Tizenkettedik bejegyzés - David Lynch alászállása

David Lynch

Ez az írás egy nagy formátumú filmrendező példáján keresztül igyekszik bemutatni egy olyan jelenséget, amely talán a legveszélyesebb azokra nézve, akik a szellemi útkeresés rögös talajára lépnek. Persze aki nem foglalkozik ilyesmivel, csak éli hétköznapi életét, az sem tudja kivonni magát a modern világ elferdítő hatásai és tudati manipulációja alól, sőt, a legkönnyebben agymosásra termett típus ő, (Bogár László szavaival: "az RTL népe") de mégis kevésbé van veszélyes helyzetben, mint azok, akik egy kicsit is használják szellemi képességeiket, hiszen ha egy ilyen ember eljut egy magasabb tudati szintre, onnan még fokozottabb önuralommal haladhat csak feljebb, és ha ilyenkor elgyengül valaki, akkor olyan zsákutcák és tévutak felé veheti az irányt, amelyek sokkal nagyobb és sötétebb szellemi szakadékokat nyithatnak meg előtte, mint induláskor. Így fordulhat elő az is, hogy például egy európai ember, amikor megpróbálkozik a tibeti szerzetesek által gyakorolt meditációval, kezdetben még jótékony hatásokat észlel, de ha hibás gondolkodással folytatja ezt az aszkézist, egyszer csak teljesen megőrülhet. Tehát itt elsősorban a helyes gondolkodás megromlása a probléma, amivel nem foglalkoznánk részletesebben, ha esetünkben nem egy olyan emberről lenne szó, aki a filmjein keresztül sok millió nézőt szólít meg.

A film, mint médium, amúgy is alapvetően rendelkezik egy bűvös erővel, amely nem véletlenül riasztotta meg a némafilm-korszak első nézőit, amikor azt látták, hogy egy vonat "közeledik" feléjük. Mára pedig a mozgókép olyan technikai szintre jutott, hogy akár "nem létező" valóságokat képes legyártani, amik onnantól kezdve, hogy rengeteg ember végignézi őket, máris "létező" valóságokká válnak, legalábbis az emberek fejében, azaz a tudatukban, és bizony a tudat az az elsődleges tényező, amelyre a legjobban vigyázni kéne, mert ha megfertőződik, akkor a fizikai világ is magára ölti az ennek megfelelő abnormális jelleget. Ráadásul a film nem közvetlenül az intellektusra hat, hanem rögtön az érzelmeket és az ösztönöket célozza meg, és talán ez a legnagyobb fegyvertény a hollywood-i "álomgyárosok" kezében, hiszen az érzelmek befolyásolása által sokkal könnyebb olyan, gyakran igen káros és mesterségesen kiagyalt történeteket, információkat, azaz gondolatokat elültetni a gyanútlan nézők fejében, amiket más médiumokon keresztül jóval nehezebb lenne. (Az ezzel való visszaélésről nem is beszélve, amelyre példát azért nem érdemes hozni, mert csak erre van példa, akár filmet, akár híradót, vagy főleg reklámokat nézünk, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy fikcióról, vagy dokumentumról van szó.)

Nem véletlen, hogy maga David Lynch is, amikor a filmművészetről beszél, akkor mindig a film vizuális, hangi, érzelmi oldalát magasztalja, melynek segítségével a néző "beléphet egy másik világba". Nos, ezek azok a "másik világok", amelyek írásunk témái, elsősorban azért, mert David Lynch rendezői pályáján nagyon szépen kirajzolódik, hogy hogyan juthatunk el egy kezdeti, minden irányba nyitott állapottól a megőrülésig, azaz mire kell vigyáznunk, ha mi magunk is belépünk, vagy átlépünk olyan világokba, (pontosabban tudatállapotokba), amelyek eltérnek a "jól ismerttől". Megjegyzendő, hogy írásunknak nem célja David Lynch alkotói munkásságának kritikai, vagy filmesztétikai megítélése, ez a filmes szaklapok dolga, mi elsősorban az általa sugallt, a filmjeit átható tudati vagy tudattalan erőkről szeretnénk szólni.

Radírfej

Radírfej

Ez Lynch első nagyjátékfilmje, melyen körülbelül öt-hat évig dolgozott. Ez hihetetlenül hosszú idő egy alig másfél órás film esetében, de tudnunk kell, hogy itt a rendező saját pénzből, szívességekből, és némi iskolai támogatásból hozta össze a filmet, amihez a színészek nagyfokú önfeláldozására is szükség volt. Ebben a filmben sűrűsödik össze minden, ami aztán a későbbi munkákban részletesebben bontakozik ki, hol a világnak erre, hol arra az aspektusára hegyezve ki a témát, de kicsiben minden itt van, ebben az alkotásban. Röviden összefoglalva ez egy fekete-fehér rémálom, amelyben a főhős megjárja a poklot és a mennyországot is. A történetet nem érdemes részletezni, csupán a cselekmény vázlatos szintjén (a teljes film megnézhető ITT,  angol nyelven, de párbeszéd alig-alig van benne).

Egy posztapokaliptikus korban vagyunk, ahol a főhős (Henry) egy lepusztult bérházban vegetál. A külső valóságban van egy barátnője, akit elvesz feleségül, és aki egy torz külsejű babát szül neki. Eközben Henry-t (akár, mert menekül ebből a kényelmetlen helyzetből, akár más miatt), egy másik valóság kísérti meg: titokzatos, buja erők kerítik hatalmukba egy igéző, de baljóslatú kisugárzású nő személyében, akivel együtt a szó fizikai és szimbolikus értelmében is "lesüllyed" egy pokolian sötét és sivár helyre, ahonnan mindenféle szürreális kanosszajárás után – miközben elpusztítja torzszülött gyermekét – jut el egy másik teremtményhez, egy kissé furcsa, angyalhoz hasonló lányhoz, aki a mennyország ígéretével "felemeli" őt, s ezzel mintegy pozitív értelemben véget vet Henry kálváriájának.

A radiátorban lakó hölgy

Mindez így leírva nyilván meredek a hagyományos történetmeséléshez szokott nézők számára, de ennél a filmnél nem is az értelmezhetőség a fontos, hanem az érzelmi benyomások, a hangulat, a szavakkal megfogalmazhatatlan réteg, ahogy ez a rendező későbbi filmjeire is oly jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen értelmes interpretációt ne lehetne a filmhez kapcsolni, csak annyit, hogy nem feltétlenül a formális logika, vagy a nyelv által meghatározott racionális gondolkodás adhat magyarázatot a filmben látottakra. Ezt maga Lynch is így gondolja, és mindig elkerüli, hogy konkrét értelmező állításokat tegyen a saját filmjeiről, ugyanakkor gyakran utal rá, hogy mégis létezik "megoldás" a cselekmény furcsaságaira, mintha ezek a filmek valamiféle fejtörők, rejtvények lennének. Azonban ez már önmagában ellentmondás: racionálisan megfejteni egy olyan rejtvényt, amely irracionális rendszerben lett megalkotva?

Egy interjúkötetben Lynch így nyilatkozik a film kapcsán:

A Radírfejjel úgy voltam, hogy inkább éreztem, mintsem kigondoltam. Nagyon csendes folyamat volt az, ahogy a bensőmből a filmvászonra került. Felvettem egy képsort, adtam egyfajta tempót neki, aláraktam a megfelelő hangokat, és aztán eldöntöttem, hogy működik-e vagy sem. Manapság eddig a pontig eljutni milliószor több beszéddel jár. Ha az ember Hollywood-ban nem képes leírni az elképzeléseit, vagy nem tudja jól tálalni őket, netán annyira elvontak, hogy nem is lehet megfelelően tálalni őket, akkor az ötletnek esélye sincs a túlélésre. Az absztrakció lényeges eleme a filmnek, ám nagyon keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy mindent kockára tehessenek a filmművészetért. Az alkotás önmagunk kiterjesztése, ezért bármikor, bármit alkossunk is, veszélyes terepre merészkedünk. A művészet kockázattal jár.

Nos, ebben neki nagyon igaza van, mármint ami az idézet utolsó részét illeti, mert az alkotás valóban kockázatos dolog. Ami viszont már itt rávilágít Lynch alapvető tévedésére, az az, hogy az ösztönösen megérzett, majd leforgatott képsorokat összetéveszti az absztrakcióval. Félreértés ne essék: a művészi intuíció nem rossz, az ösztönösség segítheti az alkotást, de csak egy előre kigondolt értelmezési tartományon belül. A gond a fogalmi zavarral van: ha valami ösztönös, vagy emocionális, az nem feltétlenül elvont. Ha valami elvont, az okozhat ugyan értelmezési nehézségeket, de egy kis agytorna árán kibogozható, hogy mire utalt az alkotó, mert az elvont jelenség egy nála sokkal konkrétabbnak a jelentésbeli sűrítménye, vagy metaforája, vagy szimbóluma, vagy allegóriája, stb. Akkor van baj, ha a képsor jelentésbelileg nem utalható vissza egyik kategóriába sem, ha önmagában áll, és kiderül róla, hogy nem más, mint fantazmagória, vagy "lila köd", ahogy mondani szokták.

A Radírfej esetében távolról sem ilyen rossz a helyzet, mindezt csak a későbbiekre nézve előlegeztem meg. A Radírfej értelmezési tartománya elég konkrét, a cselekmény nagy része lehozható a földre, és a furcsaságok csak a főhős mikrovilágában játszódnak. Természetesen a filmben mindenki furcsán viselkedik, furcsán beszél és furcsán mozog, de önmagában ez sem különös, mindez stiláris elemként működik, sőt, bizonyos értelemben egyértelműsíti a dolgokat azzal, hogy kisarkítja azokat, nem utolsó sorban pedig Lynch bizarr humorát illusztrálja, vagyis hogy ő maga is képes kajánul rátekinteni arra a szörnyű világra, amit ő hozott létre. Végeredményben a humor eszköze az, (bármennyire is furcsa humor ez), amellyel egészséges távolságba tudja helyezni magát és a nézőt azoktól a jelenségektől, amelyeket egyébként bemutat. Ha ez a humor kiveszne a filmből, akkor emberi fogyasztásra alkalmatlanná válna, így azonban érvényt szerez önmagának.

Tehát ez a film az, amely az ekkor még fiatal rendező kibontakozási lehetőségeinek különböző irányait magában hordja. Ekkor még válhatott vona belőle akármi: az emberi létezést filozófikus bölcsességgel szemlélő tanító; a jó és a rossz heroikus küzdelmét bemutató, reményt sugalló nagy mesélő; vagy éppen rejtélyes, misztikus történetek művészi igényű bravúros rendezője, aki akár saját műfajt teremt például a horrorfilmes zsáneren belül, (természetesen jól ismerve saját műfaja határait); vagy éppen a szenvedélyeket jól ismerő, azokat drámai mélységgel ábrázolni képes filmkészítő, stb. Mint a későbbiekben látni fogjuk, szinte minden irányra van példa, mintha a filmek egy-egy kísérletet képeznének az elrugaszkodásra. Kialakul egy pályaív, és a filmek mintha vertikálisan emelkedő jellegűek lennének, úgy érezhetjük, valami itt megnemesedett, és a rendező szellemi küzdelmei jó irányba alakulnak, amikor valamelyik ponttól ez az ív megváltozik, és... No de erről az alábbiakban.

Az elefántember

Az elefántember

Ez csak az én szubjektív véleményem, de erős a gyanúm, hogy ez Lynch legjobb filmje, hiába csak a második a sorban. És nem a nyolc Oscar-jelölés, vagy a neves angol színészek remek alakításai, vagy a történetmesélés érthetősége miatt. Inkább a film letisztultsága az, ami erre a véleményre sarkall. A gyerekbetegségei ellenére szimpatikus Radírfej után váratlanul előáll a rendező egy olyan filmmel, ami egy kiforrott alkotóra jellemző. Képes arra, hogy a klasszikus elbeszélésmód ellenére – ami persze a forgatókönyvnek is köszönhető – megőrizze eredetiségét, a rá jellemző stíluselemeket, mint a gyárvárosi füstös, kormos környezet, a lehető legkevesebb és legegyszerűbb kifejezésekre szorítkozó párbeszédek, a furcsa alakok, a pislákoló fények, és persze a test fizikai torzulásának ábrázolása, ami ebben a megtörtént eseten alapuló filmben nem negatív előjelű – mint a Radírfej babájánál –, hanem annak megmutatására irányul, hogy a külső forma nem feltétlenül azonosítható a belső lelki minőséggel. Lynch itt arra is képes, hogy egy igazán szívszorító, elgondolkodtató és katartikus drámát vigyen filmre, olyat, amelyből az elvontság sem hiányzik (elég a film eleji elefántokra gondolni), de ez az absztrahálás beletalál a néző logikai rendszerébe, és annak ellenére – vagy azzal együtt – értünk mindent, hogy közben a Lynch-re jellemző megfogalmazhatatlan réteget is érezzük. És még egy fontos dolog! Míg a Radírfej Henry-je csak magatehetetlenül sodródik az eseményekkel, addig az "elefántember" – látszólagos gyengesége ellenére – eljut arra a pontra, ahol saját halálát úgy választja meg, hogy az a lehető legnemesebb, legmegküzdöttebb legyen, és így méltó módon tud távozni abból a világból, ahol sok rosszat, de végül sok jót is tapasztalt, (utalhatnék itt egyes tibeti szerzetesek önként választott halálára, amely messze áll az öngyilkosság általános jellemzőitől), szemben Henry-vel, akit csak "megszán az ég", aki nem küzd saját akaratból. Lényegében az történik itt, hogy egy fizikailag teljesen deformált lény alászáll a létezés örvényébe, de olyan szellemi fejlődésen megy át, hogy megtisztult lélekként távozhat az anyagi világból, méghozzá a saját akaratából. Mint látni fogjuk, a későbbi filmek hősei sajnos már nem tudnak ilyen példát mutatni.

