Tizenharmadik bejegyzés - A posztmodern idiotizmus

Az alábbi írás fontos lehet annak megértésében, hogy hogyan juthattunk ide, és hogy egyáltalán honnan. Átfogó képet kaphat az is, akit csak elméleti szinten érdekel a dolog, de annak is hasznos, aki törekvőként tovább akar haladni. És persze a (poszt)modernség híveinek se árt, ha elgondolkodnak az alábbiakon...

(A szövegben előforduló zárójeles, dőlt betűs betoldások tőlem származnak, pusztán a magyarázó jelleg érdekében, és nem a hülyének nézés miatt.)

Buji Ferenc

ISTEN HALÁLÁTÓL AZ EMBER HALÁLÁIG

Az értelem posztmodern önfeláldozása

Ahhoz, hogy világosan látható legyen a posztmodernizmus történelmi értelme és szerepe – vagy más megközelítésből “üdvtörténeti” helye –, röviden föl kell vázolnunk azokat a történelmi lépéseket, amelyek elvezettek hozzá. Vagyis bele kell ágyaznunk abba a történelmi folyamatba, amelynek három nagy lépcsője a tradicionalitás, a modernitás és a posztmodernitás.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egy merőben újfajta létértelmezési módszer bontakozott ki, mely szakított az összes korábbi szemlélettel és irányzattal, filozófiával és módszerrel, és amely önmagát “posztmodernizmusnak” nevezte. A posztmodernizmus ugyanolyan univerzális létértelmezési kísérlet, mint a modernizmus, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbi egyfajta általános szemléleti fundamentumot, “közös nevezőt” biztosított a legkülönbözőbb, egymással gyakran élesen szembenálló irányzatoknak, addig a posztmodernizmus a maga minden specifikus doktrínát (tant) és szemléletet korrodáló mivoltában a tökéletes homogenitás (egyneműség, értéksemlegesítő nem-megkülönböztetettség) felé tart. E szemlélet egy olyan sajátos fundamentum – fundamentalizmus –, amely nem enged önmagára épülni semmiféle szemléleti szuperstruktúrát. A posztmodernizmus pontosan akként a “világegyenletként” kívánja magát bemutatni, amelyet a fizikában már évtizedek óta hiába keresnek, s amely egyetemes kulcsot kínálna az emberi tudás minden egyes szegmenséhez.

Tradicionalitás (defenzív antimodernizmus)

Történetének hasonlíthatatlanul nagyobb részét az emberiség a tradicionalitás állapotában, illetve a tradíció korában élte. A tradicionalitás évezredeken keresztül a világ minden táján stabil keretet biztosított az emberi létezés számára: segítette az embert önmagához és a világhoz való viszonyának kialakulásában, mindenütt és mindenkor egyfajta rendezett életkeretet biztosított számára. A tradíció volt az, ami évezredeken keresztül strukturálta az ember közösségi létét, és értelmet adott egyéni létének. Stabilitása – mint minden rendszer esetében – koherenciájából (elemeinek összetartozásából) fakadt. Civilizációk és kultúrák születése és halála alig, vagy egyáltalán nem érintette – mindaddig, amíg szembe nem találkozott egy merőben másmilyen alapelvek szerint működő rendszerrel: a modernitással. A modernitás volt az, ami megtalálta a tradicionalitás szövetében azt a szálat, amelyet meghúzva szépen lassan az egészet le tudta bontatni. Talán furcsának hat, de a tradíció világát mindig is mélyen áthatotta saját mulandóságának tudata, s nagyon sok helyi megnyilvánulásában teljesen tisztában volt azzal, hogy szükségképpen eljön az az idő, amikor át kell adnia a helyét egy vele ellentétes értékrendhez igazodó világnak (melynek éppen ezért nem is volt nehéz felvázolnia a sajátosságait).

