negyed Óra alatt jött rá a megoldásra, amit hiába keresett annyi éven át. A
Negyed Óra leteltével pontosan megegyező pillanatban felállt a fotelből,
íróasztalához sétált, ahol újra leült arra a székre, amin annyi éjszakán át ült
már, és elővette jegyzeteit. A kis Bökkenőt, ami nemrég még aggasztó léket képezett
elmélete csónakján, szinte azonnal betapasztotta, nem is ez volt most a
legfőbb.
Mint a motolla, úgy rótta a hétköznapi ember számára
teljesen érthetetlen kriksz-krakszokat, számokból, tizedesvesszőkből,
törtjelekből és egyezményes számtani rövidítésekből gombolyítva egyre előre azt
a levezetést, amely immáron négyszázötvennyolc írott lapra rúgott, – a lapok
mindkét oldalát értve természetesen –, s végül az utolsó tollvonások
kirajzolták az elmélet megfellebbezhetetlen eredményét, melyet annyi év magányos
munkája kristályosított ki.
A Professzor életében először boldog volt. A Professzor
életében először gyerek volt. A Professzor nagyon, de nagyon örült.
Másnap lélekszakadva rohant az Egyetemre, kezében
lobogtatva az elméletet, hangos magyarázkodásokba kezdett, de gyorsan
lecsillapították, hogy hát ezen négyszázhatvanhét éves univerzitás
méltóságteljes falai között azért mégsem illik ily bohón viselkedni, így a
Professzor a hivatalos utat szem előtt tartva meghallgatást kért a Dékántól,
aki hosszú órákon át várakoztatta, mire beengedte szentélyébe. A Professzor
csöndben maradt, csak a paksamétát tette le a Dékán elé.
A Dékán lassan, morfondírozva, időnként meg-megállva a
gondolatmenet követésében, de türelmes jóindulattal végigolvasta a bizonyítást.
Nos? – kérdezte a Professzor, mire a Dékán annyit felelt: Szép munka,
csak az a baj, hogy én ezt nem értem!
A Professzor kissé elszomorodott, de hamar túltette magát a
Dékán értetlenségén, és gyorsan lefénymásolta munkáját ötvenegynehány
példányban, és mindegyiket gondosan elhelyezte az Egyetem Tanárainak,
Docenseinek, Rektorainak, Doktorainak, Magisztrátusainak, s ki tudja még,
milyen egyéb címzetű oktatóinak fakkjába. Az érintettek meg is kapták,
elolvasták, és egy héttel későbbre soron kívüli szimpóziumot hívtak össze,
melynek keretén belül Vizsgálóbizottság előtt kellett a Professzort
meghallgatniuk elméletének mibenlétét és bizonyíthatóságát megítélendő.
És egy hét múlva a Professzor ott állt a katedrán, előtte
pedig díszes talárokkal fedett fejű, itt-ott borvirágos arcú tudorok ültek
várakozva. A Professzor előadta szóbeli értekezését, a lehetőségig lefordítva
felfedezésének összetevőit az érthetőség javára, és rengeteg kérdésre
válaszolt. Eközben azt vette észre, hogy egészen másképp vélekedik most ezekről
az emberekről, a kollégáiról, akiket eddig a tudomány helytartóinak tartott.
Minden értelemben tisztán látta őket. Látta, hogy boldogtalanok, hogy unják
hivatásukat, (és egyikük-másikuk iszik, mint a kefekötő!), és érdekes módon
jobban megszerette őket, mint eddig valaha. Már nem csak a tudomány auráját
tudta rajtuk letapogatni, mélyebb rétegeket is észlelt, miközben kérdő
tekintetű, zavarodott soraikon végignézett, és már egyáltalán nem neheztelt
rájuk a szilveszter este miatt, hiszen arra is rájött, hogy az igen tisztelt
kollégák is emberek, s talán ővele volt a baj, hogy mindig másnak akarta őket
látni, mint amilyenek valójában.
Ám arra is rájött, hogy újdonsült felfedezése révén talán
még távolabb kerül tőlük, pont most, hogy már ennyire rokonszenvesek lettek a
számára. A kedves kollégák csak csóválták a talárjukat, nem nagyon értették a
Professzor elgondolásait, de valamit megsejtettek belőle, sőt, egyes
tanársegédek felálltak, és tapsolni kezdtek. Fejkapkodós, zavarodott hangulat
lett úrrá az egybegyűlteken, és a nap végére nem született egyöntetű ítélet.