Dűne

Dűne

Erre a filmre nem sok szót vesztegetnék, mivel itt érvényesülhetett legkevésbé Lynch szerzőisége. Hiába voltak a történetben számára is vonzó motívumok, alapvetően a stúdiórendszer hatalmas gépezete, a produceri beleszólás és egyéb tényezők áldozata lett a film. Persze van így is egy nagy rajongótábora ennek a sci-fi/fantasy műnek, de valljuk be, kudarc lett belőle. Maga a rendező sem nyilatkozik igazán sajátjaként a Dűnéről, és többé nem is próbálkozott ilyen jellegű filmmel.

Kék bársony

Kék bársony

A szenvedélyek filmje ez, egyben Lynch nagy visszatérése, amivel a szélesebb köztudatba is be tudott kerülni. A Radírfej tematikájából köszön vissza a két női szereplő által képviselt két ellentétes pólus: a jó és ártatlan szőke (Sandy), illetve a bűnös szenvedélyekkel teli, titokzatos fekete hajú nő (Dorothy), akik közt a főhős (Jeffrey) vergődik, miközben kinyílik a szeme egy olyan világra, melyben a felszín alatt sötét erők lakoznak. A film szimpátiájának iránya már itt elbillen egy kissé az utóbbi irányába, hiszen a történetmesélők is sokan úgy gondolják, hogy a rossz mindig izgalmasabb, mint a jó. Ezt Lynch még azzal húzza alá, hogy a kedves és jó Sandy alakját kikarikírozza (például egy rózsaszín telefonnal), míg Dorothy-nak áldozati szerepet ad (elrabolta a kisfiát egy szexuálisan szadista férfi), mintha ezzel részben felmentődne az alól, hogy ő maga is élvezetét leli a szexuális agresszióban, mint annak mazochista elszenvedője, s ezzel a főhőst is torz viselkedésre kényszeríti. A filmben végül minden jóra fordul, Jeffrey lebuktatja a rosszakat, és Sandy mellett dönt, de a rendező ezt a befejezést erős idézőjelbe teszi, mintha ez csak a mesékben fordulhatna elő, sőt kispolgári színben tünteti fel a fiút és a lányt, akikre ezután már csak az unalom várhat. A főgonosz (Frank) bemutatása meg aztán nagyon is erős és emlékezetes lett, a film valószínűleg nagyban neki köszönheti ismertté válását.

Frank

Mondhatnánk, hogy ez a szellemi lejtőre kerülés első filmje, de ez korántsem lenne igaz. A történet hajtóereje a kíváncsiság, a titokfejtés, egyfajta – kezdetben gyerekes, majd egyre komolyabb – kutakodás a világ látható rétege mögött. Ebből a szempontból az, hogy Jeffrey ráébred arra, hogy a hétköznapok leple alatt egy sötét és kiszámíthatatlan, negatív erejű mélység rejtőzik, bizonyos értelemben helyes irány, hiszen a metafizikai eszmélés is azzal indul, hogy rájövünk: ez a világ rossz, és hogy a "pácban mindenki benne van". Ehhez képest újra a szürke hétköznapokat élni valóban visszalépést jelentene, ezért indokolt Lynch iróniája. A Kék bársony tehát szellemi értelemben egy "válaszút"-film, mert ha már tudjuk, mi van lenn, és onnan egyelőre vissza tudtunk jönni, akkor bizonyára van valami "fenn" is, ahol még nem jártunk, de talán elindulhatunk oda. Hogy a rendezőt idézzem:

Pontosan erről szól a Kék bársony. Látunk-hallunk dolgokat, és ha megrpóbáljuk meg is érteni őket, akkor együtt kell élnünk velük. Van ugyanis a fény, és van a változó mértékű sötétség.

Veszett a világ

Veszett a világ

Sorrendben ugyan a Twin Peaks-sorozat következne, de ha azt vesszük, hogy az egy hosszabb, folyamatosan íródó-fejlődő képi univerzum, amelynek rengeteg változó szellemi állomása van, akkor későbbre hagyhatjuk, illetve a Veszett a világot Lynch a Twin Peaks bevezető epizódjainak készültekor forgatta, hiszen ő maga nem sok – bár annál fontosabb – részt rendezett a sorozatból, így volt ideje párhuzamosan dolgozni.

A Veszett a világ egy erőszakos mesefilm, mely egy szerelmespár (Sailor és Lula) utazását mutatja be, szenvedélyeken, hűségpróbákon és különböző vad, bizarr eseményeken keresztül. Egy popularizált film mindarról, ami már a Kék bársonyban is kifejezésre került, csak itt a világ még eszementebb, még durvább, minden sokkal sarkítottabban rossz, de ennek megfelelően a jó is túlságosan jó. Tehát itt minden a végletekig van feszítve, s ezzel a humor is bőségesebb, a furcsaságok is szórakoztatóbbak. A történetet végig átitatja az Óz, a nagy varázsló szimbolikája, amely a film legvégén nyer ugyanolyan pozitív előjelű értelmet, mint a Radírfejben szereplő, radiátorbéli lány: feltűnik a Jó boszorkány, aki a helyes útra tereli hősünket a varázspálcájával, hasonlatosan egy mesebeli angyalhoz. Ez az angyal-motívum később a Twin Peaks – Tűz jöjj velem!-ben köszön vissza, hogy aztán örökre eltűnjön a rá következő filmekből.

A Veszett a világ tartalmilag és szellemileg nem hoz sok újdonságot, inkább a forma és a radikalizálódás jellemző rá. Lynch szavai szerint:

Úgy vélem, van egy mágikus határ, amit meg lehet közelíteni, de ha átlépjük, nagy bajba kerülünk.

A határátlépés a Twin Peaks-ben történik meg, annak minden további következményével együtt.

Twin Peaks-sorozat

Ez az a pont, ahol átadom a szót egy teljes cikk erejéig Bóna Lászlónak, aki a sorozatról a legkiválóbb leírást adta. Amilyen hosszú a sorozat volt, annak arányában idézem én is hosszan a szerzőt.

Twin Peaks-misztérium / Az égi ügynök

Dale Cooper ügynök

A Twin Peaks tv-sorozat befejező része átértékelte, mintegy utólag átrendezte az egész addigi sorozatot, azzal, hogy egy szabályos beavatási szertartás rituáléját mutatta be, az egész sorozat történetét egyetlen beavatás folyamatává tette. Így azokat az elemeket, amelyek addig egy hagyományos krimi, horror vagy thriller építőelemei voltak, kiragadta a bűnügyi történet folyamatából és egy beavatási rítus elemeinek sorában helyezte el.

A hagyományos krimiben a történetet az a hit tartja fenn, hogy bármennyire is irracionális, brutális vagy elfajzott a bűn háttereként feltáruló világ, a tökéletesre csiszolt értelem mégis képes rendbe rakni.

A Twin Peaks története bármennyire is abszurd, ironikus vagy félelmet keltő, mégiscsak az igazság, a gyilkos kilétének kiderítése felé indult. A nyomozást egy Sherlock Holmes-forma nyomozó, Cooper ügynök irányította egy Watsonnak megfelelő figurával, a seriffel. Egy Sherlock Holmes-figura hite szerint az értelem és a megérzés a legsötétebb és legzavarosabb rejtélyt is képes átvilágítani. A folytatások során azonban a történet ennek a hagyományos krimielvnek kezdett végletesen ellentmondani, nevezetesen a történet két fordulópontján: először is lelövik a nyomozót, mielőtt az igazságot kideríthetné, másodszor pedig, amikor fény derül a gyilkos kilétére – vagyis beteljesedik az az igazság, ami egy krimit a végcél felé mozgat – a történet mégis tovább folytatódik.

Egy hagyományos krimiben egyik eset sem fordulhatna elő. A nyomozó tipikus „tömegkulturális szuperhős”, emberfeletti fizikai és szellemi teljesítményekre képes. A szuperhősök kötelező sajátossága a halhatatlanság és sebezhetetlenség. A szuperhős halála értelmetlen esemény.

Cooper ügynök „halála” és „feltámadása” azonban megvilágosodás. Egy beavatási szertartás első lépcsőfoka. Beavatás az ezoterikus hagyomány eredeti értelmében, vagyis egy élve átélt halálélmény, amelyben az egyén úgy lépi át saját létezése korlátait, hogy felismerheti saját individuális Énjének illuzórikus voltát és a természetfölötti erők igazi valóságát. A Twin Peaks egy tömegkulturális szuperhős misztikus beavatási események során bekövetkező megvilágosodásának története, ami lényegét tekintve önellentmondás, mert a tömegkulturális szuperhős az individuális Én legtökéletesebbre fejlesztett egyede, az individuális Én teljesítményére orientált modern világkultúra tökéletes egyedi példánya. A metafizikus megvilágosodás pedig mindezen individuális értékek semmissé tétele egy természetfölötti lét igazi értékének megtapasztalása által. A tömegkulturális szuperhős beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tűnnek el.

Laura Palmer

A Twin Peaks elemzői a sorozat radikalizmusát abban látták, hogy a tv-sorozatok sajátos átlagpolgári, középszerű, hamis hétköznapi világa mögött megmutatja ennek a világnak a romlottságát, aberráltságát, korruptságát, ami brutális tettekben manifesztálódik, felkavarva a hétköznapok mindent elfedő hazugságait. Ezen elemzések szerint a Twin Peaks kollektíven elfojtott ösztönvilágot, a feltörő tudatalattit, az irracionális érzések tombolását mutatja meg a hétköznapi világ felszíne mögött. Eszerint a Gonosz az emberi bensőből ered és abban lakozik. Ez persze így is lenne, ha a Twin Peaks szokványos krimi, horror vagy thriller volna.

A Twin Peaks azonban egy misztikus beavatás története, melyben a Jó vagy a Gonosz a természetfölötti világ igazi realitásai, szemben a hétköznapi élet illúzióvilágával. És nem azért beavatástörténet, mert a sorozat egyre inkább így is értelmezhetővé válik, hanem azért, mert szerkezete, dramaturgiája, idézet és utalásrendszere egyértelműen az ezoterikus hagyomány összefüggései között jelöli ki saját helyét.

Cooper ügynök beavatásának második foka: Laura Palmer gyilkosának – azaz a lány apjának – a halála. Ebben a halálban ugyanazokat a látomásokat éli át, mint saját „halálakor”. A természetfölötti Gonosz megnyilatkozott és ő képes volt meglátni létezését. Laura Palmer apja is halála pillanatában éli át a megvilágosodást. Vagyis ekkor, és már csak ekkor, valóságosan is átlépve a lét és nemlét kapuját, döbben rá, hogy egyéni léte csak illúzió, evilági élete csak a Gonosz erő egyik testetöltése, tükörképe, látszatalakja volt. A hagyomány szerint, aki csak halála pillanatában ismeri fel a világ transzcendens igazságát, annak a halála valódi halál, más és más alakban, újra és újra születve kell hordoznia a Gonoszt, míg ő maga ott marad a többi árnyalak között örökre, a halottak világában. Aki viszont életében esik át a beavatás élményén, abban a lét világossága új életre ébred, természetfeletti erőket uralva megszenteltté válik. Közvetíteni képes a természetfölötti és a hétköznapi világ között.

Laura Palmer gyilkosának halálakor Cooper ügynök túl van beavatásának második lépcsőfokán, már nemcsak misztikus intuíciói vezetik a természetfeletti világba, hanem arra is képes, hogy megidézze ezt a világot. Laura Palmer apját ő vezeti át a túlvilágba, méghozzá úgy, ahogy azt a mágikus hagyomány előírja: a haldokló fülébe súgott mágikus szöveg erejével. Cooper ebben a pillanatban már mester, sámán, pap, vagyis felszentelt személy, a teremtő Jóság erejével oldozza el a haldokló testét a Gonosz erőtől, vagyis kegyelemben részesíti.

Ettől a ponttól kezdve egyértelművé válik, hogy nem krimiről van szó, tévedés volt a gyilkosság mögött egy tudatos, hidegvérrel ölő gyilkost vagy egy kiszámíthatatlan pszichopata őrültet feltételezni. A gyilkos halálának pillanatában értelmét vesztette minden olyan nyom, részlet, bizonyíték, adat (az áldozatok körme alá rejtett betűk, a videó- és magnófelvételek, naplórészletek), melyek eddig azt az illúziót adták, hogy a világ egységes értelmezhető részletekből összeálló egész. Ezeken a részleteken Cooper ügynök (és a sorozat) végül is értelmezés nélkül lép túl. A nyomozó világa már nem a pragmatikus, racionális ész világa, ő már misztikus beavatott.

