Nyolcadik bejegyzés - A szolipszizmusról még egyszer

Az alábbi gondolatmenet nem kifejezetten azzal a céllal íródott, hogy a szolipszizmust alátámassza, de óhatatlanul mégis ezt teszi. Amitől külön rokonszenves a szöveg, az az egyszerűsége, ilyen frappánsan magam sem tudnám kifejteni a lényeget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szolipszizmus ennyi volna, de alapozásnak hasznos.

***

Az ember olyannyira kötődik az anyag létének gondolatához, hogy meg sem fordul a fejében, vajon valóban létezik-e vagy csak úgy látszik, mintha létezne. Pedig a modern tudomány már ezt az előítéletet is megdöntötte és egy rendkívül fontos igazságra derített fényt. A következő oldalakon megpróbálunk rávilágítani erre a hatalmas igazságra, amelyre a Koránban is szerepel utalás. 

Elektronikus jelekből álló Univerzum

Környező világunkról alkotott minden tudásunk öt érzékszervünk közvetítésével jut el hozzánk. Ez azt jelenti, hogy az általunk ismert világ az, amit szemünkkel látunk, kezünkkel megtapintunk, orrunkkal megszagolunk, nyelvünkkel megízlelünk, fülünkkel pedig hallunk. Mivel születésünktől fogva ezektől az érzékszervektől függünk, soha nem is gondoltunk arra, hogy a "külvilág" más is lehet, mint amit mi érzékelünk.

Jóllehet, ma már számos tudományág kutatásai teljesen más nézeteket vallanak és komoly kétségeket támasztanak bennünk érzékeink és az általunk tapasztalt világ felől.

Ez az új koncepció a következő eredményre jutott: az, amit mi "külvilágként" érzékelünk nem más, mint elektronikus jelek leképződése az agyban. Egy alma piros színe, egy deszka keménysége, sőt, az Ön édesanyja, édesapja, családja, minden tulajdona, háza, munkahelye és ennek a könyvnek a sorai is csakis és kizárólag egy az Ön agyában létrejövő elektronikus jelhalmaz.

Frederick Vester így fejezi ki, mi a tudomány álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban:

Úgy tűnik, tudományos bizonyítást nyernek azoknak a gondolkodóknak a nézetei, akik azt mondják, 'az ember egy látomás. Minden élő halandó és látszólagos, ez az Univerzum pedig egy árnyékkép'.

A híres filozófus, George Berkeley a következő magyarázatot adja erre a meglepő valóságra:

Mivel látjuk és megérintjük a tárgyakat, azt hisszük, hogy léteznek, jóllehet benyomásaink csupán gondolati szinten vannak jelen az elménkben. Vagyis a tárgyak, amiket érzékszerveinkkel felfogunk, nem mások, mint gondolatok, és mint olyanok, szükségszerűen az elménkben találhatóak, nem másutt. Ha pedig mindez csak az elmében él, tévedünk, ha azt képzeljük, hogy az Univerzum és a dolgok az elmén kívül léteznek. Vagyis semmi nem létezik a mi elménken kívül abból, ami minket körülvesz.

Ahhoz, hogy pontosan megvizsgálhassuk ezt a kérdést, először is vegyük szemügyre érzékszerveinket, amelyek eljuttatják hozzánk az információkat.

A látás, mint olyan, meglehetősen bonyolult folyamat és a következő lépésekben megy végbe: bármilyen tárgyról legyen szó, a látás folyamata közben először is a tárgy által visszavert fénynyalábok (fotonok) megtörnek a szemgolyó előtt található szemlencsén, majd fordított képként a szemgolyó mögötti retinára vetődnek. A látottakat az itt elhelyezkedő sejtek elektronikus jelekké alakítják, majd az idegek segítségével az agy hátsó részébe, a látóközpont nevű kicsiny helyre továbbítják. Újabb műveletek sorozata folytán ezek a jelek képként jelennek meg az agynak ebben a központjában. Vagyis a látás maga valójában az agy egy parányi, hátsó, koromsötét helyén valósul meg, ahová semmilyen módon nem hatol be a fény.

Vizsgáljuk most meg még egyszer figyelmesen ezt az információt, amit általában mindenki jól ismer. Amikor az ember azt mondja, "látok", tulajdonképpen a szeme által felfogott ingerek nyomán létrejövő elektronikus jelek "eredményét" látja az agyban. Vagyis miközben azt mondjuk, "látok", gyakorlatilag agyunk elektronikus jeleit kísérjük figyelemmel.

Minden kép, ami életünk során elénk tárul, egy néhány cm3-nyi látóközpontban jön létre. Ezek a sorok is, amit Ön éppen olvas, a végtelen táj is, amit a horizont felé pillantva látunk, ezen a kicsiny helyen képződnek. S közben van még egy dolog, amit nem szabad elfelejtenünk: ahogyan azt már megállapítottuk, a koponyába nem jut el a fény, vagyis az agy belseje koromsötét. Következésképpen az agy soha nem tud kapcsolatba lépni a fénnyel magával.

Nézzünk egy példát erre az érdekes helyzetre. Képzeljük el, hogy egy gyertya van előttünk. Szemben ülünk vele és hosszasan szemléljük. Ám ez idő alatt agyunk a gyertya fényének lényegével (a fénnyel magával) egyáltalán nem lép kapcsolatba. Koponyánk és agyunk belsejében akkor is teljes a sötétség, amikor mi a gyertyafényre szegezzük tekintetünket. Agyunk sötétjében egy fényes, ragyogó és színekkel teli világot szemlélünk.

R.L. Gregory így beszél a látásban rejlő csodáról, amit mi oly természetesnek veszünk:

A látás számunkra olyannyira megszokott dolog, hogy bizony nagy képzelőerő szükségeltetik annak észrevételéhez, hogy vannak itt még megoldatlan kérdések. Ne feledjék a következőt: szemünk apró, fejjel lefelé fordított képeket érzékel, mi pedig ezeket szilárd tárgyakként látjuk környezetünkben. A tárgyi világot a retinán keletkező jelek végeredményeként érzékeljük és ez tulajdonképpen nem más, mint egy csoda.

Ugyanez érvényes a többi érzékszervre is. A hang, a tapintás, az ízlelés és az illat mind egy-egy elektronikus jel formájában jut el az agyba, ahol a megfelelő központokban benyomásként jelentkezik.

A hallás ugyanígy zajlik: a külső fül a fülkagyló segítségével összegyűjti a hanghullámokat és a középfülbe juttatja. A középfül ezeket a hangrezgéseket felerősítve a belső fülbe vezeti, a belső fül pedig a rezgéseket elektronikus jelekké alakítja tovább az agynak. Akárcsak a látás, a hallás is az agyban történik, a hallóközpontban megy végbe. És ahogyan a fény nem jut be a koponyába, úgy a hang sem ér el oda. Következésképpen bármilyen zajos is a külvilág, az agy belsejében síri csend uralkodik.

Ennek ellenére az agy a legélesebben érzékeli a hangokat. Egy egészséges ember füle mindenféle sistergés vagy sercegés nélkül mindent meghall. Agyunkban, ahol teljes csend uralkodik, egy széles frekvenciasávon belül minden hangot érzékelünk. Halljuk a zenekar szimfóniáját, halljuk egy zsúfolt hely minden zaját, a falevél susogását és a jet repülőgépek zúgását is. Ha azonban mindeközben egy érzékeny műszerrel megmérnénk agyunkban a hang szintjét, azt tapasztalnánk, hogy odabent mély csend honol.

Az illatok érzékelése szintén ehhez hasonló. A vanília vagy a rózsa illatát alkotó molekulákat a levegő szállítja el az orr epitelium nevű részéhez. Itt apró, rezgő szőröcskék találhatók, bennük pedig érzékelők. Az illatmolekulák ezekkel az érzékelőkkel lépnek kapcsolatba. E kölcsönhatás eredményeképpen elektronikus jelek képződnek és jutnak az agyba, amelyeket mi illatként fogunk fel. Végeredményben, az általunk kellemesnek vagy kellemetlennek tartott illatok nem mások, mint ezeknek a molekuláknak a kölcsönhatásából származó elektronikus jelek, amelyeket agyunk érzékel. Egy parfüm vagy egy virág illatát, a kedvenc ételünket, a tenger illatát, vagy bármilyen más kedves illatot az agyunkal érzékelünk, mint ahogyan azokat a szagokat is, amelyeket kellemetlennek találunk. Az illatmolekulák maguk azonban soha nem jutnak el az agyunkig. Akárcsak a hangnál és a látványnál, itt is az elektronikus jelek azok, amelyek elérik az agyat. Vagyis minden illat, amit születésünk óta a külvilág tárgyainak tulajdonítunk, szaglószervünk által felfogott elektronikus jelek sokasága.

Hasonlóképpen, az ember nyelvének elülső részén négy különböző kémiai érzékelő található, melyek a sós, az édes, a savanyú illetve a csípős ízeket érzékelik. Ízlelőbimbóink kémiai reakciók sorozata után ezeket az érzeteket elektronikus jelekké formálják és továbbítják az agynak. Az agy pedig ízként észleli ezeket a jeleket. Amikor egy csokoládét vagy kedvenc gyümölcseink egyikét majszoljuk, az íz, amit érzünk, az agyunk által dekódolt elektronikus jelekből származik. A külső tárgyhoz pedig soha nem juthatunk el; a csokoládét magát nem láthatjuk, nem szagolhatjuk és nem ízlelhetjük meg. Példa erre az, hogy ha elvágnánk az agyba vezető ízlelőket, semminek az aromája nem jutna el az agyunkba, vagyis teljesen elveszítenénk az ízek érzetét.