A koherencia nem jelent homogenitást, s éppen ezért a tradicionalitás semmiképpen nem képviselt homogenitást vagy uniformitást. Ellenkezőleg: azon alapelvek, amelyek a tradicionalitás lényegét alkották, rendkívüli sokszínűséget – ma úgy mondanánk: pluralitást – biztosítottak a régi embernek, a homo religiosusnak. Méghozzá nemcsak a kulturális formák tekintetében, hanem a gondolkozás magasabb szintjein is: a mitológia, a vallás, a teológia és a bölcselet területén. Elegendő itt csupán a tradicionalitás két olyan összemérhetetlen elemére gondolni, mint a buddhizmus és a kereszténység, amelyek szinte minden tekintetben – a doktrína, az életszemlélet, a spirituális út, a társadalmi szerepvállalás, a társadalomszervezési mód stb. tekintetében – végletesen különböznek egymástól.

Mi volt az, ami olyan, egymástól térbelileg és fenomenálisan (a közvetlen észlelés számára nyilvánvalóan) is nagyon messze fekvő tradicionális egységeket összekötött, mint amilyen India, a közép-európai paraszti kultúrák vagy a prekolumbiánus Amerika magaskultúrái? Természetesen mindenekelőtt magának a tradicionalitásnak az elve. A tradicionális ember mindig a kezdet és az eredet, végső soron pedig a Kezdettelen – a böhmei Urgrund (végtelen, körülhatárolatlan) – fényében értelmezte önmagát s világát. Számára az időbeli kezdet az Időtlen és Kezdettelen, a transzcendencia (a közvetlen érzékek számára felfogható jelenségeken túli, fölötti) lenyomata volt az időben. Az a pont, amelyben a transzcendencia vertikalitása (mélység és magasság szerinti szintezettsége) és az ő földi világának horizontalitása (vízszintes mellérendeltsége) metszette egymást. A tradicionális ember számára a múlt értékét nem egyszerűen régisége, hanem a kezdethez, ezen keresztül pedig a transzcendenciához, az Időtlenhez való közelsége adta. Ugyanakkor a tradicionális ember nemcsak ezt az egyetlen, múltbeli, egyre távolodó találkozási pontot ismerte: ami az időbeli áthagyományozódást kiegészítette és élettel töltötte meg, az a transzcendencia itt és most folytonosan megvalósuló “alászállása”, “testet öltése” volt. Ezáltal az idő és az örökkévalóság frigye minden ember számára hozzáférhető, megvalósítható volt.

Ahogyan tehát a hagyományozódás horizontális láncolata révén a múlton keresztül az isteni világhoz kapcsolódott az ember, éppúgy visszakapcsolódhatott ehhez a világhoz a rítus vagy a spiritualitás alapvetően vertikális és aszcenzionális (felszálló) aktusa révén. A homo religiosus számára a Kezdet és a Fent egybeesett: mindent fentről, vagyis a kezdetből vezetett le, és mindent fentre, vagyis a kezdetbe kapcsolt vissza. Éppen a kezdettel és a fenttel való eleven kapcsolata révén óvta meg magát attól, hogy az idő árja elsodorja. Az időben ellenséget látott, s ezért le akarta győzni. Azonban nem úgy, mint a modern ember, aki versenyt fut az idővel, s ezáltal egyre inkább a hatalmába kerül – hanem úgy, hogy szisztematikusan lassítani igyekezett. A homo religiosus vagy beilleszkedett szakralitása (az istenibe, a természetfelettibe vetett hite) révén abba a ciklikus (körforgás-szerűen visszatérő) rendbe, amely éppúgy megmutatkozott számára a kozmikus mozgásokban, mint leghétköznapibb környezetében – vagy kilépett e körből spiritualitása révén, de befelé, a kör mozdulatlan isteni középpontja felé, melyet önmagán belül talált meg. Ilyen módon a régi embernek magától értetődően nem volt történelem-tudata: az állandóság bűvöletében élt. Az általa felismert Egészbe akart bekapcsolódni, beilleszkedni, a felismert kozmikus és metakozmikus (a kozmoszon túli) Rend harmonikus részévé akart válni. Intenzív vertikalitás-tudata volt: a lét különböző szféráit számára az Ég Akarata kapcsolta össze, az az isteni léttengely, amely legjellegzetesebb kifejeződését a világfa-szimbolizmusban nyerte el. S mert világos különbséget tett Ég és Föld, fent és lent között, intenzív hierarchia-tudata volt.