Ettől kezdve megváltozik a szereplők értékelése is. Immár nem egy kisvárosi, – átlagpolgári bűnökkel terhes – miliőt látunk. A szereplők és helyzetek eddigi abszurd, groteszk hangvétele sem az egyéni művészi látásmód eredménye többé. Az extrémek, a furcsák, akik idáig úgy tartoztak ehhez az átlag-világhoz, mint a „falu bolondjai”, most mind a természetfölötti erő közvetítői lesznek. Mindegyikük a beavatás valamilyen kezdeti szintjén áll: a misztikus intuíciók szintjén (mint Tuskó Jenny), esetleg értelmezve is azokat (mint az Őrnagy), vagy csak öntudatlan játékszerei a természetfeletti erőknek (mint az újra járni tudó béna Leo Johnson, vagy a félszemű Nadine). A többiek, a „normálisak” nem azért egyformák, hogy az átlag amerikai középosztály gyermekeinek ürességét szimbolizálják, hanem azért, mert ők a beavatatlanok, akik mit sem sejtenek a lét igazságából, az ő életük az anyagi látszatvilág egyik megnyilvánulása, maszkok, bábuk, egymással behelyettesíthetők, nem a saját életüket, hanem egy kollektíven egyforma életet élnek.

A bűnügyi történet lezárulása után a természetfölötti világ szüntelenül beavatkozik a hétköznapi világba. A természetfeletti Gonosz Cooper ügynök üdvösségéért ifjúkori ellenségének, Windom Earlnek testében indít harcot.

A harc egyre élesebb. A város médiumai rejtjeles üzeneteket, ábrákat hoznak Coopernek, amiket maguk sem értenek. A Gonosz a történet ezen utolsó epizódjaiban térben és időben egyre koncentrálódik, hogy a kozmikus erők, bolygók együttállásakor teljes intenzitással törjenek felszínre és vegyék birtokba Cooper lelkét. Ez a beavatás legutolsó foka, a végső próba.

Nem egy újabb gyilkosságsorozat megállítása, nem egy újabb pszichopata gyilkos leleplezése a tét, hanem a szüntelenül új és új alakban testetöltő Gonosz újjászületésének megakadályozása az isteni teremtő Jóságra való feleszmélés által. A kérdés csak az, sikerül-e Cooper ügynöknek eljutnia a teljes megvilágosodásig – saját lelki üdvösségén túl – képes-e a világot is megváltani. A Twin Peaks az emberiség üdvtörténeti modellje egy személyiség üdvtörténeti drámáján keresztül bemutatva.

Ahogy egyre koncentrálódnak a Gonosz erők térben (a fekete barlangban és az ott található titkos térkép által kijelölt fákkal körbevett mágikus körben) és időben (a Mars és a Szaturnusz találkozása által kijelölt időpillanatban), úgy veszti szem elől a célt a beavatás utolsó lépcsőjére lépve Cooper ügynök. Szerelmes lesz. Amikor érzéki, tudati, érzelmi, individuális korlátait kellene átlépnie, hogy legyen ereje szembeszállni a Gonosszal, az érzéki és individuális lét felé mozdul.

Cooper ügynök eltűnik a mágikus körben. Nem a föld alá süllyed, nem a fekete barlangba jut, hanem az általunk ismert fizikai téren és időn kívülre, a beavatás tudatállapotába, a halál szituációjába. A képek az élettől való eltávolodás, a meghalás folyamatát mutatják úgy, ahogy azt minden kultúra lejegyzi. Az első szituáció, a „várószoba”, ahol még van kapcsolat a földi világgal, de a test már időn kívüli. Még van érzékelés, de az érzékek már csalnak, az alakok furcsa torz, elfojtott hangon szólnak. Nem lehet érteni, csak tudni, hogy mit mondanak. A várószobában felszolgált kávé beleragad a csészébe, aztán hirtelen kifolyik. Megjelennek a halált jelző jólismert alakok, a törpe és az óriás. Fellángol a mágikus, alkimista tűz, amely az elemeket egymástól elválasztja, mindent elolvaszt és megtisztít, villog a fény, a villámcsapások fénye, és megjelennek sorra az elkárhozott lelkek, a halottak, Cooper életének azon szereplői, akikben meglátta a testet öltött Gonoszt. Ezek az alakok nem létezők, csak látszatok, egymásba alakulnak, váltogatják formájukat, hiszen már nem individuumok, csak alakjai ugyanannak az Egynek, a Gonosznak. Cooper szobáról szobára siet a vörös drapériákkal jelölt labirintusban. A labirintus az ember isteni megvilágosodás felé való igyekezetének archetípusa, a beavatás metaforája. Minden út végén a Milói Vénusz látható, jelezve a helyzet ősi mivoltát. Cooper ügynök szobáról szobára siet, de mindenhol csak az ijesztő, sikító és véres halottakkal találkozik, saját fizikai teste is megsérül, hasából csorog a vér, léptei megroggyannak, valóban kezd megrémülni, lassan úrrá lesz rajta a megsemmisüléstől való rettegés. Szembetalálkozik ellenfelével, Windom Earllel, akinek testében a Gonosz az ő lelkére tör, de ellenfele is elkárhozik ebben a pokolban, mert ő is összetévesztette a természetfölötti erőt saját individuális létével. Azt hitte, hogy személyes bosszút állhat Cooperen, pedig ő is csak egyik testetöltése a Gonosznak és nem több. Cooper csak a Gonosz erőé lehet, másik emberé sosem. Cooper most szemtől szembe áll a világot fogva tartó, reálisan létező Gonosszal. Csak a valódi megvilágosodás pillanatában döbbenne rá arra, hogy ez még mindig nem a lét valódi teljessége, ez még mindig csak az érzékek csalódása, a földi, anyagi világ színjátéka, hogy éppen a földi, anyagi világ a Gonosz.

Cooper ügynök nem jut el a teljes megvilágosodásig, vagyis nem talál ki a labirintusból, foglya marad a megsemmisülés rettegésének, mert még ragaszkodik a földi világhoz, még túlságosan kötődik Énjéhez. Mikor a halottak között megpillantja szerelmének vérbefagyott holttestét, valóságnak véli ezt a látomást, úgy reagál, mint bármelyik földi halandó, tehát nem lehet kiválasztott. Felajánlja lelkét a Gonosznak szerelme életéért cserébe. Így teste megkettőződik: az egyik, az eddigi életét leélő Cooper valóban meghal, ottmarad örökre a halottak között, mint látszatalak, árnykép, szellem és egy másik, Cooper formájú üres test tér vissza a földi világba, benne az újra testetöltött Gonosz erővel.

A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az emberiség elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül. A Twin Peaks-sorozat egy sikertelen beavatási folyamat története.

Egy üdvtörténet eleve nem tragikus. Az emberi lét tragikumának története elkárhozás-történet. Az ember tragédiája. A misztérium nem sikerül, az ember örökre elszakadt gyökereitől, az örök szeretetre és jóságra törő isteni teremtő erőtől. Örökre megrekedt az anyagi világban, az individuális Én határai között, vagyis csak a Gonosz erőit képes hordozni és örökíteni. A Twin Peaks a fausti kultúra végeként határozza meg a mai kultúrát. Az emberiség fausti útjának, az emberi kultúrának vége. Faust kárhozata nem egyéni tragédia, hanem az emberiség végső és kollektív tragédiája.

Cooper ügynök eladja a lelkét az Ördögnek a Milói Vénusszal díszített vörös labirintusban. A jelenet összegezni igyekszik az emberiség különféle kulturális hagyományait, a klasszikus görögséget, az ezoterikus okkultizmust, a hermetikus hagyományokat, az asztrológiát, az alkímiát, a mágiát, a katolicizmust, a protestáns etikát, az ateizmust, a materializmust, a logikát, a modern tudományt és technikát. A Twin Peaks a posztmodernt követő világérzés egyik reprezentánsa: a posztmodern radikális eklektikájára a radikális szintézis a válasz. Ennek a törekvésnek a jegyében igyekszik összekötni az emberiség tudományos-technikai-materialista örökségét az ezoterikus-okkult hagyománnyal, a racionalizmust a metafizikával, a hétköznapi praktikus tudatot a transzcendens tudattal, és úgy tűnik a számára, hogy a két legvégletesebb hagyomány összekapcsolásának eredménye törvényszerűen negatív.

A Twin Peaks sorozat a világon egyeduralkodó hatalommá vált, természetfölötti realitásként létező Gonosz ideológiájának reprezentáns terméke. [Filmvilág]

Twin Peaks – Tűz jöjj velem!

Twin Peaks - Tűz jöjj velem!

A fent leírt Gonosz ebben a nagyjátékfilmben – amely a sorozat előzményeit hivatott bemutatni – jóformán teljesen átveszi a főszerepet. Itt kihal a humor, nincsenek kedves figurák, hiányzik az a meghitt hangulat, amely a sorozatra oly jellemző volt. Lynch a sorozat közben letért a felfelé ívelés pályájáról a legsötétebb bugyrokba való alászállás irányába. Egyetlen reménysugár jelzi csak a film végén, hogy volna lehetőség a jóra, ez pedig ismét egy angyal, aki Laura Palmer-nek jelenik meg, de mégis, mintha ez is csak arra utalna, hogy mi az, ami végleg elveszett.

A filmet nem is részletezném, csak egy jellemző dolgot emelnék ki. Ez pedig az a jelenet, amelyben a Törpe utasítja Bob-ot, hogy hozza el neki az összes garmonbóziát.

A garmonbózia jelentése: fájdalom és szomorúság. Laura Palmer halála után látjuk, ahogy a Törpe főzelék formájában elfogyasztja a lány fájdalmát és szomorúságát. A Gonosz ezzel táplálkozik, ez növeli erejét, mint egy vámpírnak az áhított vér. Ebben a momentumban benne van mindaz, ami jelzi, milyen mélyre ásott Lynch a gonoszság természetének megértésében. De azon túl, hogy erről ismereteket szerzett és osztott meg velünk, van-e ennek bármiféle jó, vagy pozitív hozadéka? Kell-e ennyire ismernünk a rosszat? "Úgy vélem, van egy mágikus határ, amit meg lehet közelíteni, de ha átlépjük, nagy bajba kerülünk." – mondta maga a rendező. És úgy tűnik tényleg nagy bajba került.

Lost Highway

Teljes mértékben szimbolikus Lynch szinte minden kijelntése. Saját mondatai, és filmcímválasztásai is mutatják, hogy ő maga merre tart. A Lost Highway az ő állapota is: a fő csapás elvesztése, tévelygés, zavarodottság, káosz.

Természetesen a rendetlenségnek is van rendje, ezért a film a végletekig precíz, matematikailag kiszámított cselekményelemek sorrendbe helyezésével kelti azt az érzetet, hogy valami logikusat látunk. (Az ördög a részletekben rejlik.) Az embernek az az érzése, hogy meg kell fejtenie a feladványt, amit a rendező zsenialitása ötlött ki. Pedig erről szó sincs! A Lost Highway a borotvaéles logika álruhájába bújva a legirracionálisabb érzeteket és képzeteket plántálja el a gyanútlan néző agyába. Nem az irracionalitás a gond, mert vannak szavakba önthetetlen, de magasröptű érzések, hangulatok, amelyek akár felül is múlhatják a formális logikát, de itt olyanokról van szó, amelyek alulmúlják azt. Hogy miről szól a felszíni történet, az megint nem lényeges. A kulcskérdés, vagy kulcsjelenet a filmben az átváltozás. Az egyik szereplő (Fred) átalakul egy másikká (Pete). A kezdeti Fred bizonytalan, meggyötört, valami súlyos dolog nyomja a lelkét. Kiderül, hogy megölte a feleségét, bár ő erre nem emlékszik. Ezért átváltozik Pete-té, akinek a tudatába parazitaként beeszi magát, onnan figyeli meg mindazt, ami okként szolgál majd arra, hogy az újra Fred-dé változott formájában már kétségek nélkül, bátran öljön és ámokfusson.

Mr. X.

S mindemögött baljóslatú Mephisztóként ott leselkedik az a borotvált szemöldökű, fehérre meszelt fejű gonosz figura, akit sok filmelemzés a féltékenység manifesztációjaként próbál beazonosítani, de aki e cikk írójának véleménye szerint magának a rendezőnek, legalábbis a rendező sötét oldalának az alteregója, amit az is jelez, hogy ez a figura képes a cselekmény bármely pontján megjelenni úgy, hogy minden információnak a birtokában van, kezében pedig kamerát tart. És talán az sem lényegtelen, hogy a filmben nincs egyetlen értékelhetően pozitív szereplő, nincs jóság, nincs szeretet, nincs angyal, nincs semmi, csak populáris sátánista zene (Marylin Manson és társai), snuff-videó, gyilkosság, és belemerülés a sötétségbe.

(A következőkben már csak címszavakban haladok.)

Straight Story

Vargabetű, egyfajta kétségbeesett, utolsó próbálkozás a bűnbocsánat elnyerésére. Azonban ami a filmbéli idős főhős számára megadatik, az a rendezőnek már nem. Elkésett vele.

Mulholland Drive

Mulholland Drive

Ezen opusz elsőre napfényesebbnek és mosolygósabbnak mutatja magát a Lost Highway-nél, hogy aztán annál mélyebbre rántson az alvilágba. A fiatal és ártatlan színésznő-jelölt olyan utat jár be Hollywood-ban, amely egyenesen vezet a szörnyű halálhoz. Persze lehet azt mondani, hogy Lynch csak a hollywood-i filmipar álságosságát igyekszik bemutatni, de ez is csak a felszín. A legfontosabb ismeret, amit a film nyújt, röviden ennyi: "Minden csak illúzió." Ez a mondat hangzik el azon az előadáson, amelyre a főhősnő és barátnője elmennek.