Ezen a ponton a következő tény is egyértelművé válik: egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy egy íz, amit mi valamilyennek érzünk egy étel megkóstolásakor, vagy egy hang, amit mi valamilyennek hallunk, a másik ember számára is ugyanolyan. Ezzel kapcsolatban Lincoln Barnett így vélekedik:

Senki nem tudhatja, hogy a piros, amit lát, ugyanaz a piros-e, mint amit a másik ember érzékel, vagy a dó, amit hall, ugyanaz a dó-e, mint amit a másik ember hall.

Ami a tapintásunkat illeti, nincsen semmi különbség. Amikor megérintünk egy tárgyat, a bőr érzőidegeinek segítségével jutnak el az agyba azok az információk, amelyek segíteni fognak a külvilág illetve az adott tárgy felismerésében. A tapintás érzete az agyunkban jön létre. Nem az ujjbegyben vagy a bőrben keletkezik, mint ahogyan sokan gondolják, hanem az agy úgynevezett tapintó-központjában. A tárgyak felől érkező elektronikus jeleket agyunk átértékeli s ennek eredményeképpen különféle benyomásaink alakulnak ki: szilárdságot, puhaságot, meleget vagy hideget érzékelünk. Ezek a tulajdonságok határozzák meg a tárgyakat. Sőt, a tárgyak beazonosításához szükséges mindenféle részletre is ezen jelek segítségével teszünk szert. Neves filozófusok, mint például B. Russel vagy L. Wittgeinstein így vélekednek erről a fontos igazságról:

Nem kérdezhetünk rá és nem tudjuk megvizsgálni, hogy a citrom valóban létezik-e, illetve hogy milyen folyamat eredményeképpen létezik. A citrom nem más, mint nyelv által érzékelhető íz, orr által érezhető illat, illetve szemmel látható szín és forma. És csakis ezen tulajdonságok lehetnek egy tudományos kutatás vagy tudományos nézet vizsgálódásának tárgyai. A tudomány soha nem ismerheti meg a tárgyi világot.

Vagyis lehetetlen eljutnunk az anyagi világhoz. Minden tárgy, amivel kapcsolatba kerülünk, valójában olyan benyomások együttese, mint a látás, a hallás és a tapintás. Agyunk, amely az érzékelőközpontok információit értékeli, életünk során nem a rajtunk kívüli anyaggal "magával", hanem annak agyunkban képződő másolataival áll kapcsolatban. Mi pedig tévedünk, ha ezekről a másolatokról azt gondoljuk, hogy rajtunk kívül létező valóságos anyag.

Az agyunkban képződő "külvilág"

A fizikai tények, amelyekről eddig beszéltünk, vitathatatlan eredményre juttattak bennünket: a dolgok, amiket látunk, tapintunk, hallunk, s amelyeknek az "anyag", "világ", "Univerzum" neveket adjuk, csakis és kizárólag agyunkban képződő elektronikus jelek. Mi sohasem juthatunk el az agyunkon kívül létező anyag lényegéhez. Csak azt látjuk, halljuk és ízleljük, ami a külvilágról agyunkban leképződik.

Például aki gyümölcsöt eszik, valójában nem magával a gyümölccsel lép kontaktusba, hanem a benyomással, amit a gyümölcs az agyban létrehoz. Amit mi "gyümölcsnek" nevezünk, az az agyban képződő, a gyümölcs formájához, ízéhez, illatához és szilárd halmazállapotához tartozó elektronikus jelek összessége. Ha az agyba tartó látóidegeket elvágnánk, a gyümölcs képe is egy szempillantás alatt eltűnne. Vagy ha megszakadna a kapcsolat az orrban található érzékelők és az agyba tartó idegek között, véglegesen megszűnne az illatok érzékelése. Hiszen a gyümölcs nem más, mint az agy által értékelt néhány elektronikus jel.

Egy másik kérdés, amin el kell gondolkodnunk, az a távolság érzetének kérdése. Például a távolság, ami Ön és eközött a könyv között van, valójában annak az űrnek az érzete, ami az Ön agyában képződik. Igazából azok a tárgyak is, amikről az ember azt gondolja, hogy nagyon messze vannak, saját agyán belül léteznek. Az ember például felnéz az égre és a csillagokat szemléli, s közben azt hiszi, hogy ezek több millió fényévnyi távolságra vannak tőle. Pedig a csillagok őbenne vannak, agyának látóközpontjában. Miközben Ön ezeket a sorokat olvassa, valójában nincs is abban a szobában, amelyben azt gondolja, hogy van; ellenkezőleg, a szoba van Önben. Saját testének látványa hiteti el Önnel, hogy Ön a szobában van. Egyet azonban ne felejtsen el: az Ön teste is csak egy kép az Ön agyában.

Ez igaz az összes többi benyomásunkra is. Például, miközben Ön azt hiszi, hogy a szomszédos szobában lévő televízió hangját hallja, valójában az agyában létrejövő hanggal van kontaktusban. Ön azt sem tudja bizonyítani, hogy van egy szoba az Ön közelében, és azt sem, hogy a hang a szobában lévő televízióból hallatszik. Az a hang, amiről azt gondolja, hogy távolról jön, és az a beszéd, amely az Ön mellett álló személytől származik, valójában az Ön agyának néhány négyzetcentiméternyi hallóközpontjában képződik. Ezen érzékelő központon kívül olyan fogalmak, mint jobb, bal, elöl, vagy hátul, nem léteznek. Vagyis a hang Önhöz nem jobbról, balról, vagy felülről jut el; a hang nem valamely irányból érkezik.

Így van ez az illatokkal is. Egyik sem messziről jön. Az agy érzékelő központjában létrejövő illatokról Ön azt hiszi, hogy a külvilág tárgyainak illata. Pedig ahogyan egy rózsa képe a látóközpontban születik meg, úgy ennek a rózsának az illata is az agy egyik központjában, az illatot érzékelő központban képződik. Ön nem tudhatja, hogy kívül van-e egyáltalán rózsa és hogy van-e illata.

A modern fizika felfedezései is azt mutatják, hogy az anyagi Világegyetem benyomások összessége. A neves amerikai tudományos magazin, a New Scientist, 1999. január 30-i számában felveti ezt a tényt, címlapján a következő kérdéssel: "Túl a valóságon: az Univerzum az információk kavalkádja, az anyag pedig csak vízió?"

A New Scientist 2002. április 27-i számában, "Üres Univerzum" címmel egy cikk jelent meg, melyben a következőket olvashatjuk:

Ön egy magazint tart a kezében. Szilárdnak érzi, és úgy tűnik, hogy léte független a térben. Ez az Ön környezetében lévő tárgyakra - talán egy csésze kávé, vagy egy számítógép - is érvényes. Mindegyik úgy néz ki, mintha valóságos lenne. Ám mindegyik illúzió. Ezek a tárgyak, amiket mi szilárdnak vélünk valójában csak vetületek, amik az Univerzumunk határain létező változatos formák módosulásából adódnak.

Hiszen a "külvilág", amit benyomásaink alapján megismertünk, valójában nem más, mint az agyunkba futó "elektronikus jelek összessége". Agyunk egész életünk során ezeket a kódokat fejti meg, ezeket értékeli. Mi pedig úgy éljük le életünket, hogy azt hisszük, ez maga a "külső" anyag és észre sem vesszük, hogy tévedünk. Tévedünk, hiszen az anyaghoz, az anyag lényegéhez soha nem juthatunk el.

A jeleket, amiket mi "külvilágnak" hiszünk, az agyunk értelmezi. Nézzük például a hallást. A fülünk érzékelte hanghullámokat agyunk értelmezi és fordítja le szimfóniává. Vagyis a zene nem más, mint benyomás, ami az agyban képződik. Amikor pedig a színeket érzékeljük, valójában az történik, hogy szemünkhöz különböző hosszúságú fényhullámok jutnak el, melyeket ugyancsak az agy színekké alakít.

A "külvilágban" nincsenek színek. Sem az alma nem piros, sem az ég nem kék, sem pedig a fák nem zöldek. Ezek a dolgok csak azért olyanok, amilyenek, mert így érzékeljük őket. A "külvilág" teljeséggel az érzékelőtől függ.

Ami a szemet illeti, ha a retinában valami zavar lép fel, az színvakságot eredményez. Van, aki a kéket zöldnek, van, aki a pirosat kéknek látja, és van, aki a színeket a szürke különböző árnyalataiként érzékeli. Ezek után nem fontos, hogy a külső tárgy színes-e vagy sem.

A neves gondolkodó, Berkeley is felhívja a figyelmet erre a tényre:

Kezdetben az emberek azt hitték, hogy a színek, az illatok "valóságosak". Később azonban megdőltek az effajta nézetek és az emberek rájöttek, hogy ezek a dolgok az érzékelés által léteznek.

Következésképpen, mi nem azért látjuk színesnek a tárgyakat, mert azok színesek vagy mert külső anyagi valóságuk van. Minden tulajdonság, amivel a létezőket felruházzuk, bennünk van és nem a "külvilágban".

Hogy állíthatjuk akkor, hogy pontosan ismerjük a "külvilágot"?

A "kinti világ" léte feltétel?

Egészen eddig a "külvilágról" illetve arról a világról esett szó, amelyet látunk, és amelyről agyunk tudomást szerez. Ám mivel soha nem juthatunk el a "külvilághoz", honnan tudhatjuk, hogy valóban létezik-e?

Természetesen nem tudhatjuk. Sőt, mivel minden tárgy csak az elménkben létező benyomások összessége, az egyetlen világ, amit láthatunk, az a benyomások világa. Az egyetlen világ, amit ismerünk, elménkben létezik, ott ölt alakot, ott kap hangot és ott nyer színeket. Röviden, olyan világ, amely az elménkben jön létre, s az egyetlen világ, amelynek létében bizonyosak lehetünk.

Azt pedig soha nem tudjuk bebizonyítani, hogy van-e anyagi megfelelője a képsoroknak, amelyeket agyunkban végignézünk. Az is lehetséges, hogy ezek a benyomások egy "mesterséges" forrástól származnak.