A tradíció világa Európából gyakorlatilag eltűnt, de helyét Európán kívül sokfelé nemhogy a posztmodernitás, de még a modernitás sem tudta átvenni – vagyis még mindig bőségesen vannak olyan kulturális egységei a világnak, amelyek többé-kevésbé ellent tudnak állni a modernitás túlnyomásának, s többé-kevésbé őrzik tradicionalitásukat.

Modernitás (offenzív antitradicionalizmus)

A modernitás jellegzetesen posztkeresztény fejlemény, mely a kereszténység meghatározó szerepe visszaszorulásának arányában bontakozott ki – noha vannak prekeresztény gyökerei is (zsidóság, görögség, latinság). Hogy létrejöttét milyen mértékben köszönheti a kereszténységnek – egészen pontosan annak a sajátos állapotnak, amelyet a kereszténység és csak a kereszténység hagyhatott maga után –, és milyen mértékben Jeruzsálemnek, Athénnak és Rómának, ez olyan probléma, amelybe ezúttal nem merülhetünk bele. Mindenesetre azokon a területeken, amelyeket Európa nem népességének kirajzása révén gyarmatosított, modernitásról szinte csak a huszadik századtól kezdve beszélhetünk. Európában viszont már a reneszánsz elkezdte felszámolni azokat a kötődéseket, amelyek az európai embert a szakralitás keresztény formájához kötötték. A humanizmus és a protestantizmus, majd a felvilágosodás tovább fokozta az európai embernek a kereszténységtől való elszakadását, anélkül azonban, hogy a teljes szakadás végbement volna. Ez még a liberalizmusnak, a szocializmusnak és a szcientizmusnak sem adatott meg, noha hatásuk alatt a 19-20. század embere gyakran ringatta magát abban a hitben, hogy tökéletesen sikerült elszakadnia a vallás és a hagyomány világától.

A modernitás igen nagy mértékben antitradicionalitás, s mivel a tradicionalitás Európában mindenekelőtt kereszténységként jelenik meg, egyúttal antikrisztianizmus is, sőt mivel a kereszténységen belül a tradicionalitás elvét legerősebben a katolikus egyház képviseli, antikatolicizmus is. Önmaga megvalósulása érdekében a modernségnek természetes módon szembe kellett fordulnia a tradicionalitással. Ezt eleinte csupán burkoltan tette, hiszen a reneszánsz a keresztény lényeg elutasítása mellett még igyekezett megőrizni a keresztény formát. Az antitradicionalitás leghevesebb és legerőszakosabb változata a felvilágosodásban, illetve a különféle forradalmi mozgalmakban bontakozott ki (és itt nem csak a politikai forradalmakról van szó), míg a liberalizmus és a szcientizmus, a maga sokkal szalonképesebb, ám annál gyökeresebb erozív eszközeivel segítette az európai embert keresztény múltjának elfeledésében. Éppen ezért ha a tradicionalitást defenzív antimodernitásnak neveztük, akkor joggal nevezhetjük a modernitást offenzív – forradalmi – antitradicionalitásnak.