És hogy minden csak illúzió, az persze Hollywood-ra is igaz. De Hollywood nem csak filmeket gyárt, hanem álmokat, világképeket, új valóságokat is. És azok is illúziók. Lynch nem hazudik, de érdeme csak ennyi. Lerántja a leplet arról, hogy az emberek illúziókat kapnak az élettől, és megmutatja, hogy kik, pontosabban mik azok az erők, azok a tudattalan entitások, amelyek ezt az illúzióvilágot uralják, hatalmat gyakorolva ezáltal az emberek elméjén. A törpe, a cowboy, a hajléktalan rém, és a többi pokolbéli fajzat. Nem a rendezők, és még csak nem is a producerek, hanem valamik, amik okkult módon befolyásolják ezt a világot. A producerek és a rendezők pedig ezeket a démonokat szolgálják. Lynch megmutatja nekünk ezeket a démonokat, de mintha nem azzal a céllal tenné, hogy rájuk mutathassunk: Íme, most megvannak, tudjuk végre, kik ők! – hanem olybá tűnik, mintha mozgóképes szobrot állítana nekik, látványukat ikonikusan a jobb sorsra érdemes néző retinájára égetve.

Míg a Twin Peaks-sorozat csak egy sikertelen beavatás volt, ez a film már az ellen-beavatás útját járja.

Inland Empire

Szörnyűséges film. No lehetnek kitartó Lynch-rajongók, akik számára még kibírható ez a hosszát tekintve is nehezen elviselhető munka, meg akadnak benne érdekes és figyelemreméltó megoldások, de összességében ez a film már nem játszódik a hagyományos értelemben vett valóság síkján sem, hanem csak és kizárólag a pokol alsóbb és még alsóbb köreiben. Már a logika látszata sem jelenik meg: a tiszta őrület és félelem és káosz birodalma ez. Innen – legalábbis nagyjátékfilm műfajban – nincs tovább, azaz nincs lejjebb.

A Transzcendentális Meditáció

David Lynch a Hogyan fogjunk nagy halat c. könyvében nyíltan ír arról, hogy a transzendentális meditáció (TM) milyen nagy jelentőséget kapott az életében. Évtizedeken át ez a "spirituális"eszköz segítette őt abban, hogy a filmművészet terén kibontakoztathassa magát. Ez jól hangzik, de "minden ellenkező híreszteléssel" szemben a TM nem egy magasrendű szellemi és lelki gyógymód, hanem az egyik legrombolóbb irányzat a 'new age'-en belül. Mégpedig azért, mert látszatra minden ugyanolyan benne, mint a keleti tradíciókban, van mantramormolás, meditáció, stb. De mint tudjuk, az ördög nem más, mint Isten majma, és ehhez hasonlóan a TM is csak majmolja az igazi tradíciót, méghozzá a megfordított beavatás értelmében. Mert ha megfigyeljük, ennek az irányzatnak a kulcsszava az elmélyedés, a lemerülés, az alászállás önmagunkba. Csupa lefelé ható erő, azaz nem transzcendáló (fölfelé ívelő), hanem deszcendáló (vagyis lefelé irányuló) erő hat a gyanútlan alkalmazóra. És valóban alámerül az illető önmagába, de nem a tudatos és a tudatfeletti szférába, hanem a tudattalanba, annak formátlan, kavargó káoszába, ahol kialszik az értelem. Így hunytak ki Lynch filmjeiből, s bizonyára az ő személyéből az értelem utolsó szikrái is.

Rengeteg pozitívum van Lynch filmes pályáján, de sajnos túl kitartó volt a TM követése, és a saját szellemének elsötétítése terén, ezért aztán ez az egyébként rendkívül intuitív és érzékeny, a valódi tudatosságra potenciálisan alkalmas és nagy szellemi küzdőerővel megáldott ember... végül elbukott.

Így jutott el innen:

ide:

Forrás: David Lynch interjúkötet (szerkesztette Chris Rodley)

Filmvilág

Tizenegyedik bejegyzés - Világépítés és világpusztítás

Az alábbi hosszú-interjú szolgáljon tanulságul arra nézvést, hogy milyen fajta "titkos hadviselés" zajlik a szellem szintjétől kiindulva a mindennapi életre hatóan. A Jó és a Rossz erőinek harca koránt sem mese. Persze nem kell mindent készpénznek venni az alábbiakból, de ha a fele igaz, mindenki nekiveselkedhet saját elméje megtisztításához, mert lehet, hogy eljön a nap, mikor felkészültnek kell lenni!

***

Beszélgetés Bakos Józseffel

– A legelső kérdés természetesen adódik. Milyen alapokon nyugszik és hogyan lehet felismerni a szabadkőműves gondolkodásmódot?

– A szabadkőművesség egy felvállalt, jellegzetesen inkonzisztens gondolkodásmód, amelyet az etnográfusok bricolage-logikának is neveznek. Jellemzője, hogy a modern logika szempontjából inkonzisztens, szedett-vedett elemekből épül fel. Ugyanakkor egy régi technikát alkalmaz, amelyet már a misztérium-vallások és más titkos társaságok is gyakoroltak az ókorban. Ez a kettős rendű szólás, amelyet például a preszókratikus filozófusoknál is megtalálunk, de ott még ártatlanul. Ebben a funkcionális inkonzisztenciában egy sikeres, hálózatszerű működésmód egyik kulcseleméről van szó. Ami egyből szemet szúr bárkinek, az egyrészt a filozófiai nominalizmus iránti hajlam, a racionalista, felvilágosító és mindenfajta rejtett szubsztantív lényegtől megfosztó gondolkodásmód, másrészt pedig az okkult és misztériumok felé hajló gondolkodásmód egymás fölötti működése.

Erre épül egy korokon áthúzódó praktikus gyakorlatrendszer, a szabadkőműves-beavatás. Minden szabadkőműves oriensnél jellegzetesen megtalálható, hogy az első fokokon, a "beetetés" fázisában, a kettős rendű szólás egyik felét – az okkult értékekre, az okkult világra vonatkozó gondolkodásmódot – alkalmazzák. Míg a magasabb fokokon, sőt még ott sem okvetlenül, hanem esetleg még az oriensen belül sem mindenki számára tudott módon, mégis jelen van egy másfajta értéktelenség-rend, egy romboló, cinikus, materialisztikus beállítódás.

Ez a jellegzetesség is a régmúltra nyúlik vissza. A 10. században élt például Abdallah Ibn Majmun (nem azonos Majmunidésszel!), akinek az apja materialista orvos volt. Nagyon érdekes, hogy az iszlám világban is, mint a középkorban általában, a zsidó, vagy iszlám hívők nagyon jó nevű orvosok voltak, de majdnem mindig cinikus materialisták és Isten-tagadók, anélkül persze, hogy ezt kifelé mutatták volna. Így hát Majmun is az apjától tanulta, hogy miképp rejtse el kifelé a birtokában lévő magasabb rendű tudást. A középkorban ez volt a kiválasztottság igazi pecsétje. Ennek a tudásnak a birtokában egy társaságot szervezett, a bátiniket. A jól ismert technikát alkalmazta: hét beavatási lépcsőfok, az ötödikig csupa szép és jó dolgok, értékek, misztika, iszlám stb. A felsőbb szinteken azonban elkezdik lebontani, majd brutálisan eltörölni ezt a szellemi alapállást, amelynek következtében a beavatottban egy végletekig lecsupaszított, cinikus világkép marad meg, amelynek alapján a beavatott a többi ember, ahogyan ő nevezte – elnézést –, a "seggek" viselkedésén jókat nevetett, és irányítani volt képes őket.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez minden beavatás alapvető trükkjei közé tartozik, csak míg – teszem azt – egy pápua-újguineai férfi-házban, amikor a felnőttkort elérő ifjú előtt leleplezik a szellemeket, bemutatva, hogy amiktől eddig úgy rettegett, azokat rokonai, a törzs többi tagja keltették életre, az egy ilyen zárt, kötött társadalomban, a tabutörés erejével, energiájával óriási, felszabadító erejű pszichés változásokat jelentett. Hasonlóképp működött ez Japánban vagy a középkori Európában. A mai társadalmakban erről már szó nincs. A teljes pszichikus eloldottság és széthullottság világában, ahol a 'new age' jelenségeitől kezdve nagyon sok támadásnak vannak kitéve az emberek, ez tovább erősíti a negatív folyamatokat. Ezt a jelenséget a pszichiáterek nagyon jól ismerik.

Ez az eljárás a titkos beavatási társaságok hierarchikus társadalomszemléletén alapul, amely alapvetően kettős természetű: van a nagyon szűk grémium, amelyben, ha már bekerült valaki, kettős világot lát (beavatottak és nem beavatottak), ha még nem, akkor viszont szellemi létrát lát maga előtt több lépcsőfokkal, a magasabb szférák felé. De – ahogy Wittgenstein mondja a Tractatusá-ban –, ha valaki már fölért, akkor a létra szükségtelenné válik, ki lehet rúgni magunk alól.

Ez a megkülönböztetés Indiától kezdve mindenhol megtalálható: Hérakleitosz polloinak, szemétnek nevezi az alsóbbrendűeket, Indiában pasunak, az istenek áldozó barmának tekintik, aki nem tartozik a szűk grémiumba… vagy éppen seggnek, mint Abdallah nevezi.

Teszem azt, a mai magyarországi Martinovics nagypáholy összes főkorifeusa sem kell, hogy tudjon bármit is azokról a célokról, amelyeket az elöljáróik – akik nem Magyarországon tanyáznak, hanem az ún. láthatatlan elöljárók – meghatároznak és kijelölnek. Egyébként a láthatatlan elöljáró jól ismert toposz minden ilyen típusú titkos társaságnál. Ez megint a mítoszokba, archaikus gondolkodásba nyúlik vissza: a félistenek, titánok, démonok létére, akiket e nézetek szerint a szerzetesrendek, titkos társaságok, beavatási rendek igazi elöljáróiként tisztelnek.

Ez az elképzelés a racionalista, felvilágosult nyugati szabadkőműves orienseknél egészen máig húzódik. Az általában 13 lépcsőfokot tartalmazó szabadkőműves hierarchiában – amelyben ha felfelé hágunk, mint egy piramison, egyre kisebb csoportokat találunk –, létezik egy igen kevesek által képviselt vezető grémium. A legtetején pedig a mindent látó szem szimbóluma helyezkedik el, amely a világegyetem legfőbb építőmesterét jelképezi. A legfelsőbb emberi grémium azonban egy Tizenhármak Tanácsának nevezett csoport, de ezek és a világegyetem legfőbb építőmestere közötti – hogy Hamvas kifejezését kicsit illetéktelenül alkalmazzam ide – "kenyőcs", a közvetítő réteg, emberalatti vagy emberfeletti entitásokból tevődik össze, amelyek a katolikus és ortodox egyházak szerint egyértelműen démonok és más entitások, keresztény szempontból a bukott angyalokhoz sorolhatók.

A szabadkőművességnél az említett filozófiai ambivalenciák a beszédmódon és a beavatás rendjén túl a politikai alkalmazásban is megnyilvánulnak. Napjainkban legjellegzetesebben a globalizációnak nevezett jelenség kapcsán, amely az USA-ból kiindulva hódít mind agresszívebben mindenfelé a világban. Ennek során a mindennapi politikában egyrészt egy nominalista, materialista szemléletet alkalmaznak, névértékben véve a dolgokat, egyfajta elértéktelenítési folyamatot generálva, másrészt – és ez tartozik az alsó beszédmódhoz – mégis emberi értékekről beszélnek. Például – amit a magyar politikai élet egyik oldalán egészen nyilvánvalóan ki lehet tapintani – humanizmusról, toleranciáról és ehhez kapcsolódó értékekről beszélnek, és a humanista mozgalmakhoz hasonlóan az emberi lényegre, az emberi önértékre és hasonlókra hivatkoznak, ugyanakkor egy olyan szabadkőműves értékrend alapján működnek – esetleg anélkül, hogy ennek tudatában lennének –, amely ugyanakkor a másik gondolkodásával esküszik a szabad piacra, a nominalizmusra, az ember piaci termék mivoltára. Ha a kettőt összeillesztjük, teljes az inkonzisztencia.

A Földön hatmilliárd ember él, a szabad piacon pedig amiből túltermelés van, az értéktelen. Fennhangon ismételjük mégis, hogy van valamilyen emberi lényeg, olyan emberi szubsztancia, amely minden körülmények között tiszteletet érdemel. Ez az alapvető politikai csalafintaságok közé tartozik, hiszen ezzel a gondolkodásmóddal kinek-kinek megadjuk a magáét.

Hangsúlyozom, ez a grémium vagy elit teljesen mentes mindenfajta platóni idealizmustól, szubsztanciában való hittől. Mondhatnánk úgy is, hogy teljesen cinikus, végletekig redukált, lecsupaszított, hedonista szempontok vezérlik. De nem kizárt az sem, hogy ez átcsap egyfajta végső kiégettségbe, egy szuper aszketikus jellembe. Erre legjobb példát pontosan azok a gondolkodók, írók adják, akik nagyon is belemerültek ebbe a világba, tehát bizonyos szabadkőműves beavatásokat kaptak. Az irodalom másodvonalához sorolják, de a mi szempontunkból egy 'first one' szerző, Gustave Meyrink (magyarul is jelentek meg művei), aki szabadkőművessége mellett az egyik legizgalmasabb oriensben, az Ázsiai Testvérek oriensében is beavatást nyert. De ugyanígy említhetném a Magyarországon kevésbé ismert Arthur Machent, aki a gonosz igazi képviselője volt, és e tárgyban megfontolandó gondolatokat közölt. Az igazi gonoszság sokkal ritkább, mint a legnagyobb szentség – állítja. Mert meg kell különböztetni azt, ha egy részeg szerencsétlen hazatántorog a kocsmából és agyonrugdossa a családot, és azt, aki nem élvezetből, nem hatalomvágyból, hanem egy absztrakt, színtisztán elvont okból olyan ontológiai rontást tesz, amely – bár esetleg az átlagember szemében nem is tűnik rossznak – össze sem mérhető az előbb említett emberi hibákkal vagy bűnöcskékkel. Az igazi bűnök a Léten ejtenek sebet. Egyébként ennek felismerésére van egy transzcendens szervünk, amely kiemelkedő irodalmi alkotásokon (mondjuk Borges írásain) néha átsüt.