Ezt a következő példával szemléltethetjük:

Először képzeljük azt, hogy agyunkat kiveszik a testünkből és egy üvegedényben mesterségesen életben tartják. Helyezzünk mellé egy számítógépet, amely képes mindenféle elektronikus jel létrehozására. Aztán mesterségesen hozzunk létre és mentsünk el ebben a számítógépben mindenféle környezetet, s az ezekhez tartozó képet, hangot, illatot. Kössük a gép elektronikus vezetékeit az agy érzékelő központjaihoz és adjuk át az agynak az elmentett információt. Az Ön agya (vagy más szóval "Ön"), ezeket a jeleket felfogva, a jeleknek megfelelő környezetet fog látni és megélni.

Mondjuk, hogy ezzel a számítógéppel az Ön saját külsejéhez tartozó információkat is tudunk továbbítani. Ha például mindazokat az elektronikus jeleket továbbítjuk az Ön agyába, amit Ön egy asztalnál ülve lát, hall és tapint, az Ön agya azt fogja hinni, hogy Ön egy irodájában ülő üzletember. Ameddig a számítógép által közvetített ingerek tartanak, addig a képzeletbeli élet is tart. Arra pedig, hogy pusztán egy agyról van szó, Ön semmilyen módon nem fog tudni rájönni. Mert elég az agy megfelelő központjaiba a megfelelő ingereket szolgáltatni ahhoz, hogy abban létrejöjjön egy világ. Ezek az ingerek érkezhetnek valamilyen mesterséges forrásból, például egy felvevő készülékből vagy lehet valami más eredetük.

Például nagyon könnyű csapdába esni és valósnak vélni a benyomásokat, amelyeknek amúgy nincs is anyagi megfelelője. Ezt voltaképpen álmunkban gyakorta átéljük. Az álom során a helyzetek, az emberek, a tárgyak és a környezet is pontosan olyanok, mint a valóság. De egyik sem több egy-egy benyomásnál. Az álom és a "valóságos világ" között pedig alapjában véve nincsen különbség; mindkettőnek az elménk ad otthont.

Ki az érzékelő?

Ahogyan eddig már világossá vált, kétségtelen, hogy az anyagi világ, amelyben élünk és amit "külvilágnak" nevezünk, csak az agyunkban létezik. Itt bukkan fel azonban az igazán fontos kérdés: ha minden anyagi létező valójában csak egy-egy benyomás, akkor az agyunk micsoda? Ha a karunk, a lábunk, vagy bármilyen más tárgy az anyagi világból csak benyomás, akkor az agyunk is, akárcsak a többi anyag, benyomás kell, hogy legyen.

Ezt a kérdést jobban megvilágítja egy álommal kapcsolatos példa. Annak megfelelően, amiről eddig szó volt, képzeljük el, hogy álmodunk. Az álomban álombeli testünk van, álombeli karunk, álombeli törzsünk, álombeli szemünk és álombeli agyunk. Ha valaki álmunkban azt kérdezné: "hol látsz? ", azt válaszolnánk: "az agyamban látok". Holott előttünk semmiféle agy nincsen. Csak egy álombeli test, egy álombeli koponya és egy álombeli agy. Az erő pedig, aki az Ön álmát látja, nem az álombeli agy, hanem egy olyan lény, amely azon "túl" van.

Tudjuk, hogy az álombeli illetve a valóságos életnek nevezett élet között nincsen semmiféle fizikai különbség. Márpedig ha valaki a valóságos életnek nevezett környezetben megkérdi tőlünk: "hol látsz? ", értelmetlen dolog azt válaszolni: "az agyamban", mint ahogy azt a fenti példában tettük. Egyik esetben sem az agy, mint húsdarab az az erő, amely lát és érzékel. Ezidáig arról beszéltünk, hogy a külvilág egy másolatát nézzük az agyunkban. Az egyik fontos dolog, ami ebből következik az, hogy a külvilág lényegét teljes formájában soha nem ismerhetjük meg.

Egy másik, legalább ilyen fontos igazság az, hogy az "erő", amely az agyunkban képződő világot figyeli, nem lehet az agy maga. Az agy olyan, mint egy számítógépmonitor-rendszer, amely feldolgozza a hozzá érkező adatokat és látvánnyá fordítja le őket. Ha azonban megfigyeljük, egyik számítógép sem figyeli saját magát. Nincsenek is tudatában annak, hogy léteznek.

Ha a tudatot keresve megvizsgáljuk az agyat, egy olyan anyag kerül elénk, amely fehérje illetve zsírmolekulákat tartalmaz, akárcsak a többi élő szervezet. Vagyis a húsdarabban, amit agynak nevezünk, nincsen semmi, ami a látottakat dekódolná és létrehozná a tudatot, vagyis, amely az "én"-nek nevezett dolgot megteremthetné.

R.L. Gregory így fejti ki, milyen tévedésbe esnek az emberek az agyban történő képérzékeléssel kapcsolatban:

A következőről van szó: az ember könnyen mondja, hogy a szeme az, amely az agyban képeket hoz létre. Ám ezt jobb, ha elfelejtjük. Ha azt állítjuk, hogy a kép az ember agyában jön létre, ahhoz hogy ezt lássuk, egy belső szemre is szükségünk van. De ahhoz, hogy ennek a szemnek a képét láthassuk, egy további szemnek is kell ott lennie... Ez pedig végtelen számú szemet és képet feltételez. Ez pedig lehetetlen.

És itt van az a pont, amelynél a materialisták, akik nem fogadnak el más létezőt az anyagon kívül, megakadnak: kié a "belső szem", amely lát, a látottakat érzékeli aztán pedig reagál?

A tudomány és filozófia világában Karl Pribram is felhívja a figyelmet: arra a fontos kérdésre keressük a választ, ki az, aki érzékel:

Az embereket már a görögök óta foglalkoztatja a "gépben lakó szellem", a "kis emberben lévő kis ember" gondolata illetve ehhez hasonló elképzelések. Hol van az "én", vagyis az a lény, aki az agyat használja? Ki az, aki a tudás lényegét birtokolja? Ahogyan Assisi Szent Ferenc is kijelentette: "Azt keressük, ki az, aki figyel."

Képzelje Ön el most a következőt: a könyv, amit a kezében tart, a szoba, ahol ül, röviden minden, ami az Ön elé táruló látványhoz tartozik, az Ön agyában jelentkezik. Ezeket a képeket vajon az atomok látják? Az atomok, melyek vakok, nem hallanak és tudatlanok? Hogy lehet, hogy az atomok egy része szert tett erre a tulajdonságra, egy másik része pedig nem? Gondolkodásunk, értelmünk, s az, hogy emlékszünk, örülünk, szomorkodunk, mindez csupán atomok közti kémiai reakciókból állna?

Ha ezeken a kérdéseken figyelmesen elgondolkodunk, rájövünk, hogy értelmetlen dolog az erőt az atomokban keresni. Egyértelmű, hogy aki lát, hall és érez, az egy anyagon túli létező. Ez a létező "élő" és se nem anyag, se nem kép. Ez a létező a mi testünk látványát használva lép kontaktusba az egyes benyomásokkal.

Ez a létező : a "Lélek"

A benyomások összessége, amit mi "anyagi világnak " hívunk, egy álom, amit a lélek kísér figyelemmel. Mint ahogyan álombeli testünk illetve az álmunkban látott anyagi világ nem valódi, úgy az Univerzum, amelyben élünk illetve a test, amit birtokolunk sem igazi.

Az igazi létező a lélek. Az anyag pedig csupán a lélek által észlelt benyomás. Az intelligens létező, aki ezeket a sorokat írta, illetve azok az intelligens létezők, akik olvassák, nem egy-egy atom- és molekulahalom, illetőleg ezek kémiai reakciói, hanem egy-egy "lélek".

Forrás: Az evolúciós csalás

Negyedik bejegyzés - Az evolúciós elmélet tudománytalansága, és ami mögötte van

Ez hosszú vágta lesz, de akit érdekelnek létünk kérdései, annak érdemes lesz ezt végigolvasni! Több forrásra is támaszkodtam, amik interneten elérhetőek, azok linkjeit legalul megtaláljátok.

I. Az evolúcióelmélet, mint életellenes tan

Hogy lehet az, hogy az evolúcióelmélet a folyamatos fejlődést hirdeti (még ha csak biológiai szinten is), miközben ennek az elméletnek a hatása Darwin óta ezzel a fejlődéssel szellemi értelemben pontosan ellentétesen hat az élet számtalan területén? Hiszen ha jobban megvizsgáljuk, az evolucionisták a fajok túlélésért folytatott harcát állítják középpontba elméletükben, amit a természetes szelekció fogalmával írnak le. Ez a túlélésért folytatott harc pedig, - mivel fajok között (is) zajlik -, egyenesen elvezet a rasszizmushoz, melyet maga Darwin is vallott a négerekkel, ausztrál őslakosokkal, de például a törökökkel szemben is. Idézzük hát magát Charles Darwin-t:

Charles Darwin

"...be tudom mutatni Önnek, hogy a természetes kiválasztódáson alapuló küzdelem többet használt és használ a civilizációk felemelkedésének, mint feltételezték. Gondolja csak el, néhány évszázaddal ezelőtt, amikor Európába betörtek a törökök, milyen óriási veszélyt jelentettek Európa népeinek szemében. Ma viszont ez egy igencsak ostoba gondolat. A civilizált európai népek az életben maradásért folytatott küzdelmük során felülkerekedtek a TÖRÖKÖK BARBÁRSÁGÁN. Ha a világ nem is túl messzi jövőjét nézem, azt látom, hogy AZ EFFAJTA ALSÓBBRENDŰ FAJOK nagy része civilizált, magasabb rendű fajokba fog beolvadni (vagyis eltűnik)." [Francis Darwin, The Life and Letters of Charles Darwin, Cilt 1, New York: D. Appleton and Company, 1888 ss. 285-286]

Ma, amikor a rasszizmus a sötét történelmi példák alapján a legelvetemültebb ideológiának számít, amit minden lehetséges eszközzel üldözni kell, hogyan nyerhet teret egy olyan elmélet, melynek alapjait egy rasszista áltudós fektette le? (Azért áltudós, mert Darwinnak nem volt biológiai képzettsége, csupán egy amatőr természetbúvár volt, gazdag képzelettel.)