A Professzor megköszönte a figyelmet, és pár hét múlva
érzékeny búcsút vett az Egyetemtől, majd nyugdíjba vonult. Elmélete további
viharokat indukált szakmai berkekben, s nemsokára megjelent a Tudományos
Közlönyben, amit egyre többen olvastak csillogó szemmel. Hamarosan közkiadást
is megért a mű, s mivel a Matematika nyelvén íródott, a világ egyetlen táján
sem kellett lefordítani, hiszen mindenki értette, aki valóban érteni akarta,
bár azt sokan felrótták a szerzőnek, hogy egy ilyen bonyolult jelrendszer
segítségével volt csak képes kifejezni azt a nagyon egyszerű dolgot, amit
felfedezett. Voltak tudósok, akik a formális logika kikerülését nehezményezték
benne, de voltak olyanok is, akik pontosan ezt méltatták a nevezetes
irományban.
Érdekes módon a legtöbben az általános iskolás gyerekek
olvasták, úgy ötödikes-hatodikos korosztályúak. Meglepően fogékonyak voltak rá,
gyorsan és könnyen olvasták, bár fura mód még csak ekkor tanulták az alapvető
matematikai műveleteket.
Sok háziasszony nem is olvasta, csak kinyitották a könyvet,
lapozgatták, és a jelek hol harmonikus, hol diszharmonikus, de mindenképpen
tudományosan esztétikus mivoltát szerették benne, s azt mondták, ők értik miről
szól, és végre valaki megírta.
De ne feledkezzünk meg a Professzor további sorsáról sem,
pontosabban Mérő úrról, mert már nemigen használta hivatásának e reá vonatkozó
titulusát. Tehát Mérő úr élete csak most kezdődött el igazán, hiszen ne
feledjük: még egyáltalán nem volt öreg, előtte az egész élet, (amely most
kezdődött csak el igazán).
Mert volt egy fontos dolog, amit véletlenül elmulasztottunk
közölni Mérő úrral kapcsolatban, amikor azt a bizonyos Eseményt, és az azt
követő közel Negyed Órát taglaltuk. Nevezetesen azt, hogy Mérő úr ez alatt a
Negyed Óra alatt számára meglehetősen szokatlan érzelmi állapotba került.
Vagyis nagyon szerelmes lett hirtelen.
„De hát kibe?” – kérdezhetné a kedves, nyájas, tisztelt
nagyérdemű olvasó, hiszen akkor ő a fotelben ült, és otthon volt, és egyedül
volt. Barátai ekkortájt nemigen akadtak, a világ számára jóindulatú, de
elsősorban tudományos funkcióját tekintve fontos kollégákból állt, akik főleg
férfiak voltak, meg hát Mérő úrnak a szépnemmel való kapcsolata meglehetős
hiányosságokat mutatott, és különben is.
Mint említettük volt, Mérő úr (akkor még Professzor)
gyakran szomorkodott, amikor elméletéhez még hiányzott valami. De az Esemény
hatására megtalálta ezt a valamit, és beépítette elméletébe, mely ezáltal
jótékonyan megtermékenyült, s alapjaiban rengette meg az emberi gondolkodás
eleddig ismert formáját. Igen ám, de Mérő úr csak papírra vetni tudta ezt a
valamit, miközben ő maga híján volt neki. Mérő úr fülig beleszerelmesedett
valakibe, akinek létezését egyedül saját elmélete bizonyította. Ezért aztán
nyugdíjba vonulását követően, miután teljesítette hivatásbéli kötelességeit, s
többé nem tartozott számadási kötelezettséggel semmilyen hivatalos intézmény
felé (kivéve az Adóhivatalt, a Nyugdíjfolyósítót, és egyéb hivatalos
intézményeket) elhatározta, hogy megkeresi azt a hölgyet, akibe beleszeretett.
Egész hátralévő élete ennek jegyében zajlott, s nem volt
könnyű dolga. Többször is előfordult, hogy véletlenül elmentek egymás mellett,
és ő csak nem látta meg a szívének kedves lényt, egészen negyvenöt éves koráig,
amikor is egy színházi előadáson a királynőt alakító főszereplőnőben ráismert
végzete asszonyára, egy nála tizenhét évvel fiatalabb, férjezett nőre, akit
siker és csillogás övezett. Mérő úr felmérhetetlen erőfeszítéseket tett, mire
meghódította a kevély hölgy szívét, de az esküvőt csak tizenhét évvel korábban,
kétezertizenvalahány szilveszterén ülték meg, nagyszámú bohócsereg vidám
közreműködésével.
M. A. MMXIV