A szabadkőművesség esetében sem azok a színes bulvárlapba illő pletykák az érdekesek, hogy tényleg megmérgeznek-e embereket, vagy aki elárulja a titkaikat, azt tényleg befalazzák-e, és hasonlók. Nem ez a lényeg, hanem a gondolkodásmódnak az az ambivalenciája, az a fajta nagyon furcsa, aszketikus, kifacsarodott, absztrakt vonzalma az igazi bűnhöz, amely az Arthur Machen (aki egyébként maga is csúcs-szabadkőműves volt, hiszen tagja volt a Golden Dawn hermetikus rendjének) által megfogalmazott inkonzisztencia bűnhöz vezet. Azt hiszem, ez érződik az ő gondolkodásmódjukon. Körülbelül ezek a jellegzetességek a szabadkőműves gondolkodás legfontosabb jellemzői. Napjainkban kezd igazán erőteljesen megmutatkozni egy további, amit László András találó megnevezésével pszichizmusnak nevezhetünk. Azok a fajta ál-misztikus, okkult, indukált, spirituálisnak címkézhető, de mégsem igazán spirituális állapotok, amelyeket már a 20. században kezdtek tanulmányozni pszichiáterek, könyvek sorát szentelve a szimbolizmus által kiváltott pszichózis témakörének. A szabadkőműves szimbolizmus pedig kivételesen erős ebben a működésmódban. Képes úgy rátelepedni a rendszerbe belemerülő elméjére, hogy gátolja a gondolat szabad mozgását. Szinte minden gondolati terület le van fedve, minden jelenségre, minden tapasztalatra, minden szubjektív élményre megvannak a megfelelő sémák. Az illető azonnal szabadkőműves gondolatsorokra, előre kidolgozott gondolati sémákra asszociál.

– Milyen történeti háttérre, milyen gyökerekre támaszkodik ez a nézetrendszer?

– A 18. században nagyon erőteljesen fölélénkülő okkult reneszánsz nagy lökést adott az akkor szerveződő titkos társaságoknak: elkezdtek foglalkozni a középkori kabbalával, ókori misztériumokkal, és minden okkult tudásformával, ami éppen az európai kultúra látókörébe került. Kezdték begyűjteni a pythagóreusok, orfikusok, gnosztikusok, manicheusok gondolatait. Mindenhonnan átvettek elemeket, de talán a legerőteljesebben az hatott, amit a filozófus Molnár Tamás is annyi helyen hangsúlyoz – bár nem a szabadkőművesség, hanem a filozófiát ért pszichizmusról és okkult befolyásról beszélve – a gnosztikus dualizmus. Ez tette a szabadkőműves gondolatokra talán a legfontosabb hatást. Ebben az időben születtek meg a legendák a szabadkőművesség ősiségéről is.

A 18. század, a fény százada, az okkult reneszánsz időszaka, a késő ókor bomlásfolyamatait idézi fel. Ugyanazok a jelenségek ismerhetők fel, mint a gnózis kifejlődésénél. Burjánzanak a szabadkőműves és más oriensek, és esetleg ugyanaz a racionalista filozófus, aki karteziánus órákat tart, esténként eljár a páholyba, és bizarr szimbolizmusokba, beavatási ceremóniákba merül.

A 20. század ennyiben rímel erre az időszakra, azzal a különbséggel, hogy a mai történések még azt a viszonylag keretekkel, korlátokkal bíró ambivalenciát is felülmúlják, ami a szabadkőművesség előző századaiban volt. Mélyebben forgatják fel az értékeket, hatásuk egészen a kaotikus mozgásokig vezethet. Bajban is vannak ilyen szempontból a szabadkőművesek, mert – és ezt László András nyomán mondom –, lehet, hogy a szabadkőművesség csak előkészítője valaminek, amiről esetleg ők sem tudnak, még a legfőbb vezetőik sem, még a kiválasztott szűk grémium sem. Példa erre a Nagy Francia Forradalom története, amikor sor került a szabadkőművesek lenyakazására. Túlpörgött a beindított gépezet, és megjelent a társadalmi káosznak egy olyan állapota, amikor már terhet jelentenek a viszonylagos hierarchiát, rendet jelentő bármilyen szerveződések. Mondhatjuk úgy is, hogy Lucifer nem feltétlenül egyezik Sátánnal. Még Lucifernél is létezik valamilyen rend.

Ez a társadalmi folyamat, úgy érzem, most is kitapintható. Azt hiszem, ez nem összeesküvés-elmélet, ez a teljes pszichikus szétzilálódás és inflálódás. Jung mondja, hogy amikor a mentális nívó hirtelen esik, az ember felkészületlenül találkozik azokkal a hatalmakkal, erőkkel, láthatatlan feljebbvalókkal (vagy inkább lejjebbvalókkal), amelyeket ő a tudattalan bizonyos erőteljes csomópontjainak, például a Schatten-nak, árnynak nevez (de nyugodtan mondhatjuk alvilágnak), amelyek révén megmozdul az alvilág. És ma nem védik a felkészületleneket sem egy középkori egyház keretei, de még a szabadkőművesség viszonylagos luciferiánista rendje sem.

Persze ez sem új jelenség. A késői judaizmus perifériáján nagyon sok kultúra hatott a gonosz megfelelő képzeteivel. Kialakították maguknak az Antimessiás, a későbbi Antikrisztus előképét. A kabbalisztikus, rabbinikus iratokban előfordul egy Antimessiás, akit Armiloszként emlegetnek, korábbi nevén mint Hakatriel szerepel. Azért fabrikálták ezt a szép, furcsa kiejtésű szót, hogy kijöjjön a 666, ami nyilván a János Jelenések könyveire való építkezés, tehát késői irat.

A késői kabbalizmus, amely már nagyon szorosan összefonódik a szabadkőművességgel, tud arról, hogy Armiloszt (Antimessiás – Antikrisztus – 666-ot) Prága alapkövében nemzi a Szataniel vagy Szamael. És ismert a dátum is, amikor ez megtörtént. Ennek kapcsán érdekes jelenkori legenda, ugyanakkor döbbenetes közvetlen kapcsolat a modern politika világával, hogy ennek évfordulóján rendezték a legutóbbi NATO-csúcsot Prágában, ahol a résztvevők ellátogattak – mint úgymond turisták – a megfelelő alapkőhöz, egy eltört oszlophoz, egy fallikus kőhöz. Ami elég érdekes muzeológiai szenvedély csúcspolitikusoktól. Többek szerint az esemény asztrológiailag is alátámasztható, a prágai NATO-csúcs tényleg akkor volt, amikor a megfelelő dátum elérkezett. Ugyanakkor csakugyan létezik egy ősi legenda, amely szerint Prágát is pre-szabadkőműves, de szabadkőműves szellemiségű társaság (az Ázsiai Testvérek Társasága) alapította volna. Tehát a legmodernebb kor is tele van ilyen legendákkal, és elgondolkodtató, hogy milyen vezetőink is vannak minekünk.

– A nagypolitikában miképp mutatható ki ez a nézetrendszer és a titkos társaságok tevékenysége?

– Kezdjük talán az egyesülő Európával, az Európai Unióval, merthogy az színtisztán szabadkőműves képlet. Ma már odáig jutott a szabadkőművesek lényeget beburkoló elfedési technológiája, hogy teljesen nyíltan lehet erről írni. Például az Élet és Tudományban idén tavasszal egy több részes cikksorozat elemezte nagyon tárgyszerűen, hiteles forrásokra támaszkodva, a témát, hogy a páneurópai mozgalom, a mai Európai Unió szabadkőműves ideákból fakad, és annak mintájára szervezték meg.

Kant híres, Az örök béke című, esszéisztikus förmedvényében – mely az életművét tekintve nem válik dicsőségére – már tulajdonképpen azt a humanitarista, egalitáriánus, tolerantista borzadályt készítette elő, amit most politikai korrektségnek neveznek. Azt kevesen tudják, hogy ő, amikor nem filozófusként gondolkodott, mint például ebben a művében, akkor a königsbergi koponyához és lábszárcsontokhoz címzett szabadkőműves páholy tagjaként ilyen gondolatrendszerben mozgott. Ezzel kezdődik az Európai Unió. Aztán a megálmodói között találjuk azt a Coudenhove-Calerg-i grófot, aki a 20. században, még a Népszövetség idején volt előfutára a páneurópai mozgalomnak. Persze a Népszövetség is szabadkőműves ideából fakad, ez világos. Kallergi a 20-as években házalt, és még Mussolininél is próbálkozott ilyen ötlettel.

Ugyanerről az időről szólva, például a sztálinizmus kapcsán az ember azt hihetné, hogy ott aztán semmiféle okkult befolyásnak nem volt helye, mert azok őrült materialisták voltak, akik mindenkit egyaránt lekaszaboltak. Ez is óriási tévedés. Az a Kaganovics, aki túlélt mindenkit, és akitől még az öreg Brezsnyev is rettegett, konkrét szabadkőműves kapcsolattal rendelkezett, a New York-i Karp bankárcsalád rokonaként. Ma már nem is annyira titok, hogy illuminátus New York-i bankkörök pénzelték a bolseviki forradalmat. Trockij volt a futár, aki az aranyat Oroszországba szállította. De egy kicsit visszalépve az időben, a 20. század történetét alapvetően meghatározó Lenin is palladiánus, tehát luciferiánus szabadkőműves csoport tagja volt, az irodalom szerint Szpartakusz beavatási néven. Még egy lépéssel visszafelé Marxot is a Memphis Mizraimmal, a 18. század végi szupermágikus szabadkőművességgel kacérkodók között találjuk. Írt is egy Sátán-imádó verset még fiatal korában, mint romantikus fiatalember. Nem is rossz vers egyébként, kicsit Baudelaire sátánista verseire hajaz, de hát ez csak érdekesség.

– Mennyire rejtett ezeknek a szervezeteknek a működése és hatása?

– A szabadkőművesség szimbolizmusa és történetének feltárása ma már nyíltan lehetséges, mert a modern társadalmaknak semmilyen ellenállóereje sincs ezekkel az ideákkal szemben. Nagyon szűk az a réteg, amelynek ez ma valamit is mond. A 20-as években még népi populista és egyéb oldalakról legalább riogatni lehetett a szabadkőművességgel mint mumussal. Ma ez legfeljebb izgalmas, egzotikus jelenség néhányunk számára, ezért például nyugodtan pozitív értékként lehet előadni az Európai Unió kapcsán elődjének, a hasonló, világosan szabadkőműves képlet szerint alapított Egyesült Államoknak a történetét. A szabadkőművesség különböző oriensei az USA-ban teljesen szabad, egyházjogú szervezetként működő csoportok, ott a publikálás, a róla való tudomás sokkal nyíltabb, mint Európában. Ott sokkal elfogadottabb, társadalmi hatásaiban természetesnek vett állapot, ezért nem is titok, hogy a jelenlegi elnök is, ahogy a papája is, egy skót-rítusú szabadkőműves páholy tagja. Ahogy majdnem minden amerikai elnök különböző páholy tagja volt. Washington, Benjamin Franklin, Roosevelt és mások is szoros, gyakran tagsági kapcsolatban voltak a szabadkőművességgel. Washington egyik leghíresebb képén szabadkőműves kötényben látható.

Jellemző, hogy az 1930-as években, a roosevelti kormányzaton belül kilenc szabadkőműves volt, köztük az a Wallace, aki földművelésügyi államtitkár volt – de valójában ő volt a szürke eminenciás Roosevelt mögött –, és magában a Fehér Házban tartott okkult rituálékat. Mindketten, Roosevelt és Wallace is harminckettedik fokú beavatottak voltak. Lehet, hogy csak úri passzióból, és egyáltalán nem befolyásolta a politikájukat, de azért ezt talán mégis naivitás így gondolni. Az USA állami nagypecsétje a legnyilvánvalóbb módon fejezi ki azt az ősi, kabbalisztikus, gnosztikus időkig visszanyúló, okkult hátteret, ami ezeknek a csoportoknak az igazi lényegét alkotja.

Az Európai Unió szimbolizmusa is teljesen világos. Zászlaja, a sötétkék alapon pentákulumokból, ötágú csillagokból képzett, középpont nélküli kör, heraldikailag teljesen értelmetlen. Nem hiszem el, hogy az Európai Uniónak ne lett volna módja valami értelmes, valódi európai hagyományra visszacsatlakoztatott jelképpel előállni. Mert arra hivatkozni, hogy az európai hagyományban vannak ilyen jelképek, mint például a Grál kerekasztala, azért hamis, mert például abban az esetben a csillagok nem egy középpont nélküli körben helyezkednek el, hanem a Grál körül. Tizenkét lovag ül körben, amely elsősorban nem a demokratikus eszmét fejezi ki – ahogy azt sokszor értékelik, hogy mindenki egyenlő a kör körül, és nincsenek kitüntetett pontjai a körnek –, hanem elsősorban egy világképet, a kör alakú égbolt-vetület és a Föld-vetület képzetét. Így, középpont nélkül viszont az EU-zászló színtiszta káosz-jelkép, és ezt nyíltan lehet ma mutogatni, mert az emberek erről semmit sem tudnak.