Darwin: A fajok eredete

Természetesen a darwinizmus mai formája nem tűnik direkt módon rasszistának, és valóban sokat "fejlődött" az elmélet (neodarwinizmus), főleg azok után, hogy A fajok eredete című írás sok állításáról kiderült, hogy a valóságban nem állja meg a helyét (pl. a DNS felfedezése miatt), ezért az evolúció hívei kénytelenek voltak módosítani teóriájukon. Ennek ellenére a természetes szelekció és a véletlenszerű mutáció fogalma, - amit utólag kapcsoltak az elmélethez, hogy a genetikai újdonságokat is megmagyarázhassák vele -, egy olyan világot feltételez, amelyben "ember embernek farkasa", vagy pontosabban: az egyik faj a másik faj ellenfele, méghozzá nem mesterségesen, hanem a természet törvénye szerint. Ez nem mást jelent, (az ő logikájukat alapul véve), mint hogy a rasszizmus az ember, és minden más előlény természetes viselkedésmódja. Ezzel persze erősen vitatkozna egy evolucionista, mondván, hogy az ember, mint a legfejlettebb "állat"!, MÁR képes a szolidaritásra, toleranciára, és le tudja győzni az ösztönök barbár erejét.

Richard Dawkins

Helyes! De akkor mit kezdjünk Richard Dawkins-szal, aki hosszú ideje ássa alá ezeknek a nemes emberi értékeknek az alapját, mondván például Az önző gén című könyvében, hogy az önzetlenség csak látszólagos, mert aki jót tesz, az csupán "befektet", meg olyan fogalmakat használ, mint a reciprok önzetlenség elve. Mondanivalójának lényege, hogy a gének azok, amelyek némi önzetlenséget gyakorolnak, de csak azért, mert például a rokonainkban ugyanolyan gének vannak, melyek megőrzéséért rövid távon a saját kárára is képes cselekedni a hasonló gén hordozója (tehát az ember), s ez hosszú távon a rokonság, a csoport vagy a nagyobb közösség ugyanolyan génjeinek túlélése szempontjából valójában a gén önző tevékenysége. Dawkins mindezt egyetemessé emeli a mém-elmélettel, melyben információcsomagok harcolnak önmaguk sokszorosításáért, vagyis túléléséért, s az ember is csak ilyen folyton változó infócsomagok halmaza, s mint ilyen, az én-tudata sem az övé, hiszen az ember nem más, mint egy mémek által irányított "gépállat". Márpedig egy ilyen felfogás kimondatlanul is egy olyan világképet állít elénk tudományosnak minősítve, melyben a legfőbb törvény a haszonelvű önzés, melynek szükségszerű velejárója mindenféle erőszakosság, háború, részvétlenség, ellenségkép-gyártás etc. Hogy ez nem túlzás, nézzük meg, hogyan tekint Dawkins ideológiai "elődjére", a "felsőbbrendű" Darwinra:

"Már több mint hárommilliárd éve léteztek élő szervezetek a Földön anélkül, hogy tudták volna, miért, amikor végül is egyikük számára megvilágosodott az igazság. Az illetőt Charles Darwinnak hívták."

Oké! Most haladjunk visszafelé a szellemi "ősök" útján, és nézzük meg, hogy mit hirdetett a rasszista Darwin példaképe, bizonyos Thomas Malthus, a Tanulmány a népesedés elméletéről című munkájában:

Thomas Malthus

"De mivel a természet ama törvényének erejénél fogva, amely a táplálékot szükségessé teszi az ember életére, a népesség a valóságban sohasem szaporodhatik a tápszerek ama legalacsonyabb mértékén túl, amely őt eltartani képes, KELL, hogy a népesedésnek a táplálék megszerzése nehézségéből származó erős akadálya állandó működésben legyen. Ezen nehézségnek valahol ki KELL tűnnie és SZÜKSÉGKÉPPEN KELL, hogy az emberiség nagy része által erősen érezhető legyen az a nyomor különböző alakjának egyikében vagy másikában, avagy pedig a nyomortól való félelemben." [György Endre fordítása]

Malthus elmélete "divatba jött", minek folyományaképp a XIX. század első felének vezető tagjai ezt a (már több helyen is idézett) javaslatot tették a népesedés korlátozására:

"Ahelyett, hogy a tisztaságot és a higiéniát ajánlanánk a szegényeknek, épp az ellenkező szokásokat kellene népszerűsítenünk. A városokban szűkebbé kellene tenni az utcákat, több embert kellene a lakásokba zsúfolni, és segíteni a pestis visszatérését. Vidéken poshadt állóvizek mellett kellene falvakat építeni, és különösen bátorítani kellene a mocsaras és egészségtelen vidékeken történő letelepedést."
[Theodore D. Hall, The Scientific Background of the Nazi Race Purification Program]

Tehát Malthus emberellenes nézetei szerint a létezés folyamatos harc, működéséhez pedig szükségszerű nyomor kell, legalábbis gazdasági szinten. Jön Darwin, aki ezt a harcot kiterjeszti az élővilág egészére, a természetre, és magára az emberre. Végül érkezik Dawkins, aki mindezt egyetemes törvénnyé alakítja, s így létrejön a Malthus-Dawkins tengely. Dawkins persze nem rasszista, sőt a természet sokszínűségének nagy csodálója, de ne felejtsük el, hogy direkte Malthus sem mondta, hogy irtsuk ki a szegényeket, elmélete mégis alapot szolgáltatott erre. Nem beszélve ennek a harcnak később Marx-Engels-Lenin(sz) általi osztályszintre emeléséről, kommunizmusról, Sztálin népirtásáról, valamint a darwinista "felsőbbrendű faj"-t hirdető náci ideológiáról, és a többi.

(Nem állhatom meg, hogy erről egy elég kemény dokfilmet be ne illesszek ide, melyet Piros Pirula jóvoltából ti is megnézhettek ITT!)

Ha ez akkor megtörténhetett, akkor mi garantálja azt, hogy a dawkins-i ideológia nem képez ugyanúgy táptalajt hasonlóan kegyetlen elnyomó rendszereknek? Hiszen az önző-gén elmélet is ugyanúgy "divatba jött", mint Malthus tanai, milliók és milliók kötelezték el magukat mellette, állami támogatásban részesülnek az ehhez kapcsolódó technikai kutatások, megjelent a génsebészet, a klónozás, az élelmiszerek genetikai manipulálása, és érdekes módon visszaköszönnek a malthus-i elvek pl. a vitaminmennyiség és a természetes élelmiszer korlátozására irányuló, egyre sikeresebb próbálkozások formájában világszerte.

Ennek mélyszerkezeti oka természetesen az, hogy ezek a "tudományok" alapvetően ötvözik magukban mindazt, ami ellentétben áll az ember archaikus, spirituális gondolkodásával. Félreértés ne essék, senkit nem akarok megtéríteni, és nem vagyok az evolucionizmus ellentáborának, a kreacionizmusnak a fogadatlan prókátora sem, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy mindez szöges ellentétben áll a normalitással, az erkölccsel, a józan ésszel, stb. Mert mik is kulminálnak itt? Materializmus, ateizmus, pragmatizmus, atomizmus, és még sorolhatnánk. Maga az evolucionizmus egy szenvedélyesen ateista-materialista álláspontot tükröz, és rafinált módon a tudományosság igényével lép fel, így "térítve" át a bármilyen spiritualitásban még hívő maradék embert, hogy végleg száműzhesse tudatukból az önzetlenséget, a részvétet, a jóra való törekvést, tehát mindent, aminek valóban értelme volna.

Ha megnézitek az alábbi videót, világossá válik Dawkins üzenete, érdemes végighallgatni a mondókáját!

Elsőre rendes embernek tűnik ez a fickó, aki aggódik az emberiség oktatásáért, és szép képeket látunk a természetről, de két dolgot akkor is kiemelnék! Először is: Dawkins szerint "az evolúció bizonyítékainak bemutatására azért van szükség, mert a lakosság 40 %-a még mindig nem hisz benne." Vegyük észre, mi folyik itt: ez az ember nyilvánosan térít, meg akar győzni bennünket arról, hogy amit ő hisz, az igazabb, mint amiben rengeteg más ember hisz! Nem azt mondom, hogy helyes a kreacionisták nézete (miszerint a teremtés után az Alkotó magára hagyta a világot), vagy a Biblia tanait szó szerint vevő egyházaké, de az nem sikk, hogy valakiknek a hitét a vallásszabadság korában bagatellizálom, és a saját nézetemet fölébük helyezem. Másodszor: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak: Az evolúció tény!" Na itt van a nagy trükk! Ha az előbbi mondat még csak meggyőzni akart, akkor ez már betanítani, szájba rágni. Hiszen ha valami tény, akkor minden vallásos vagy alternatív nézeteket valló ember fel kell tegye a kezét, és be kell hódolnia az uralkodó eszme előtt, amely persze tudományos alapú, így megkérdőjelezhetetlen. De kiderül a csalás, ha a videóból kihámozzuk, hogy Dawkins egyfajta nyomozásra hív bennünket, melynek során a bűnügy tettesét keresi: a nyomozó szemszöge az evolúciót vizsgáló tudósokéhoz hasonlít, "akik sosem tapasztalhatják meg az evolúciót, mert nem élnek elég hosszú ideig.” Eközben olyan képsorokat látunk, mintha a Helyszínelők egyik epizódjának a részletét látnánk, azaz az egész jelzésrendszer arra utal, mintha az élet létrejötte körüli kezdő esemény egy bűntényhez lenne hasonlítható, (s ha létezik teremtés, akkor a tettes maga Isten volna). Tehát az üzenet életellenessége is ott bujkál a sorok között, hiába hogy indirekt módon. Mindezzel együtt csak a szuggesztió szintjén hatnak a képsorok, és a csúsztatás a mondatokból derül ki, hiszen annyira Dawkins sem merész, hogy abszolutizálja az evolúció tényként való kezelését, mikor azt mondja: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak..." Tehát ő sem meri azt mondani, hogy az evolúció tényleg tény, mégis az a hatás marad a nézőben, mintha ezt mondta volna. Ennek fényében vizsgáljuk meg, hogy a "rendelkezésre álló nyomok" elégséges alapot szolgáltatnak-e arra, hogy a darwinista-neodarwinista-dawkinsista modern evolúciós elmélet megállja-e a helyét tudományként? Mert ha nem 100 %-ig biztos mindez, akkor Dawkins és követői akarva-akaratlanul egy valótlan feltételezés alapján követnek el emberiség elleni bűnt, egyelőre szellemi értelemben. (Ha az evolúció mégis igaz lenne, akkor is elkövetik ezt a bűnt, hiszen a törzsfejlődés biológiai folyamatából még nem következik Isten nemléte, mint ezt majd később látni fogjuk.)