Mivel a modernségnek egyszerűen a tradicionalitás ellenében kellett megfogalmaznia önmagát, elvei sok tekintetben alig többek a tradicionalitás feje tetejére állított elveinél: a modernitás a tradicionális divinizmussal (istenség eszménnyel, isteniséggel) a humanizmust (embereszmény) állította szembe; a vertikalizmussal a horizontalizmust; a hierarchia elvével az egyenlőség eszméjét; a monarchiával a demokrácia két formáját: a polgári demokráciát és a népi demokráciát; a fölfelé igazodó és a kozmikus-metakozmikus rendbe illeszkedő rend-eszmével az individuális és statuális (szabályzatokba foglalt) szintű liberalizmust; az örök összefüggéseket kereső teológiával az anyagi világ titkait kutató természettudományt; a tekintélyelvűséggel a közvéleménynek a médián keresztül megnyilvánuló hatalmát; a haszon szándékos korlátozását képviselő céhrendszerrel a pénz emancipálódását és a gazdaság tömegtermelésre alapozódó kapitalista felfogását; a szentkultusszal a sztárkultuszt és így tovább. A tradicionalitás és a modernitás ellentéte azonban talán sehol sem látszik olyan jól, mint abban, amit e két kifejezés implikál. A tradicionalitás embere legtisztábban a múltban látta megnyilvánulni azokat az értékeket és erőket, amelyek őt-magát is meghatározták, s az időben nemcsak a múlttól, hanem az időfölötti szellemtől való fokozatos távolodást is észrevette. Ezzel szemben a modernitás embere szembefordul a hagyomány általi meghatározottsággal: tekintetét nem a homályos múlt felé fordítja, hanem a ködös jövőbe fúrja, folytonosan az “új” vágya mozgatja, a paradicsomot nem az idők kezdetén keresi, hanem a történelem végén. A körülötte lévő világot és önmagát ebben a világban úgy látja, mint ami alá van vetve egy ellenállhatatlan univerzális sodrásnak: az evolúció kényszerének. S mivel amiket nagyra becsül – tudomány, gazdaság, technika, tömegképzés stb. –, azok saját korának termékei, belátható történelmében mindenütt a haladás jeleit tapasztalja.

Ha az ember végigtekint a modernitás európai történetén, akkor minden vonatkozásban csupán átmeneteket lát. Az a progresszió (előremutatás, haladás), amely a mai világban minden specifikusan modern területen megfigyelhető, jól látható a modernitás önértelmezésének, illetve magának a modernitás-eszmének a vonatkozásában is. Éppen ezért a modernitás eddig még csak instabil állapotként, vagyis folytonos átmenetként tudta önmagát értelmezni, egészen egyszerűen azért, mert töredékessége a teljesség folytonosan magasabb szintjei után kiáltott, inkoherenciája a koherencia folytonosan magasabb szintjei után sóvárgott. Mindaz ugyanis, ami átmeneti, inkoherens: folytonosan keres valamit, amit még nem birtokol.

Van azonban valami, ami a modernitást folytonos önkeresésében, vagy inkább végső önmegtalálásában – már ha egyáltalán legalább elvi szinten lehetőség van erre – akadályozza. Ugyanis azon princípiumok (alapelvek) alapján, amelyekre a tradicionalitással folytatott küzdelmében alapozta önmagát, elérkezett fejlődésének végső határához. Immár éppen azok az alapelvek nem engedik további fejlődését – végső önmegtalálását –, amelyek nélkül esélye sem lett volna megvívni történelmi csatáját a tradicionalitással. Ezek az eszmék ugyanis már üres, visszahúzó ballasztoknak minősülnek. Vagyis pontosan azok gátolják további önmegtalálásában, amelyek eddigi – természetesen viszonylagos – önmegtalálásában segítették. Most derül ki, hogy a specifikusan modern eszméknek csupán instrumentális  (eszköz szintű) jelentőségük volt. És ez az a pont, ahol a szerepet át kellett vennie a posztmodernitásnak.

Posztmodernitás (explicit antimodernizmus, implicit antitradicionalizmus)

Bár a posztmodernizmusnak különböző irányzatai és módszerei vannak, ám ezek úgy fogandók fel, mint olyan hadtestek, amelyek egyetlen megsemmisítendő célpont ellen különböző oldalakról támadnak, s amelyeket éppen a közös ellenség: a modernitás fog össze.