Én egy percig nem állítom, hogy az Európai Unió pragmatikus vezetői éjszakánként sötét rituálékban vennének részt, hiszen feltételezem, erre sem idejük, sem kedvük nincs. De majdnem bizonyos, hogy megvannak ezek a szálak, még akkor is, ha esetleg erről nekik maguknak fogalmuk sincs.

A magyar politikai nómenklatúrára még hangsúlyozottabban érvényes ez a tudatlanság. Persze ez nem jelenti azt, hogy azok a másodvonalbeli, szürke eminenciások, akik a magyar politika mögött állnak, már ne tudnának erről. Makacs, épp ezért hitelesnek tűnő pletykák keringenek arról, hogy például egy jól ismert magyar író a frankfurti nagypáholy tagja, és hogy ő lenne az egyik főösszekötő a magyar politikai világ felé. [Konrád Györgyről van szó - szerk. megj.] A magyar oriensek egyébként is szubbalkáni jellegzetességeket mutatnak, még a szabadkőművességen belül is. A Magyarországon bejegyzett három oriens, a nemzetközi szabadkőműves szerveződésben "tizenketted-hegedűs" társaság, akik csak végrehajtók, az egész szervezeten belül valódi hatalommal nem rendelkeznek. Ez a három páholy egyébként a skót-rítusú páholy, a történeti gyökerekkel rendelkező szimbolikus nagypáholy és a Martinovics nagypáholy, amely a nagy múltú francia Grand Orient leányvállalata. Ez utóbbit szokták a téma kutatói a legrombolóbbnak tekinteni.

– Milyen szerveződés szerint épül fel a nemzetközi szabadkőművesség?

– A szabadkőművesség gyökerei a tényleges kőművesmunkát végző, a gótikus katedrálisokat építő középkori céhekhez nyúlnak vissza. Ezek a szerveződések és az azokat vezető mesterek éppen a templomépítések kapcsán – amelyek akkor még komplex világképként épültek meg, ezért igen magas szintű tudás kellett a megépítésükhöz –, az ehhez szükséges tudás megőrzésére, fejlesztésére szövetkezett cégek titkos szerveződései. Ebből alakult azután ki a mind elvontabb szabadkőműves társaságok "absztrakt világépítő" szerveződése. Tehát a történet elején ez egy operatív szakma volt, később változott mind spekulatívabbá, amelyen belül aztán tovább fragmentálódott.

Anglia volt a modernkori szabadkőművesség szülőhazája. 1717-ben ott alakult meg az első nagypáholy, a Golden Dawn, amely mindmáig az ún. kék szabadkőművességhez sorolja magát annyiban, hogy még valamifajta visszafogottságot és tiszteletet tanúsít a valódi operatív kőműves mesterek irányában. Az angol páholyt ma is tisztelet övezi, tekintélye van a szabadkőműves világon belül. Szerveződésük is klasszikus, a kőműves céheknek megfelelően három beavatási fokot tartanak nyilván, ami azért elég jól szűri a bekerülő tagokat.

A spekulatív ág – az ún. fehér szabadkőművesség – Franciaországban alakult ki, ezek a francia típusú oriensek, például a Grand Orient. (Érdekes egybeesés, hogy Amerikában hasonló módon különböztetik meg a fizikai és a szellemi munkát végzőket: blue collar – white collar) Ezek a társaságok korabeli bankárok, ráérő értelmiségiek, grófok részvételével alakultak meg. Ez egy nagyszerű gazdasági és politikai véd- és dacszövetség volt, hiszen egymást juttatták olyan pozíciókba, amelyekből tovább építkezhetett a szervezet. Jellegzetes, hogy mennyire hatékony lehet az elején említett "duplafenekű bőrönd", a kettős gondolkodás- és beszédmód használata: Amikor Adam Weishaupt az 1700-as évek végén Bajorországban megalapította az Illuminátusok rendjét, az egy-két év alatt egész Európában elterjedt, és az akkori kor viszonyai között is sikerült kétmillió tagra föltornázni a taglétszámukat, és ezek majdnem mind a befolyásos társadalmi rétegekhez tartoztak. Ennyire gyorsan képes terjedni egy ilyen szuper-hálózat. Ennek fő eszköze a tagok egymáshoz láncolása kettős, hármas kötéssel, azaz egymástól való függőségekkel. Azért ezt a folyamatot nem lehet azzal lesöpörni az asztalról, hogy ez egy légből kapott összeesküvés-elmélet.

Az eredeti felépítés szerint a tagok közül a legjobbakból alakuló kiválasztottak alkotják a vezető grémiumot. A Golden Dawnban ez száznyolc főből állt, később, ahogy a szervezet terjeszkedett az Egyesült Királyságban és tovább, ez a szám bővült (még egy magyar tagja is volt a páholynak). Szimbolikus okokból általában törekedtek arra, hogy ha megváltozott a vezetőség száma, az mindig valamilyen szimbolikus értelemben jelentéssel bíró szám legyen (hetvenkettő, száznyolc vagy száznegyvennégy stb.). Az így kialakult csúcsszervezet már a szabadkőművesség krémjéből szerveződött.

A 20. században lépett tagjai közé Aleister Crowley, a század későbbi csúcs-szabadkőművese és csúcs-mágusa, aki azokat a beavatási gyakorlatokat és lépcsőket viharos sebességgel teljesítette, amelyekhez másnak egy élet is kevés. Másfél vagy két év alatt végigrobogott a Golden Dawn beavatási szisztémáján, majd – elégedetlen lévén a minőséggel –, létrehozta az Argenteum Astrumot, amelyben a Golden Dawn után újabb tizenegy fokú létra kezdődött. Crowley később – furcsa, mágikus egybeesések sorozata közepette – egyesítette az Argenteum Astrumot az Ordo Templi Orientisszel, amely kiterjedt németországi gyökerű társaság volt. Az egyesített Ordo Templi Orientis nagymestere maga Crowley lett, Bafomet néven. Az egyesülés révén háromfokúvá nőtt most már a hierarchia: a szabadkőművesség, a Golden Dawn hermetikus rendje és az Ordo Templi Orientis (OTO). A szerveződés a század közepén egy ideig hanyatlásnak indult, de a 60-as évektől, amikor a máig tartó nagy okkult újjáéledés elindult az USA-ban, Angliában és Franciaországban, új erőre kapott, és máig virágzik, sőt terjeszkedik, gyarapodik.

(Egyébként itt megint megfigyelhető az előbb már említett mágikus háttéren alapuló szimbolizmus. Az Argenteum Astrum nevű szervezet betűjele AA, ahogy a szabadkőművesek rövidíteni szokták saját szerveződéseiket. Az A számtani értéke szerint az 1-et jelenti, tehát az AA, az tizenegy, amely számot a legrégebbi időktől a legrombolóbb hatás szimbólumának tartanak a hermetikus tudásban. Ennek eredete egészen a pythagoreizmusig nyúlik vissza, és onnan terjedt el a világon. A 10-es a pythagóreusoknál a Legszentebb, a Tökéletesség, a Kozmosz rendjének száma, a tetraktüsz (1+2+3+4) volt. A tizenegy, kilépve ebből, végképp romba dönti a harmóniát, és képes tönkre tenni mindent, ami ehhez kapcsolódik. Másrészt 1+1=2, ami ugyanezt jelzi: az Egy, a Teljesség, a Mindenség megtörését.

Állítólag ezért ajánlotta Crowley a Foreign Office-nak, hogy használja a II. világháború alatt úgymond a Victory jeleként a V-betűt formázó kinyújtott mutató és középső ujjat. Valójában ez a tizenegy – vagy, ami ugyanaz, a kettő – uralma. Ez egy ősi, de még a középkorban is gyakran alkalmazott mágikus múdra, vagy szigillum (pecsét), ahogy nyugaton hívták ezeket a jeleket, kéztartásokat. Ugyanazt jelenti, mint a szanszkrit múdra, amely nemcsak mágikus kéztartást jelent, hanem pecsétet is, hasonlóképp a görög karaktérhez. Churchill használta is, az persze többek szerint kérdés, hogy tudatában volt-e az erős jelentéstöltetnek is.

Ez majdnem minden hagyományban megtalálható. Indiában a Makarának, a Leviathán indiai megfelelőjének, az őskrokodilnak a száma. A krokodiltól, teknőctől mindig irtózott minden hagyomány: az egyiptomi, az indiai, a kínai. Ennek megfelelően foglalják el helyüket a világ leírásában. A Makara, vagy éppen a Leviathán, vagy az Apek kígyó Egyiptomban, már nem is a sötétségnek, hanem magának a káosznak a jelképe.

Említettem, hogy a Grand Orient-típusú szabadkőművesség képezi az alapot. Ezek az ismertebb oriensek, mint a Grand Orient és társai, a hatalmi piramisban elég alacsonyan helyezkednek el, a tizenhárom lépcsőből pusztán úgy a harmadik, negyedik fokon. (Ehhez képest a magyar leányvállalat, a Martinovics nagypáholy szóra sem érdemes, periférikus végrehajtó-szervezet.) Utána jönnek keményebb befolyású csoportok, mint a Bnai Brith, a Bnai Mose, amelyek már elég magasan levő páholyok. Nevükből fakadóan zsidó liberális körök alkotják őket. Ezek fölött van a Háromszázak Tanácsa, fölöttük pedig a Tizenhármak Tanácsa. Ez legalábbis a legenda, az újkori mitológia velük kapcsolatban.

Mögöttük, felettük egy másik hierarchia indul, és ebben elég magas fokon áll az Argentum Astrum és az OTO egységes rendje. Azt tudni lehet, hogy a skót-rítusú szabadkőművesség legmagasabb (harmincharmadik) beavatási foka, vagy éppenséggel az angliai nagypáholy klasszikus kék szabadkőművességének háromfokú beavatásában a harmadik fok, legfeljebb neofitává teheti az embert az OTO-ban. Tehát az minden szempontból fölöttük emelkedik. És olyan követelményeket támaszt – legalábbis ez a propaganda, az általuk keltett modern mítosz önmagukról –, hogy olyan kivételes képességekkel rendelkeznek, hogy a még neofita is fölülmúlja a szabadkőművesség legmagasabb fokú beavatottságát. Aleaster Crowley olyan kritériumokhoz kötötte a különböző fokozatokat, hogy azt egy kívülálló számára lehetetlen teljesíteni. Állítólag már az adeptus minor fokán olyan tudással kell rendelkezni, mind a világi tudományok, mind az okkult tudományok köréből, amely egy egyetemi doktori foknak felel meg. Tehát egyetemi doktori fokon kell ismerni a matematikát, fizikát, ugyanakkor az okkult tudományokban is megfelelő készségekkel kell rendelkezni: olyan intuícióval, ami a jövőbelátással egyenértékű, a láthatatlanság képességével stb. – és ez még csak a harmadik fokozat! És ezt külső manifesztációkkal is igazolni kell, például 24 óráig olyan mozdulatlan pózban ülni, hogy egy csurig töltött edényből, ami a jelölt fején van, egy csepp se csöppenjen ki. Szerintem persze azért ezek is inkább a legendák birodalmába tartoznak. Az OTO belső szerveződése 11 fokú. Tizenegy beavatási lépcső van a zelótától a legfelső, ipsissimus fokig, ahogy ők nevezik. Közben van az adeptus minor, adeptus major, adeptus exemptus, magister templi és így tovább.

Az OTO két fő ágra oszlik: a kalifátusi Ordo Templi Orientis és a klasszikus Ordo Templi Orientis. Ezek néha mágikus csatákba is bonyolódnak egymással. Szellemi, mágikus gondolkodásrendszerük a középkori mágiába nyúlik vissza, templárius, gnosztikus elemekből épül fel, amelyre erősen hatottak kabbalisztikus gondolatok. Gyakorlataik – amelyek java részét az ókor végi gnoszticizmusból merítették – többnyire szado-mazo szexuálmágikus gyakorlatokból állnak, és mind a mai napig egészen a nem önkéntes emberáldozatokig terjed a skála. Az USA-ban rendőrségi szakértők szerint évente több ezer ember tűnik el ilyen rituálék áldozataként. Olyan is létezik, hogy gyerekeket vonnak be a rituálékba, és kiválasztott gyerekek ölik meg az áldozatgyereket. A hallgatásnak ez olyan cementjét tudja létrehozni, amely tényleg leleplezhetetlenné teszi ezeket a csoportokat. Ezek a gyakorlatok tehát ősi pszichológiai trükkökre épülnek, amelyeket nem csak az ókorban gyakoroltak a gnosztikusok bizonyos csoportjai, mint a karkokrateiánusok, meg a Nahasz-hívők, de a keresztény középkorban és az iszlám középkorban is megvannak a hasonlóképp működő testvérszervezetek. A szabadkőművesség forrása tehát nemcsak a nyugati hemiszférára, hanem a Közel-Keletre is visszanyúlik, többek között az hiszmaniita, tehát síis, síizmushoz tartozó iszlám ezoterikus szektákra.

– Igaz az, hogy valamilyen módon a ma divatos szcientológia is ehhez a vonalhoz kapcsolódik?