II. Az evolúció "bizonyítékai"

Kezdjük egy kis kötelező alapdefinícióval, nem árt, ha pontosan tudjuk, miről van szó! Persze aki keni-vágja, az nyugodtan ugorhatja ezt a részt!

Az idegen szavak gyűjteménye szerint az

evolúció: fejlődés, fokozatos változás.

(Ezt azért szúrtam ide, mert később fontos lesz a szó valódi, latin eredetű jelentése.)

Evolúciós elmélet: folyamatos változások olyan sorozata, melyeknek során bizonyos populációk öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak, például amikor a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás jegyében a populációk génállományuk, s ezen keresztül tulajdonságaik megváltoztatásával reagálnak. A tulajdonságok géneken keresztül fejeződnek ki, melyek másolódással adódnak tovább a következő nemzedékbe. Másolódáskor apró, (részben) véletlenszerű változások, mutációk mehetnek végbe, melyek megváltoztatják az utód génkészletét. Ezen változások új, vagy megváltozott jellegekben fejeződhetnek ki, melyek sikeres szaporodás során továbbörökíthetők. Azon változatok, melyek csökkentik a túlélési vagy szaporodási esélyeket, ritkábbá válnak a populációban. Ez a természetes szelekciónak nevezett folyamat az adott környezethez való alkalmazkodáshoz, adaptációhoz vezet, mely az élőlényeket bizonyos ökológiai fülkébe igazítja, s mely végső soron új fajok kialakulását eredményezheti.

Modern evolúciós szintzézis: az evolúcióelmélet mai álláspontja, amely összekapcsolta Charles Darwin természetes szelekcióját Gregor Mendel öröklődéstanával. Eszerint az evolúció egységei a gének, az evolúció mechanizmusa pedig a természetes szelekció.

Azt hiszem ennyi elég is lesz, úgyis kénytelenek leszünk még szembenézni pár száraz adattal!

1. Természetes szelekció: a pillangós példa

Bernard Kettlewell megfigyelése

Példa: Ez egy nagyon híres "bizonyíték", az iskolában is ezzel tömték a fejünket. Nevezetesen arról van szó, hogy az ipari forradalom idején valamelyik angol gyárváros közelében egy lepkefaj, melyben addig vegyesen fordultak elő fekete és fehér színű példányok, megváltoztatták külső jellegüket, amikor a sötét törzsű fákról a táplálékkereső madarak a világos színű lepkéket könnyebben észrevették és megették, ezért a lepkék alkalmazkodtak, és hogy elrejtőzhessenek a madarak elől, a fekete színű példányok lettek többen, és eltűntek a fehérek, azaz: a világos lepkék is átalakultak sötétekké.

Cáfolat: Na most azzal nincs semmi gond, hogy a természetes szelekció működik, hiszen a világos lepkék erős hátránnyal indultak sötét színű társaikhoz képest a túlélés szempontjából. El is fogytak szép lassan, és a világos színt örökítő génjeik is nemzedékről nemzedékre csökkentek, ahogy a sötét lepkék már csak szintén sötét lepkékkel párosodva a sötét szín domináns génjét másolták tovább. De ebből nem következik az, hogy a lepkék bármit is megváltoztattak volna genetikai készletükben. A sötét szín korábban is megvolt náluk, csak a környezet hatására ez került túlsúlyba. A lepkék még csak nem is reagáltak semmire, tudatosan semmit nem tudtak cselekedni, egyszerűen csak ültek a fán, és a szerencsésebbek megmaradtak. Átalakulás, fejlődés, mutáció nem történt. Egy dolog történt: mennyiségi külalakváltozás a fajon belül, ami természetes.

Mondják, hogy az ember is változott az elmúlt évszázadok alatt, például magasabbak lettünk, meg egyéb külső jellegünk változott. A fentiek alapján azonban ez sem evolúció, mert nem történt faji átalakulás.

2. Mutáció

Mutáció előtt...

 Példa: fejlődést előidéző nincs!!! Kísérletek persze történtek például a gyümölcslegyek mesterséges mutációra való késztetésekor azzal, hogy mindenféle sugárzásnak, vegyszereknek, szélsőséges hőhatásnak kitették őket, amitől elő is fordult mutáció, de minden esetben torzulással, életképtelenséggel járt együtt.

...mutáció után.

Cáfolat: a mutáció valóban nem egyszer előfordul, de általában szörnyű következményekkel jár, előrelépésről beszélni egyáltalán nem lehet, ahogy erre adatolt példa nincs is, csak az evolucionisták feltételezései, hogy ha mutáció van, akkor "mért ne lehetne jó mutáció is"? Ráadásul a mutáció során csak a meglévő genetikai állományon belül történik átrendeződés, új szerv vagy új faj nem jön létre, hacsak nem tekintjük a torzszülötteket új fajnak.

3. Átmeneti alakok

Egy Archaeopteryx maradványa...

Példa: a régészeti leletek alapján kimutatható, hogy léteznek átmenetek egy-egy faj között. Ilyen például a 150 millió éves Archaeopteryx, amely félig hüllő, félig madár: a dinoszauruszok és a madarak között helyezhető el. Érv emellett, hogy tolla ugyan van, de a mellcsontja, (ami a mai madarak mindegyikének van) hiányzik, tehát egy félúton lévő fajról van szó, amely bizonyára repülni sem tudott.

...és lehetséges kinézete.

Cáfolat: 1992-ben megtalálták a hetedik Archaeopteryx-et, amelynek megvoltak a mellcsontjából részek, tehát a korábbi leletek hiányossága csak ideiglenesen kedvezett az evolucionistáknak. Paleontológusok, köztük a híresnek számító Carl O. Dunbar megállapította, hogy az Archaeopteryx a madarak közé sorolható, és röpképes volt a szárnyai anatómiája alapján, és melegvérű volt, tehát nem hüllő.

4. Az ősemberek

Példa: a régészeti leletek alapján az Australopithecus > Homo habilis > Homo erectus > Homo sapiens fejlődési sorrendet alkot, tehát az egyes fázisok egyben átmeneti alakok is.

Cáfolat:

a) az Australopithecus-ról kiderült, hogy anatómiája megegyezik a mai majmokéval, és nem járhatott kétlábon sem, amit 1994-ben a Liverpool Egyetem átfogó kutatása mondott ki.

b) a Homo habilis viszonylagosan nagy agytérfogata csupán annyit jelent, hogy kb. 600 köbcentiméteres volt, ami egyáltalán nem olyan nagy, inkább az Australopithecus-éhoz áll közelebb. Mászni is tudott, mint sok mai majom, és felépítése, állkapcsa szintén a mai majmokéhoz hasonló. Holly Smith, amerikai antropológus 1994-ben javasolta, hogy a Homo előtagot ne is alkalmazzák rá, mert nem más ez, mint egy majom.

c) a Homo erectus, azaz "a felegyenesedett ember" anatómiája csaknem megegyezik a mai emberével, agytérfogata 900-1100 köbcentiméter, kiálló homlokcsonttal. Ebből azonban nem azt a következtetést kell levonni, hogy a Homo erectus "félig már ember", hanem azt, hogy teljesen az. Ekkora agytérfogattal és kiálló homlokcsonttal ma is rendelkeznek emberek, akik egyáltalán nem primitívek, de eltérő rasszba tartoznak (eszkimók, ausztrál őslakosok), tehát a Homo erectus felesleges kategória, mint azt egy Senckenberg nevű konferencián 2000-ben meg is vitatták.

További cáfolat: a fenti "ősök" a régészeti leletek és kormeghatározások alapján egy időben éltek, ezért a Harvard Egyetem paleontológusa, Stephen Jay Gould, annak ellenére, hogy maga is evolucionista, kénytelen volt kijelenteni:

"Mi lett a létránkkal, ha van három, egy időben létező emberszabású faj, [...] amelyek egyike sem származott a másiktól? És ráadásul a három közül egyik sem mutatott semmiféle evolúciós jellemzőt azalatt, hogy a Földön léteztek."
[S. J. Gould, Natural History, Cilt 85, 1976, s. 30.]

5. A véletlen szerepe

Példa: mivel olyan nagyon hosszú idő, azaz évmilliók álltak rendelkezésre, ezért a szerves molekulák, a sejt és aztán ezeknek egyre fejlettebb szintjei véletlenül is kialakulhattak.