A posztmodernizmus alapjait Jean-François Lyotard (1927–1998) vetette meg, nemcsak azáltal, hogy a kifejezést mint olyat a művészet területéről átemelte egy sokkal átfogóbb területre, a filozófia, illetve egy univerzális korszemlélet síkjára, hanem azáltal is, hogy kimondta az átfogó avagy kevésbé átfogó világértelmezések, szemléletek és eszmék (posztmodern terminológiát használva: “metanarratívák”, vagyis “nagy elbeszélések”) korának végét. Michel Foucault (1926–1984) ugyan nem tekinthető formálisan posztmodern szerzőnek, de a hatalom legkülönbözőbb életterületeken való megnyilvánulásával szembeni érzékenysége révén meghatározó szerepe volt a hatalom-eszme posztmodern delegitimizálásában (érvénytelenítésében). Foucault szerint azokat a megkülönböztetéseket, amelyek bizonyos “hatalmi törésvonalak” mentén jönnek létre (épeszű/elmebeteg – normális/perverz – orvos/beteg – börtönőr/rab – ártatlan/bűnös), egyszerűen csak bizonyos önkényes konvenciók (“diskurzusok”) tartják fenn. Másfelől az ő nevéhez fűződik a történelem vagy inkább a kultúrtörténet merőben új, strukturalista (nyelvészeti alapon irodalmi műveket szavakra bontó, és azokat rendszerező) jellegű olvasatának, mondhatni “dekronologizálásának” kidolgozása, a leszámolás a történelemnek azzal a konvencionális felfogásával, amely szerint az jól meghatározható tények kronologikus sora. A korai posztmodernizmus harmadik nagy alakja Jacques Derrida (1930–2004). Derrida dekonstrukcionizmusa (leépítés, lebontás) közvetlenül a posztstrukturalizmusból nőtt ki, vagyis igen erős a lingvisztikai (nyelvészeti) kötődése. Számára nincsen semmi az adott tudományos, irodalmi vagy filozófiai munka puszta textúráján (a “szövegen”) kívül, és nemcsak maguk a “szövegek”, de szerzőik is teljes mértékben alá vannak vetve a nyelvi univerzumnak. Derrida “demisztifikálja” az egyes “szövegek” úgymond “logocentrikus” vonatkozásait – vagyis mindazt, ami az adott műben a szövegen kívül bármiféle fix archimédeszi pontot képezhetne, legyen az a mű kapcsolata a szerzővel avagy a valósággal, vagy legyen az a mű jelentése. Richard Rorty (1931–2007) szerint a nyelv nem tükrözi a realitást. Minden konszenzusfüggő és egyszerűen az aktuális szándékoknak és céloknak rendelődik alá: nemcsak az igazság, az erkölcs és a jó, hanem még a fájdalom vagy az élvezet is. A világban nincs egyetlen fix pont sem. Jean Baudrillard (1929–2007) az értékek és tartalmak egyetemes erózióját tapasztalva a formák végtelen áramlásába és egymást áthatásába veti bizalmát. A világ egyszerűen csak különböző gondolati-nyelvi modellek halmaza: az ember nem egy valódi világban él, hanem olyan képek világában, amelyek sokkal inkább kapcsolódnak a szubjektumhoz, mint bármiféle tárgyi valósághoz – következésképpen minden “igazság” konszenzuális. A valóságot tökéletesen elfedi a “jelek” végtelen felcserélhetősége.