– Igen. Széles körben nem ismert, bár tudható, hogy a Hubbard-féle szcientológia szellemi gyökerei Crowley-n keresztül a fekete mágiában, a szabadkőműves ideákban gyökereznek. A következő történt: a kaliforniai kalifátusi OTO főpáholyának nagymesterénél, Crowley személyes tanítványánál és mágikus gyermekénél, Alain Parsonsnál megjelent egy Hubbard nevű süvölvény, aki könyörgött, hogy megkaphassa az okkult tanításokat. Parsons, aki egyébként sikeres tudós, a NASA rakéta-hajtóanyag fejlesztő mérnöke volt (a Holdon még krátert is elneveztek róla), nem lehetett túl jó emberismerő, mert beleegyezett. A már említett szexuálmágikus gyakorlatok során – amelyet Parsons saját személyes skarlát szajhával űzött – Hubbard befurakodott a viszonyukba, majd a klasszikus vígjátékoknak megfelelően lelépett a nővel, és persze magával vitte Parsons pénzét is. (Parsons később emiatt felrobbantotta magát.) Hubbard ezzel "alapozta meg" mágikus hírnevét, innen – az OTO elpotyogatott tudásából – szedte összes tudását. De ő nyíltan állítja a dianetika sátánizmusát. Tejtán tudatnak nevezi, a 666-ra, a titánra, a megosztottságra, a megkettőzöttségre utalva, hiszen a ti vagy a di gyök az indoeurópai nyelvekben a titán, és egyben a kettő gyöke is. Hubbard tudása hermetikus szempontból egy felvizezett és populárissá alakított, műanyag tévéprédikátor-szintű sátánizmus.

Ezért szomorú, hogy Magyarországon még ennek a társaságnak is komoly sikerei lehettek. Igen magas polcokra, kormányszervekbe, vezető hivatalokba sikerült befurakodniuk.

Az OTO-ról szólva is meg kell említeni, hogy mint a mágikus csúcs-szerveződések egyike, megjelent a '90-es évek elején Magyarországon is, ami eléggé meglepő. Bizonyítani nem lehet persze, hiszen nem lett bejegyezve semmilyen cégbíróságon. Ez a ténylegesen ütőképes, nagyhatalmú oriens rejtve működik, semmilyen módon nem exponálja magát. De megbízható személyes közlésből tudom, hogy jelen van, és érintőlegesen politikusok is – legalábbis famulusaik "ismerőseik" részéről – érintve vannak ebben. Másrészt, érdekes módon, elég komoly elöljárók irányítják a magyarországi páholyt, köztük a Buckingham-palota egyik embere, egy főnemes, aki akkor a királynő mellett volt fő-ceremóniamester. Ő jár ide rendszeresen, és instruálja az újonnan alakult társaságot.

A szabadkőművesség egészének szerveződését tovább vizsgálva felismerhető egy másik kettősség is. Ez pedig az ún. "meleg" és "hideg" szabadkőművesség jelensége. Amelyekről eddig beszéltünk, azok alapvetően a meleg szabadkőműves ághoz tartoznak. Ez két egymásra épülő hierarchia, két struktúra, de még a külső, hideg kőműves paraván is 13 lépcsőből áll.

A hideg szabadkőművesség, amelyet világi jellegű csoportok alkotnak, a gazdasági, pénzügyi, politikai hatalom megszerzését tűzik ki célként. De mindezt nem öncélúan, hanem a meleg szabadkőművesség végső céljaira való rendelkezésre bocsátás miatt. Minthogy ezek a mindennapi életben is frekventált csoportok, ezért korántsem olyan titkosak, mint a mögöttük álló meleg szabadkőműves társaságok. A Trilaterális Komisszió, vagy a hírhedt Bilderberg csoport és hasonló szervezetek végső soron a hideg szabadkőművesség racionális szervei. A Trilaterális Komisszióban például a világ legnagyobb hatalmú potentátjai ülnek: a mindenkori amerikai biztonsági tanácsadó (sokáig Brzezinsky volt a képviselő), az Európai Unió és Japán megfelelő csúcsvezetői. Ezen csoportok kis helyi végrehajtói természetesen konkrétan hatnak a magyar közállapotokra, gazdaságra, politikára is.

A meleg szabadkőművesség magasabb rendű, mágikus célokért dolgozó szerveződés, amelyet tehát szolgál a hideg. A meleg vonal elsősorban nem a pénzügyi és politikai hatalomra törekszik, azt másodlagosan birtokolhatják ugyan, de az elsődleges cél a mágikus létszemléletből fakadó világképhez kapcsolódik. Elég nehéz feldolgozni a 21. század elején, hogy teljesen racionálisnak és pragmatikusnak beállított döntési mechanizmusok mögött végső soron logikailag nem követhető, irracionális célok húzódjanak.

De történt hasonló, nem túl régen, a Harmadik Birodalomban, ahol tényleg félelmetesen magas szintű eredményeket értek el – repülőgépekre fedélzeti számítógépet dolgoztak ki, radarrendszert fejlesztettek, sugárhajtású vadászrepülőt építettek, hangelnyelő festékeket dolgoztak ki tengeralattjárókra, az első középhatótávolságú rakétafegyverektől kezdve a szervezés racionalizálásáig csodákat műveltek –, és mindezt mágikus végső célok szolgálatába állították. Az SS-en belül is volt egy kisebbség, a beavatottak, akik ezt a mágikus vonalat képviselték.

Én nem tartom teljesen lehetetlennek, hogy a bármilyen komputerizált és szinte már emberfeletti szintű, ember által át nem látott fekete dobozként működő, racionális döntési hálózatként megjelenő Egyesült Európa mögött ott ne álljanak hasonlóan okkult célok.

– Hogyan jelennek meg ezek a mozgások Magyarországon?

– Ilyen sokat azért nem gondolok a hazaiakról, bár az elgondolkodtató, hogy a magyar szabadkőművességről szólva a téma egyik legfontosabb könyve (Nesta Webster: Titkos társaságok és szubverzív mozgalmak) megemlíti, hogy az 1920-as években, amikor a könyv megjelent, Magyarországon, ezen belül Budapesten még a más szabadkőműves oriensek, a johanniták által is mélyen elítélt és megvetett oriens működött, egy Bafomet-imádó johannita, templárius szabadkőműves oriens, amely egyenesen a szábizmus befolyása alatt állt. Nem tudom, megvan-e a folytonosság a középkortól, de nem tartanám kizártnak a törökdúlás és hasonlók ellenére, mert hát a magyar középkor mikrohistóriájában nagyon érdekes dolgok történtek. Például szaktörténészek írnak róla, hogy a 15. században még vígan és nyíltan létezhettek templárius konventek Magyarországon. Itt még azt a trükköt sem kellett megcsinálniuk, mint Skóciában vagy Portugáliában, ahol más neveket vettek fel, például Krisztus Szegény Lovagjai stb. A továbbiakban nincsenek források arról, hogy mi lett velük, hova tűntek. Nem tartanám kizártnak – tudom, ez romantikus vonulat –, hogy van egy, talán meg nem szakadó fonal végig a történelmünkben, amely elvezethet az 1910-es évekig, amikor Budapesten máshol Európában fel nem lelhető bafometiánus szabadkőművesek működnek. De ha nincs is meg ez a folytonosság, az biztos, hogy a '20-as években jelen vannak, és akkor már az a pár évtized sokkal inkább megengedi a folytonosság meglétét, mint az előző pár évszázad. Ha az ember a templáriusok perét tanulmányozza, elengedheti a fantáziáját, hogy ha ma még léteznek, akkor ez milyen hatással lehet a politikára?

Az egyik legjobb irodalom ilyen szempontból – kicsit nevetségesen fog hatni – Eco Foucault ingája. Mert Eco nagyon utánanézett, hiteles források alapján, hihetetlenül precízen dolgozott – ellenőriztem néhány dolgot, amire hivatkozott.

Ugyanakkor a Foucault-inga idején lévő olaszországi közállapotok és a mai Magyarország közállapotai között csak fáziskésésről lehet beszélni. Körülbelül most tartunk ott, ahol Olaszország tartott a Foucault-inga megírásának idejében, és az köztudott, hogy Torino ma a sátánizmus fővárosa. Meglepő, de így van. Egy mágikus csomópont, ahol a legerőteljesebbek az ilyen jellegű oriensek, szekták. Rettentő sok rituális gyilkosság van. Szubkultúrák, sőt kultúra létezik már ilyen szellemi beállítódással: zenékkel, külön stílussal, zenekarokkal. Nem rockzenekarok, hanem kísérleti ipari zene, kísérleti komolyzene. Tehát ez egy nagyon érdekes, kiterjedt birodalom, és elég valószínű, hogy a politikai elitig elér ez a dolog. Hogy Magyarországon így van-e, azt nem tudom.

A szabadkőművesség ugyanakkor sok szempontból kötődik az ún. szubjudaizmushoz is, ami egy kényes terület. Magyarország szinte az egyetlen hely Európában, ahol erről nem lehet egészséges módon beszélni. Angliában, Németországban megjelennek szabadkőműves enciklopédiák, történeti összefoglalók, elemzések a szimbolizmusáról, szerveződéséről stb. Ezeket általában csúcs-szabadkőművesek írják, néha jó szándékú, sőt tudós figurák, mint például Weight, angol Golden Dawn-tag és csúcs-szabadkőműves figura, aki megpróbálta objektív szempontból leírni a szabadkőművesség jelenségét. A hazai helyzet kialakulásának mélyre vezető társadalomlélektani okai vannak. A zsidóság arányszáma, és azon belül egy speciálisan szocializálódott és kultivációjában is speciális csoportja – melyet máshol is megtalálunk –, jóval nagyobb, erősebb és agresszívebb itthon, mint bárhol máshol a világon. Fernando Pessoa ezeket nevezte szubjudaistáknak, azért, hogy megkülönböztesse őket, és véletlenül se vonja magára az antiszemitizmus vádját. Magyarországon ezek a szubjudaista elemek szinte teljes átfedésben vannak a szabadkőművességgel, tehát majdnem mindegyik tagja szabadkőműves oriensnek, bár nem minden szabadkőműves szubjudaista, ezért az egyik legjobb taktika számukra, ha azonnal antiszemitizmussal vádolják, aki csak felveti a szabadkőművesség témáját. Hangsúlyozni szeretném, hogy Angliától kezdve, Csehországon át (ahol a Károly Egyetemen tanítják a szabadkőművesség és a mágikus körök kultúrtörténetét), Ausztriáig (ahol a szabadkőművesség szimbolikáját a grazi egyetemen, Biedermann professzor tanszékén oktatják), ez nem gond; ez csak Magyarország speciális helyzetéből fakad. Érdemes rögzíteni, hogy itt nem antiszemitizmusról van szó, mert nem minden zsidó szabadkőműves, és nem minden szabadkőműves zsidó. De az kétségtelen, hogy a zsidósághoz sorolható, vagy az önmagukat, ha kell, nagyon szívesen odasoroló csoportok, ezek a szubjudaista hatalmi gócok, végül is mind besoroltak a szabadkőművesség orienseibe.

– Mi áll szemben a világon a szabadkőműves áramlatokkal – okkult és világi szempontból?

– Az én meglátásom szerint Kína lesz a megváltónk a szabadkőművességtől. Több szempontból is szentül hiszem, hogy erre van a kiút. Szerintem sem India, sem a tibeti központok ebben már nem rúgnak labdába, Kína viszont mindkét oldalról erős. Egyrészt megvannak a szabadkőművességnél sokkal ősibb okkult tudásközpontjai és titkos társaságai, amelyek éppoly bonyolult és hierarchizált szerveződések, mint amiről szó volt a szabadkőművesek esetében, másrészt ott van a racionális, modernizálódó Kína – a maga évi 8 –10 százalékos növekedési ütemével –, amelytől már most úgy félnek az Európai Unióban és az USA-ban is, mint a tűztől. Aki látott Sanghajról képet mostanában, az tudja, Hongkong, vagy Tokió elbújhat már Sanghaj mellett. Tokióban még három évig építették a mágneses lebegő vasutat, Sanghajban fél év alatt összedobták; Sanghajban dolgozik ma a világ összes óriásdarujának 20 százaléka, és sorolhatnám a hasonló adatokat. Óriási fejlődés van, és ezek mind csak a külsődleges jegyek. Ami mögötte van, az két értelemben is egy masszív háttér. Egyrészt a kínai hagyomány, másrészt Kína mint az európai kritikus gondolkodás egyedüli töretlen továbbvivője. A nyugati világ – Nyugat-Európa éppúgy, mint az Egyesült Államok – virtualizálódik. Minden jel arra mutat, hogy ez a világrész egyfajta "belső-polinéziába" vonul, de Polinézia előnyei nélkül. Ez a világ fizikailag és szellemileg is záródik, egyfajta belső világba húzódik vissza. Nem csoda, hogy míg húsz évvel ezelőtt a Star Wars volt a kulcsfilm, most a Mátrix. Ezek nem csak jelek, itt már láthatóak, kitapinthatóak a trendek. Egyedül Kína a valódi szellemi expanzió folytatója, annak a fausti embernek a továbbéltetője, aki négyszáz évig fűtötte a civilizációnkat, amelyet szerintem nem kellene egyszerűen kidobni az ablakon. Ennyiben látom Kínát – megint egy csavarral – nagyon magas, mágikus szempontból az egyetlen előremutató faktornak, mert racionálisan dönt. Mert a modern fizika, mikrobiológia, kémia felhasználásával dolgozik.

– Európát tekintve milyen ellenerők léteznek, milyen szerveződések említhetők a "fehér oldalon"?