Cáfolat: mesterséges környezetet és a lehető legideálisabb feltételeket is megpróbálták már létrehozni ahhoz, hogy demonstrálják ezt a folyamatot, de soha nem sikerült szervetlenből szerves anyagot létrehozni, amihez hozzájárul az is, hogy matematikailag szinte zéró valószínűsége van egy ilyen forgatókönyvnek, hiszen az építőkőnek számító fehérjék végtelen variábilitása, vagy akárcsak egyetlen sejtnek a hihetetlen összetettsége cáfolja ezt a lehetőséget, nem beszélve az RNS, vagy a DNS emeltebb szintű bonyolultságáról. Továbbá erős cáfoló erővel bír az, hogy a szerves anyag születéséhez szükséges alapmolekuláknak külön-külön eltérő körülményekre van szükségük ahhoz, hogy ők maguk létrejöjjenek, ugyanakkor mindegyikükre egyszerre van szükség ahhoz, hogy az élet kialakuljon.

6. A termodinamika II. tétele nem érvényes az evolúcióra

Példa: a termodinamika 2. tétele szerint minden zárt rendszer a lehető legnagyobb rendezetlenség felé halad, ezt az entrópia elvének is nevezik. Az evolucionisták azonban azt mondják, hogy a földi élet keletkezése nem zárt rendszerben zajlott, mert a Nap folyamatosan kívülről áramoltatja a Földre az energiát, tehát ez egy nyílt rendszer.

Cáfolat: ez elméleti okoskodás, mert az, ha egy rendszer nyílt, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen a rendeződés felé halad. Ha ilyen mégis előfordulna, annak annyi esélye van, mint a fentiekben, a véletlen szerepére vonatkozóan leírtaknál.

7. Törzsfa

Haeckel törzsfája / Nagyításhoz kattints a képre!

Példa: a régészeti leletek és az egyes fajok genetikai hasonlóságai alapján egyértelműen kirajzolódik az élővilág fejlődési folyamata.

Cáfolat: valójában nem létezik egységesen elfogadott törzsfa. Sőt, a molekuláris biológia területén kimutatták, hogy rengeteg molekuláris hasonlóság van egymástól teljesen eltérő fajok között is, ezért olyan törzsfák is felállíthatóak, melyek teljesen irreálisak. Dr. Christian Schwabe biokémikus kimutatta, hogy például az ún. relaxin-fehérjék előfordulása alapján a sertés és a bálna, míg az inzulin összehasonlításában a sertés és az ember áll legközelebb egymáshoz. Továbbá külsőleg nagyon hasonló fajok esetében ugyanannak a szervnek teljesen más genetikai háttere van, és ez igaz például az ötujjú végtagszerkezetre is. [Átvétel Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet c. könyvéből, Kornétás Kiadó, 2007)]

Schwabe törzsfája

És a többi, és a többi. Volna még bőven példa és ellenpélda, (és már zajlanak Dawkins eme legújabb könyve körüli viták is), de a lényeg az, hogy az evolucionistáknak egyetlen olyan állításuk sincs, ami ne lenne cáfolható. Álláspontunk szempontjából mindegy, hogy az ellentábor teremtésre vagy tervezettségre vonatkozó érveit az evolucionisták ki tudják kezdeni, mert az, hogy a kreacionizmus vagy az intelligens tervezés hívei nem, vagy nem mindig tudják bebizonyítani igazukat, nem jelenti azt, hogy az evolucionisták ezzel igazolást nyertek. Egyik fél sem tud biztosat mondani, a különbség az, hogy az evolúció olyan tudománynak adja ki magát, amelynek nem lehet alternatívája.

Ugyanakkor az evolucionisták mostani vezéralakja, Dawkins a gén- és mém-elmélet formájában egy olyan teóriával állt elő, melyben mintha bizonyos szándékot, akaratot, vagy valamifajta tudatosságot tulajdonítana az önmagában ilyesmivel nem bíró génnek és mémnek. Természetesen a neodarwinisták azt mondják, hogy az evolúció szerintük sem tervez meg semmit, de szóhasználatukban folyamatosan előfordulnak olyan kifejezések, mint például "a természetes szelekció segít, működik, hatást fejt ki, így az élőlény alkalmazkodik környezetéhez, stb". Sőt, a mém fogalma kifejezetten kreált, azaz nincs tárgyi, dologi megfelelője sem, csakis elméleti. Azaz Dawkins nem tesz mást, mint meggyőződéses ateistaként a hagyományos vallás helyébe egy másik vallást, az anyagba vetett hitet állítja, ami nevezhető ellenvallásnak is, vagy ellentradíciónak. Miért? Mert mást ő sem tud tenni, mint hinni valamiben, még akkor is, ha ez a vallásellenességben és a holt anyag önszerveződésében való hit. Hit, mert semmivel sem racionálisabb az élet véletlen kialakulását elfogadni, mint egy tudatos aktusnak, teremtésnek felfogni. Mondhatnánk azt is, hogy az evolucionizmus még a saját racionalitásához sem hű, mert amit képvisel, messze abszurdabb és eszementebb gondolat, mint a teremtés gondolata, hiszen kénytelen ő is egy kezdettelen ősmatériát feltételezni ahhoz, hogy az élet egyszer csak kialakulhasson, azzal a különbséggel, hogy nála ez a materia prima,  - mint tudatossággal sem rendelkező vég-ok - az alapja a mindenségnek.
Ám ha az ősanyag kifejezést behelyettesítjük Istennel, akkor éppen a vallást kapjuk meg. Következésképpen az evolúciós elmélet egy tudománytalan, irracionális, és rejtetten rasszista ellenvallás.

III. Az evolúció alternatívája

Ez egy elég hosszúra nyúlt cikk lett, ezért ezután már csak röviden igyekszem összefoglalni egy lehetséges változatot az eddigiekhez képest. Felejtsük el egy kicsit a darwinizmust és a kreacionizmust is. Tegyük fel, hogy az élet fejlődése valóban egy kis kezdeményből, - a fajok sokaságának kialakulása mellett -, végül elvezetett az emberig, hosszú évezredek, évmilliárdok alatt. Jelenti-e ez azt, hogy nincs Isten?

Nézzük meg, mi is az evolúció latin eredetű jelentése: kigöngyölődés, kibontakozás.

Máris más megvilágításba kerülnek a dolgok! És innentől kezdve nem tehetek mást, mint összefoglalom, (amennyire tudom), Buji Ferencnek Az emberré vált ember című könyvében foglaltakat, mely tanulmányt a téma iránt érdeklődőknek erősen ajánlom, mert itt csakis a teljesség igénye nélküli, szerény ismertetésre vállalkozhatom. (A tanulmány terjedelme egyenesen arányos annak szellemi izgalmával, úgyhogy érdemes időt szánni rá, lent a források között megtaláljátok!)

Egyszóval az evolúció a szónak ebben a kibontakozási értelmében még el is fogadható. Itt nem arról van szó, hogy egy alacsonyabb rendű élőlényből egy magasabb rendű keletkezik, mert ez már önmagában felvet mind tudományos, mind filozófiai problémákat. (Mert magasabb rendűből még származhat alacsonyabb, például romlás által, de fordítva ez nem lehetséges, mert az alacsonyabb is csak reprodukálni képes magát, vagy maximum még lejjebb tud romlani.) A törzsfejlődésnek ezt a módját inkább úgy kellene elképzelni, mint egy fa magvának a kibontakozását, azaz: a pici magocskában már eleve benne van a későbbi, időben jóval messzebb lévő végeredmény szellemi és genetikai kódja. Törvényszerűen alakul hát minden, hiszen a kibontakozás során, ugyanúgy, ahogy a fa törzséből is nőnek oldalhajtások, úgy a központi, értelmes és csakis egyetlen lehetséges útvonalon haladó, kinövő, kibontakozó létformának, (a kiteljesedés felé igyekvő embernek) is oldalágakat, különböző rendű és rangú élőlényeket kell "hátrahagynia", de nem rasszista értelemben alacsonyabb rendűeket, mert ezek a létformák (ásványok, növények, állatok) bizonyos értelemben a mi részeink, a mi múltunk. DE: nem az okság szerinti gyökerünk, ahogy azt az evolúció tanítja.

Ez azt jelenti, hogy az élet megjelenésével együtt már az ember is létezett, de ugyanúgy, ahogy a születő egyedi embernek is kilenc hónapra van szüksége, hogy kifejlődjön, magának az általános embernek is kellett egy igen hosszú kibontakozási folyamat ahhoz, hogy végleges formáját, ahogy ma kinéz, elnyerje. Ebből a szempontból a majmok nemhogy az őseink, hanem mi vagyunk az ő őseik, csak ők nem tudtak lépést tartani, ezért megrekedtek az állati szinten. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az összes létező élőlény szükségszerűen "rekedt" meg valamelyik szinten, hiszen ökológiailag egyik faj sem nélkülözhető. Ez a sok-sok növény és állat és minden szerves létforma ideig-óráig külső burkot, az aktuálisan épp a legmegfelelőbb külső megjelenést biztosította a mindig is emberként tételezhető mai ember számára, s ezeket a faji "ruhákat" csak addig hordta az ember, amíg a környezeti körülmények okán szüksége volt rá. Ilyen értelemben akár most is zajlódhat az evolúció, hiszen kinézetünk, alakunk nem biztos, hogy mindig ilyen marad, de tudati, intelligenciabeli, emberi mivoltunk attól még változatlan lesz, annak nem volt, és nem is lesz szüksége evolúcióra!

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy az ember napjainkban nemhogy nem fejlődik, de szellemileg az időben régre visszanyúló, (a mai tudomány által primitívnek nevezett, valójában sokkal magasabban álló), szintet sem képes megtartani, hanem folyamatosan alászáll az egyre mélyebb és sötétebb tudat-alatti bugyrokba, amit a tudományosságnak, az anyagelvűségnek, a vallástalanságnak, stb. stb. köszönhetünk!

Talán nem volt felesleges ez a bejegyzés kedves evolúcióban hívő barátaink számára sem!

Források:
Wikipédia: Evolúció, Természetes szelekció, Átmeneti fosszíliák, stb.
Richard Dawkins: Az önző gén

Kovács Gábor: A népesedés elmélete

Harun Yahya: Az evolúciós csalás

Értelmes Tervezettség Mozgalom: Nem találják az élet fáját
Vitaminszabadság
Piros Pirula Project

Buji Ferenc: Az emberré vált ember

Harmadik bejegyzés - Egy filozófiai tabu: Szolipszizmus

Ingoványos téma következik, amelyet a mai filozófia nem is tekint megbeszélendőnek. A filozófiák mai irányai gyökeresen eltérnek attól a platóni vonulattól, amely egyike azoknak, amelyek a legközelebb álltak még az eredeti metafizikai tudáshoz, azzal a megszorítással, hogy eleve minden olyan bölcselet, amelyet legelőször írásba foglaltak, éppen ettől az írásba foglalástól vált kevésbé az eredeti tudást hordozó filozófiáva, hiszen korábban nem volt szükség arra, hogy bármit leírjanak, mivel a közösség enélkül is ismerte a lét alapvető törvényeit.

László András

Egyszóval: a szolipszizmusról fogok írni, mely szerint minden, ami létezni "látszik", az csak az én tudatomban létezik. Ez elég durván hangzik! Nem véletlen, hogy a szolipszizmus jelenleg a modern filozófia fekete báránya, olyasmi, amiről nem illik beszélni, mert a filozófusok közt ez egy szalonképtelen fogalom. Magyarországi legnagyobb képviselője László András, aki e témában már kimerítően kifejtette, amit lehet. Az ellenvetés persze rögtön Karl Marx-tól érkezik, aki szerint "a külvilág valóságosságának kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés".

Hamvas Béla

René Guénon

Julius Evola

Előrebocsátom, hogy olvasottságom a témában közel sem teljes, de az ún. tradicionalista szemléletű írók közül azért átrágtam magam Hamvas Béla, László András és társai által írott egyes könyveken, illetve René Guénon és Julius Evola néhány írásán. (Utóbbiakat számos mai filozófus hallgató nem is ismeri, róluk az egyetemeken szó nem esik.) Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem egyszerű olvasmányok ezek, tehát itt nem is törekedhetek arra a pontosságra, a szavak jelentésének arra a végtelenül precíz visszaadására, amely ezekre a szerzőkre jellemző, de mivel nem róluk, hanem a szolipszizmusról értekeznék e helyt, - méghozzá a témához képest a lehető legközérthetőbb módon -, ezért valóban fontosnak tartom jelezni, hogy senki ne támasszon írásommal szemben a fentiekhez hasonló elvárásokat! A célom nem az, hogy olyanoknak írjak erről, akik "már úgyis tudják", hanem azoknak, akiknek semmi, vagy csak halvány fogalmuk van a dologról, s ha valakit ez megfog, akkor hajrá, tessék továbblépni a tanulás komolyabb szintjeire!

A szolipszizmus fogalma a Wikipédia szerint: "tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke". Annak ellenére, hogy végső soron a szolipszizmus tényleg ezt állítja, így megfogalmazva ez a kijelentés leegyszerűsítő, mert az olyan kifejezéseket, mint én, tudat, létező, csak hétköznapi értelemben használja, és ez olyan félreértésekre adhat okot, hogy például a szolipszizmus egy önző, kevély és a többi emberről meg a környező világról tudomást sem vevő irányzat.

Pedig erről szó sincs! Ha megközelítőleg egy kicsit is helyes a kialakított fogalmam a dologról, akkor a kiindulópont a szolipszizmus megértéséhez a következő: mivel az egyetlen bizonyosság a magam személyének sajátszerűsége, ezért ezt a bizonyosságot a rajtam kívül eső dolgok nem birtokolhatják, mivel azok nem Én vagyok, hanem azok Mások. És mivel csak egy olyan van, mint Én, nem mondhatom azt, hogy a többi ember is olyan, mint Én, mert erről fizikai képtelenség lenne meggyőződni, hiszen nem élhetem át, hogy milyen az ő Én-jük. Olyan tehát, hogy a más emberek Én-jei, számomra nem létezhet sajátként, mert olyan, hogy Én, csak a magam számára létezik. És mivel úgy, ahogy én tapasztalom a világot, csakis az én Én-em tapasztalja, ezért a világ számomra olyan, amilyennek én látom.

Ez eddig nyilván logikus, de menjünk tovább! Mit tudhatok a saját személyemről?

Először is fölteszem a hülye kérdést, hogy bizonyítható-e, hogy létezem, hogy vagyok? Túl nyilvánvalónak tűnhet az igenlő válasz, de azért el lehet időzni a kérdésnél. Ha akár állítást, akár kérdést intézek önmagamról önmagamhoz (itt egy kis betűs "önmagam"-at használok, mert ez még egy fejletlen, individuális  korlátok közé szorult entitás), akkor léteznie kell valakinek, aki ezt a kérdést felteszi. Jelen esetben ez a személy én vagyok. Nem kérdezhetem meg, hogy vagyok-e, ha nem lennék. A kérdezés és az állítás pedig tudati tevékenység, tehát azt is mondhatom: a tudatom bizonyosan létezik.

René Descartes

(Ez persze nagyban emlékeztet Decartes szállóigévé vált "Gondolkodom, tehát vagyok!" kijelentésére, de ő más irányba vitte ezt a kiindulópontot, amely teljesen elszakadt az archaikus gondolkodástól, hogy helyébe az egyre szűkebb látókörűvé váló racionalizmust tegye, melynek aztán a materializmus, a pragmatizmus, az ateizmus és egyéb csúnya, lélektelen szemléletmód lett a folyománya.)

Tehát! A tudatom létezése egybeesik az én létezésemmel. Itt most én alatt nem a testemre, mint emberi formaként való megjelenésemre gondolok, hanem a tudati tevékenységet folytató énemre, amely kvázi anyagtalan, amivel hol jobban, hol rosszabbul a pszichológia is foglalkozik. Ez az én személyem, amely sajátos, eltér más emberek személyétől, énjétől. Tehát az, amit saját magamnak nevezek, a fentiek alapján létezőnek bizonyul.

Viszont mit tudhatok a külvilágról? Bizonyosság-e a külvilág, más emberek, élőlények, természet, tárgyak és fogalmak létezése? Jöjjön egy kis pró és kontra!

M. C. Escher: Három golyó II.

A: Az igenlő választ azzal indokolhatom, hogy természetesen létezik mindez, hiszen én is tapasztalom, és mások is tapasztalják, közel azonos módon. Ennyi ember közös tapasztalata kell, hogy létezzen. (Az más kérdés, hogy a sok másik ember is a külvilág része számomra.) Tehát ha tapasztalom, látom, hallom, szaglom, ízlelem, tapintom, sőt, hatodik érzékemmel néha meg is érzem a dolgokat, akkor azok léteznek, és én csak észlelem, aztán felfogom és értelmezem őket. Vagyis: ha én nem lennék, akkor ezek a dolgok ugyanúgy léteznének nélkülem is.

B: Ám felmerül a következő kérdés: csakis a tapasztalatom alapján lehetek biztos mindebben? Mi van akkor, ha tévesen, vagy hiányosan tapasztalok? Ha a tudati tevékenységem nem megfelelő? Mert míg önmagam létezése bizonyítható, addig a külvilág létezése még mindig bizonytalan marad, mert csak azt tudom, hogy van egy tudatom, de azt nem, hogy milyen ez a tudat, amivel tapasztalok. Hiszen így az is előfordulhat, hogy a tudatom mindent csak álmodik maga körül. Vagy kitalálja mindezt. Vagy csak egy szűk szeletét képes tapasztalni a világnak, így az észlelt valóság nem teljes, tehát nem totálisan valódi. Egyszóval: a külvilág léte bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint a saját létezésem.

A: Újra az igenlő válasz irányába fordítva a kérdést: azt is mondhatjuk, hogy rendben van, ez az okfejtés logikailag kikezdi a külvilág létezését, vagy annak objektív valóságát, de mit kezdjünk akkor azzal az egyszerű ténnyel, hogy ha nem eszünk, akkor meghalunk? Az étel a külvilág része, és kívülről visszük be a testünkbe, amely megengedő módon még mindig lehet külső dolog a tudatunkhoz, az énünkhöz képest, de ha a testünk működésképtelenné válik az étel nélkül, akkor beállhat a halál, ami a legjobb bizonyíték a külvilág létezésére, mert közvetve az étel segítségével a külvilág ad alapot a létezésünkhöz. Nem beszélve arról, hogy meg sem születtünk volna, ha nincs apánk és anyánk. És a többi...

B: Erre az lehet a viszontválasz, hogy a halálról nincs tapasztalásunk életünk során. Mármint a saját halálunkról nincs tapasztalásunk, csak akkor, ha ez a pillanat elérkezik, de akkor már nem tudjuk megosztani az élőkkel. Ha valamit, amiről nincs tapasztalatunk, érvként vetünk fel a külvilág létezésének bebizonyítása érdekében, akkor ez logikai bukfenc. Ugyanis itt csak annyi mondható el, hogy a testünk, és vele biológiai életfunkcióink szűnnek meg, de azt megint csak nem állíthatjuk biztosan, hogy ekkor a tudatunk is megszűnik. Lehet, hogy megszűnik az is, de nem biztos.

Vissza kell tehát oda kanyarodnunk, hogy a tudatunk bizonyosság, de a külvilág még nem feltétlenül. De akkor mit kezdjünk a külvilággal? Azt mégsem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs, hiszen valamit mégis tapasztalunk belőle. Talán másképpen kell kérdezni. Ha nem lenne tudatom, amivel tapasztalom a külvilágot, akkor létezne-e számomra a külvilág?

A válasz mindenképpen az, hogy nem, nem létezne a külvilág. Tudat nélkül nincs megtapasztalható valóság. Természetesen elképzelhető egy olyan, tudattól, emberektől, gondolatoktól kiüresített tárgyi valóság, amelyre azt mondhatnánk, hogy van. De ha ezt a világot, ezt a van-t senki sem tapasztalja, akkor jóformán ez a világ nem is létezik. Mármint senkinek a tudatában.