– Egyrészt természetesen ott vannak azok a hagyományos struktúrák, amelyek mindig is küzdöttek a szabadkőműves gondolatok, világkezelés és gyakorlat ellen. A római katolikus és ortodox keresztény egyházak. A református egyházakat már korántsem lehet ide sorolni, mert ezen újabb szerveződéseknek már az indulásánál eleve történtek olyan dolgok, amelyek a másik oldal bizonyos befolyására utalnak. Ugyanakkor sajnos az egyházi szervezet sem mentes a széthúzástól, számtalan példát lehet arra is találni, hogy sorai között – az egyház sokrétűségét, hierarchiájának nagyságát kihasználva – az ellenoldal képviselői dolgoznak. A közelmúltból elég csak a békepapokra, vagy a liberális papi mozgalmakra gondolni. De konkrét tudomásom van arról is, hogy hazánk egyik ismert egyházi személyisége is szabadkőműves páholy tagja. Persze, ha valaki figyeli, hogy ki mit mond, milyen helyekre és kiknek a társaságában utazik, akkor könnyen kiderül a legrejtettebb turpisság is, hiszen gyümölcséről ismerni meg a fát …

Másrészt léteznek ezen az oldalon is oriensek, titkos társaságok. Róluk még a szabadkőművesek legtitkosabb orienseinél is kevesebbet tudni, persze más szempontból ez jó, hiszen így hatékonyabban tudnak működni. Például Guenon is említi a Világkirály-ban ezeket a pozitív erőket, a Massenie-t, a Templiezent vagy a fehér Grál-rendeket, amelyekről ő is azt állítja, hogy még szervezettebbek, még titkosabbak, mint az ellenoldal. Ezek egy része kapcsolatban van Rómával, más részük viszont önállóan dolgozik, és állítólag legalább akkora potentátok alkotják, és ha kell, legalább akkora hatalmat, gazdasági erőt tudnak ők is mozgósítani, mint a szabadkőművesek. Nagyon sok befolyásos ember van, akiről hallja az ember, hogy ezen az oldalon van, bár nem is gondolnánk.

Ugyanakkor ezek a társaságok nem egészen úgy működnek, mint a szabadkőművesség, ahol minden mozzanatot uralni kell, kézben kell tartani. Ez az oldal egyszerre sokkal titkosabb, és éppen ezért sokkal lazább. A szabadkőművesek ugyan nagyon jól szervezettek és nagyon jól funkcionálnak, de mindig egyensúlyozniuk kell, mert könnyen előállhat a király meztelen helyzete. Abban a pillanatban, ahogy rálátunk a működésmódjukra, gondolkodásmódjukra, minden láthatóvá válik: akkor tudható, hogy ki a szabadkőműves, mi lesz a következő lépés, és ezáltal nagyon sebezhetőekké válnak. Ezért veszélyes számukra erről beszélni, mert ha mind több és több ember ismeri fel az adott jellemzőket, és ha egy kritikus érték fölött felnyílnak a szemek, akkor nem biztos, hogy úgy tud funkcionálni egy ilyen maffia, mint addig. Ezért reagálnak olyan hevesen mindenre, ami szerintük ebben az irányban hat.

Nem vagyok teljesen pesszimista azt illetően, hogy ennek a folyamatnak még lehet nagyon pozitív kicsengése is. Abban azért nem bízom, hogy csettintésre mindenki egyszer csak átlátja, hogy miképp tartották őt pasunak, biomasszának, vagy éppen seggnek. De azért szerintem mindenkivel meg lehet a maga szintjén értetni ezt.

– Milyen trendek ismerhetők fel manapság ezen a területen?

– Meglátásom szerint ma jóval bonyolultabb a képlet, mint ahogy az eddigiekből következik. A szabadkőművességet – a könnyebb érthetőség céljából – mindvégig gyűjtő fogalomként használtam, holott koránt sincs egységes szabadkőművesség. A múltban is volt harc közöttük, mára azonban a belső feszültségek miatt több szakértő szerint a szabadkőművesség meghasonlott önmagával, még a klasszikus meleg szabadkőművesség is: ellentétek vannak az angliai nagypáholy és a Grand Orient között, de meghasonlás támadt a Grand Orienten belül is. Nekem a szabadkőművesség vége az volt, amikor a Grand Orient nagypáholy tagsága fellázadt a vezetőség ellen, mert azok elsikkasztották a tagdíjakat, és karibi nyaralásra használták föl. Itt a vége, kész, ők is megbuktak, még az ördögnek is van ördöge …

Szóval azok többsége, akik ezt a "járművet" használták, kiszálltak belőle. Ma már kicsit idejétmúltnak érzem az egészet. Létezik még, de ma – a világon folyó hatalmi és okkult folyamatokkal összevetve – már üresen fut ez a szekér.

Úgy tűnik, hogy az okkult célokért tevékenykedő titkos társaságok lassan már csak romantikus meseként említhetők. Helyettük színre léptek és mind nagyobb hatásfokkal és összefüggő rendszert alkotva dolgoznak a politikai pragmatizmus, a kőkemény, csak gazdasági, politikai hatalmi játszmákban utazó szervezetek, amelyek legfeljebb díszítményként alkalmazzák a mágikus-okkult hátteret – például a Bilderberg-csoport és a G8 szerveződés is errefelé mutat.

Végső fokon a mai játszmák már nem a titkos társaságok, hanem a hírszerző szervezetek csatái. Az, hogy mögöttük az információkat kik dolgozzák fel igazán, és kik gyümölcsöztetik, persze más kérdés. De amit látunk, és ami a magyar politikára is egyértelműen rányomja a pecsétjét, az nem is annyira a direkt értelemben vett szabadkőműves vagy más titkos társaságoktól eredő befolyás, hanem a KGB, a CIA, a MOSZAD, a francia, angol stb. titkosszolgálatok hatalmi játszmája. Azt lehet mondani, ma nem az a kérdés, hogy mi Isten kimondhatatlan, legszentebb neve, amivel pusztítani és feltámasztani lehet, világegyetemet romba dönteni vagy világot teremteni, hanem hogy ki kit zsarol, és milyen gazdasági-pénzügyi hatalomért. Melyik kormány melyik emberét; melyik kulcspozícióban lévő embert mely titkosszolgálatok zsarolják, és melyik zsarolás az erősebb. Ezen elv alapján szinte tudományos előrejelzéseket lehet tenni egy kormány következő lépéseit illetően.

Magyarországon sem az a fontos már, hogy ki milyen páholy tagja, hanem hogy ki kit zsarol. És ez alapján lehet látni, hogyan dőlnek el a dolgok. Ha éppen a francia titkosszolgálat van nyeregben, akkor úgy dőlnek el a dolgok, ha épp a CIA-nak van egy jó ásza, akkor az dönt. Persze lehet, hogy e mögött újabb hatalmi struktúrák kezdődnek, de azok már keresztbe szerveződnek a klasszikus titkos társaságokon.

– Ez azt jelenti, hogy a mai magyar parlamentben nem nagyon van párt, amelynek ne lenne "helytartója"?

– Meggyőződésem, hogy igen. Azt gondolom, mindegyik oldalon, a parlamenten kívül és belül levő pártok mellett egyaránt van ilyen szürke eminenciás. De ahogy mondtam, ezek elsősorban nem szabadkőművesek, akik tényleg valamilyen célok érdekében jól körülírható stratégiát követnek, ami lehetővé teszi az ellenlépéseket is. De ha csak titkosszolgálatok vannak, akkor sakk-matt. Akkor ha tetszik, minden racionális, de végső elemzésben semmi sem. Akkor nincs végső cél, nincs Júda hercege a trónon, akkor semmi sincs, akkor marad a változó mozaik, a káosz.

– Miképp érhető tetten a kaotizálódás?

– Ma nem csak arról van szó, hogy vannak a klasszikus, archaikus alapokra szerveződő, mondjuk Samael-imádó vagy Sátán-imádó körök, és velük szemben a kicsit zűrzavaros, de mégiscsak jó oldal felé hajló okkultisták, valamint az egyházak. Mostanság még a sátánizmus is időleges szövetséget kénytelen kötni az eddigi ősellenségeivel, mert egy új, minden eddiginél sötétebb, vagy ha úgy tetszik, a végső sötétség nyitotta meg a száját: egészen nyíltan megjelentek az okkultizmusban a káosz-hívők.

Nagyon furcsa szellemi mozgalom indult útjára nagyjából a 70-es évektől Amerikában, Franciaországban, Angliában: a káosz-mozgalom, ők nyíltan úgy vélik, hogy még ezek a klasszikus sátánista vonalak is egyfajta rendet, tehát számukra tűrhetetlen dolgot képviselnek. Épp olyan ellenségnek tekintik a sátánistákat, mint az egyházakat, vagy a többi okkult vonalat, például a szabadkőműveseket. És egyre nagyobb szeletet hasítanak ki abból a miliőből, amit eddig a többiek uraltak.

Itt már szó sincs Ctulhuról, meg Choronzonról, és más káosz-perszonifikációkról, helyettük a kvantumelmélet, a káoszelmélet megfelelő apparátusa szerepel. Nagyon bizarr könyveket jelentetnek meg. Színtiszta kvantumfizikai könyveket például, amelyek a kvantum-káosz természetét tárgyalják szakmai szempontból. Ez az első olyan csoport, amely a végletekig, mondhatni az atomi méretekig kaotikus folyamatokra törekszik, célja teljes mértékig kaotikus vagy egyenesen skizoid. Semmihez sem konzekvens, bármikor elhagyhat bármilyen meggyőződést és hitet, és annak az ellenkezőjét is – és ebben óriási erő rejlik, ha belegondolunk.

Vannak különböző szerveződéseik, ami persze önellentmondás, de ezek nagyon fluktuálnak, tudatosan csak egy-két évig tartanak. Létük teljesen posztmodern jelenség, és bizony eléggé sikeres a tevékenységük. Zenei, képzőművészeti tevékenységet is folytatnak, ezzel is növelve befolyásukat. Az a fajta drogabúzus, amely ma kibontakozik, nagyrészt ehhez a mozgáshoz köthető. Ez nem unatkozó művészpalánták passziója, itt egyre veszélyesebb pszichikus hatóanyagokat dobnak be a társadalomba. Sokáig a krekk vezette az élmezőnyt, mint amitől nincs szabadulás, hozzá képest a heroin könnyű drog. A krekk esetében egy-két alkalom elegendő, és menthetetlen az illető. Ma már vannak olyan szintetikus pont-hallucinogének (mint például az angyalpor), amelyek olyan mértékig maszkolják el a valóságot, mint egyetlen eddigi szer sem. Nagyon sok gyilkosság történik ennek következtében. Vannak olyan zenei irányok, ipari-techno, meg egyéb érdekes zenék, amelyeket eleve pszichológusok segítségével terveznek, a hozzá való drogokkal együtt.

Már Magyarországon is folyik ez a kaotizálás. Szegény sátánistákat őszintén sajnálom, mert semmi esélyük sincs, hiszen itt azonnali visszajelzés van. Számtalan helyen hozzá lehet jutni olyan szerhez itthon is, amit az USA-ban annak idején a CIA agymosásra dolgozott ki és később a KGB is átvett. Személyiségtől és időtartamtól függ, hogy mikorra válik olyan lágy viasszá az illető, hogy azt nyomnak bele, amit akarnak.

Ez az új jelenség azért is elgondolkodtató, mert van gyökere a mitikus gondolkodásban. Egyiptomban a rossz, Szét Isten pozitív pólus volt a káosz Apep kígyójához képest, mert ő hárította el éjről – éjre Apep támadásait, mialatt az igazi jó, a Ré áthajózott az alvilág vizein. A gonosz Szét áll a hajó orrában, és döfi a káosz kígyóját, hogy nehogy fölfalja és semmissé tegye a mindenséget. Ez az archetipikus mese mintha most megjelenne, legalábbis ebben az okkult félvilági miliőben: van Ré, van Szét és a káoszhívők képében megjelent Apep. Ez nyilván nem tudatos folyamat, tehát szó sincs arról, hogy ezt valaki kifundálta és útjára indította volna, mondván, ha már olajozottan működnek a jó erői – az egyházak, a fehérmágia szerveződései stb. –, és a rossz szerveződései is megvannak, akkor legyen káosz, és teljesedjék be a történet. Ha viszont igazam van ebben, akkor a jungiánus magyarázat működik, és azt kell mondjam, hogy ennek szükségszerű volt bekövetkeznie, mert időről időre van újjáéledés. Újra és újra, bár más nevek alatt, de előjön ugyanaz a séma, csak mind nagyobb hatású eszközöket alkalmazva.

Én úgy látom, az emberiség képtelen arra a civilizáció-hordozásra, amelyet eddig úgy-ahogy teljesített. Mostantól lassan – egyszerűen fiziológiai és más okokból – képtelen lesz kezelni a körülötte működő túl komplex rendszereket és struktúrákat. Szerintem lassan elérünk oda, hogy valós veszély lesz, hogy a fejlődésnek ez a kis emberi filuma lezárul, és jön a techno-evolúció, amely ráadásul már nem darwini, hanem lamarcki fejlődési elven fog működni, amit semmilyen szinten nem fogunk tudni követni. Az ember számára az a világ már egy teljes fekete doboz lesz. Lehet, hogy nem lesz időnk váltani, és mint Madáchnál, jön az Eszkimó-szín, de az Apokalipszisben nem hiszek. Az túl magasztos. Egy aforizmával megfogalmazva: Hiszek Istenben, de nem hiszek az emberben. Ám praktikus esztétikai és sok más szempontból nem tetszik, ami most történik.

Készítette: Régheny Tamás

Forrás: Ökotáj