Kérdés: fennállhat-e bármi, amihez nem köthető tapasztalás, vagyis tudati tevékenység? Például egy üres, hideg csillagrendszer, amelyben nincs élet, nincs ember, nincs senki? Egy ilyen "rendszernek" a fennállása "énszerintem" azért nem lehetséges, mert még a bolygók, a csillagok mozgása is bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik, mint amilyen a gravitáció. A szabályszerűségek, a fizika törvényei a "holt" tárgyakon éreztetik hatásukat. A szabály, az elrendezettség, a következetes ismétlődés tudati struktúrát feltételez. Ha fel is vetem azt, hogy hirtelen csak egy emberek, vagy gondolkodó élőlények, vagy bármilyen tudattal rendelkező entitás nélküli univerzum állna fenn, akkor ez az univerzum abban a pillanatban elveszítené a tudati struktúra szabályszerűségekbe rendező alapelvét, és például atomjaira hullana szét, vagy elenyészne, vagy megállna minden mozgás, ami végső soron ugyanaz: a létezése a működéséhez szükséges támaszték nélkül maradna. A támaszték a tudat.

Örök kérdés a lét és a tudat közötti elsőbbség eldöntése. Fennállhat-e létezés tudat nélkül, illetve fennállhat-e tudat létezés nélkül? "Énszerintem", az univerzum fenti példája alapján tudat nélkül nem állhat fenn létezés. A kérdés második része viszont összetettebbnek tűnik. Ha nem létezne univerzum, bolygók, csillagok, és velük együtt semmi nem nyilvánulna meg az anyagban, attól még a tudat fennállhatna. A kötözködők mondhatnák: vagyis a tudat létezhetne, és máris kell a létezés, a lét fogalma a tudathoz. Igen. Kell hozzá. De ha csak és kizárólag egy óriási tudat létezne, akkor ennek a tudatnak nem feltétlenül lenne szüksége az őt másvalaminek látszóan körülvevő külső valóságra. A tudatnak az is elég, hogy ő maga létezik, minek neki más létező? Lehetséges, de nem szükségszerű. Például a tudatot körülveheti egy olyan világ, mint a jelenlegi, amiben élünk. De a tudat, ha úgy "akarja", ha úgy találja ki magának, akkor körülveheti egy, a miénktől teljesen eltérő világ. A lényeg: "énszámomra" úgy tűnik, hogy a tudat élvez elsőbbséget a léthez képest. 

És a fenti okfejtés már magában hordozza a szolipszizmust is: a tudat önmagában is elvan, nem feltétlenül igényel külvilágot. Ha van külvilág, az csakis a tudat műve lehet. Vagy azért, mert szórakoztató a számára, vagy azért, mert saját törvényszerűsége diktálja, hogy legyen, de mindenképpen tőle függ a világ.

Egy személyes gondolat: már kisebb, ha nem is gyermekkorban, de viszonylag fiatalon az a feltételezés fészkelte magát az agyamba, amikor Newton-ról, és a többi tudós felfedezéseiről tanultunk, hogy csak azért működik oly módon a világ, ahogy leírták, mert mindenki hitt nekik. Ha más elméletet dolgoztak volna ki, akkor meg amúgy működne a világ. Például ha Newton azt mondta volna, hogy az alma nem a gravitáció miatt esik lefelé, hanem a fa "löki le" magáról, vagy bármi más egyebet mondott volna, akkor ma teljesen más lenne a magyarázat mindenre. Ez persze csak egy abszurd gyerekkori fantáziálás, de a lényeget tágabb értelemben jól jelzi: ha megfelelően sok ember, akik mind rendelkeznek a saját tudatukkal, azt gondolná, hogy valami valahogyan van, akkor az úgy lenne, pusztán a gondolat mindenkit behálózó ereje miatt. (Erre jó példa egyébként a mostanában divatos vonzás törvényének elve, mely szerint ki kell küldeni a gondolatokat, és ezzel bevonzzuk magunkhoz azt, amit el szeretnénk érni. Véleményem szerint ez nem más, mint a szolipszizmusnak egy önkéntelen, de materiális tendenciájú és nem jól felfogott New Age-es alkalmazása, ami lám, működik, de ilyen formában csak individuális célokat szolgál.) Tehát a világot, pontosabban a külvilágot mi magunk irányítjuk, szabályszerűségeit, - aminek aztán alávetjük magunkat -, mi határozzuk meg, csak sokszor nem tudunk erről.

Rendben. De a szolipszizmus azt mondja, hogy csak én vagyok, és a többi ember sincs rajtam kívül. Ez persze így erős megfogalmazás, de lényegében így volna. Van azonban ehhez egy keveset emlegetett kiegészítés is: a külvilágban lévő összes dolog, az emberek, a tárgyak és minden, természetesen létezik, méghozzá egy illúzió értelmében. Anyagi síkon mindez van, egzisztál, létezik, stb. Tehát anyagi minőségében mindez van, de mivel maga az anyag illúzió, ezért csak a tudat van. Sok ember, sok tudattal.

És itt jön az, ahogyan én, e sorok írója vélelmezi, hogy mi a szolipszizmus, és javítsatok ki, mert biztosan pontosítandó a kialakított képem erről. Tehát: sok ember van, sok tudattal, mondhatnánk e ponton, ameddig eljutottunk, és mindez a sok tudat alkotja együtt a külvilágot, az anyagi szabályszerűségeket. "Énszerintem" azonban ez a sok tudat nem sok, hanem egy, azaz egyetlen darab, csak szerte van oszlatva rengeteg anyagi létezésben élő, embernek nevezett élőlénybe, akik magukat egymástól különálló entitásoknak tekintik pusztán a fizikai és térbeli elkülönüléseik miatt. (És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy a kollektív tudatról beszélek, pontosítani szeretnék: ez egyetlen darab tudat. Csak mindenki rendelkezik belőle egy adott résszel. Ki kevesebbel, ki többel.) Tehát ha volna valaki, aki a teljes tudattal egy személyben rendelkezne, megszűnne az általunk ismert világ, hiszen ő maga lenne a világ. Ezt László András az auton és a heteron megkülönböztetésével fejezi ki, amit én most csak durva elnagyoltsággal tudok visszaadni: az auton jelenti önmagamat, a heteron pedig a tőlem különbözőt. De a heteron egy magasabb szintre lépve valójában "fel nem ismert autonná" válik.

René Magritte: Szeretők

A szolipszizmus tehát könnyen félreérthető, mert a bírálói is azt vetik a szemére, hogy bárki más is mondhatja, hogy például csak ő van, és mindenki más csak az ő tudatának a terméke, vagy csak álmodja a többieket, és különben is, milyen sértő a feltételezés, hogy X csak Y álmában létezik, stb.

Ezek az érvek a lényeg meg nem értéséről tanúskodnak. "Énszerintem" a dolog úgy néz ki, hogy azért mondhatja bárki, köztük én is, hogy csak én vagyok, és rajtam kívül nincs semmi, mert ez az anyagi világba merült illúziólétben nem, de egy jó értelemben vett szellemi fejlődés betetőzéseként igaz. Például ha én olyan magas tudati szintre jutnék el, ahova senki más, akkor ez a mondat személy szerint rám lenne érvényes, mert akkor én foglalnám magamba a külvilágot. De ha Kovács István tudata haladna olyan magas fokig, akkor ő lenne maga a világ, amelyben én vagyok az álom, de egyben Kovács Istvánná is válnék, mert ő rájönne, hogy ő én is vagyok a többi emberrel együtt. Tehát anyagi értelemben minden ember van, mint más és más, de tudati szinten mindenkiben megvan a potenciál arra, hogy ez a sok ember valóban álommá, nem valóságossá nyilvánuljon azzal, hogy a tudatában valaki a magáévá, saját személyévé teszi őket, azaz mindenkit eggyé. Az, hogy ez a világ még fennáll, csak azt jelzi, hogy eddig senki nem valósított meg olyan jelentős tudatösszevonást, - ha szabad ilyen csúnya szót használnom -, amivel megszüntette volna a külvilágunkat.

Ezért aztán utak vannak, amelyeken tökéletesíthetjük magunkat a szerint, ahogyan Jézus, vagy Buddha, vagy más, tudatilag nálunk felfoghatatlanul magasabb fokon álló személyek megmutatták. Amit nehéz elképzelni, az talán az, hogy ez a tudat egy. Ha a Biblia felhívása szerint megtérünk, ahogy Jézus kérte, hogy térjünk meg ő hozzá, akkor nem szükségszerűen egy Jézus nevű názáreti férfiúhoz térünk meg, követve az ő erényes életet diktáló útmutatásait, hanem Önmagunk (tehát a nagybetűs, kiteljesedett Én-ről beszélek) egy fejlettebb szintjéhez térünk vissza, mely fejlettebb szinten Jézus már ott van, de a teljes tudati összeolvadás még nem történt meg, a centrum, vagy központ, nevezzük bárhogy, vár minket, azaz Önmagunk nagy egésze várja a kis önmagák felébredését, és újra egységessé válását.

"Énszerintem" a szolipszizmus egy lehetőség, egy potenciál, ami mindenkiben megvan. Ez persze nem verseny, de bárki, akár én is tökéletesedhetnék addig, hogy a szolipszizmus értelmében joggal elmondhassam, hogy csak én vagyok, és senki más. Ez a tétel mint lehetőség igaz, és csak a számtalan ember anyagi realitása miatt nem valósult még meg. De ez csakis az anyagi világban nem tűnik helytállónak, mert a nem anyagi, vagyis a nem illuzórikus világban ez maga a megfellebbezhetetlen tény.

Nekem eddig ennyi sikerült a szolipszizmus megértéséből, remélem érthető volt az eszmefuttatás, a vitára, eszmecserére pedig van lehetőség!

Aki még tájékozódni akar a témában, annak itt egy hasznos kiindulópont: www.tradicio.org