Jean-Francois Lyotard

Michel Foucault

Már a vezető posztmodern filozófusok alapeszméinek e rendkívül vázlatos bemutatásából is jól körvonalazódik a posztmodernizmus lényege. Jól látszik, hogy bár időnként más-más nyelvezetet használnak, valójában mindegyik többé-kevésbé ugyanarról beszél. A posztmodernizmus mint filozófiailag artikulált kortudat radikálisan szakított mindazokkal a problémákkal és témákkal, amelyek a korábbi filozófiák számára relevanciával (jelentőséggel) bírtak. Nemcsak a keresését, de a létét is elutasítja mindannak, ami axiomatikus (alaptételt, alapigazságot kifejező) vagy metafizikai, ami szubsztanciális (anyagi -fizikai értelemben lényegi) vagy esszenciális (szellemi értelemben lényegi). Minden csupán nyelvi konstrukció, vagyis “szöveg”, amely mögött vagy van realitás, vagy nincs.Nietzsche még csak annyit mondott ki: “Isten halott”; a posztmodernisták ezt a kijelentést végső konklúziójáig viszik: az értelem halott. És halott a jelentés is, halott az érték is, halott a jó és rossz is.

Jean Baudrillard

Mert – mint Baudrillard mondja – “aki az értelem által él, az az értelem által fog meghalni”. A posztmodern filozófus ezt részben konstatálja mint maga körül mutatkozó világjelenséget, részben pedig – ebből kiindulóan – konstituálja (előállítja) mint saját álláspontot. A posztmodernizmus tehát az összes fundamentális kötöttségű szemléletre, teóriára és doktrínára – “archimédeszi pontra” – vonatkoztatott szisztematikus szkepticizmus, mely éppen radikális és explicit (világossá, egyértelművé tett) jelentés-, értelem- és bölcsességellenessége miatt immár semmiképpen sem tekinthető filozófiának (“a bölcsesség szeretetének”), hanem éppen ellenkezőleg, csakis miszozófiának, vagyis “a bölcsesség gyűlöletének” (vö. Platón: Állam 456a). Ugyanis nem egyszerűen valaminek az igaz és jó és helyes voltát kérdőjelezi meg – hogy aztán esetleg egy másik igazat és jót és helyeset állítson a helyébe (mint ahogy az a tradicionalitásban és a modernitásban szokás volt) –, hanem magának az igaznak és a jónak és a helyesnek az eszméjét veti el.

A posztmodern filozófust nem az érdekli, hogy mi az “igazság”, hanem az, hogy a különféle “igazságokat” – nézeteket – hogyan hozza létre egy adott és történelmileg kondicionált diskurzus. Ugyanakkor a posztmodernitás hierarchikussága okán a rész és az egész viszonyát is felbontja: csak egymáshoz horizontálisan kapcsolódó, egymással kölcsönviszonyban álló részek vannak, egész nélkül (a derridai différance). Elvet továbbá minden “bináris oppozíciót” (valamely két dolog szembenállását), különösen elutasít azonban minden vertikális – hierarchikus és axiológiai (értékek mentén meghatározott) – megkülönböztetést, mert abban a kirekesztés és a hatalom – s így az elnyomás – lehetőségét vagy egyenesen szükségképpeniségét látja. A posztmodernizmus természetesen minden külső tekintéllyel szemben a radikális és totális negáció (visszautasítás) álláspontjára helyezkedik, ideértve az olyan modern autoritásokat (tekintélyeket) is, mint amilyen az állam, az intézmény, a történelem, a tudomány vagy egyáltalán bármilyen modern “metanarratíva”. Minden csak “narráció”, elbeszélés. Arról, ami van, nem lehet tudni semmit, sőt az maga is csupán narratív módon konstruált. A mű értelmezéséből előbb kiszorul a kontextus, utána kiszorul a szerző, végül kiszorul a jelentés. Mivel a posztmodernizmus azon a véleményen van, hogy a valóság megismerését mindig egy adott diskurzus, beszédmód kondicionálja, ezért a fennálló világot, társadalmat nem fogadja el hitelesnek, és a maga diskurzusával (diskurzusaival) új valóságot konstruál, helyesebben egy merőben új valóságképet vetít önmaga és a társadalom elé.

Jacques Derrida

A valóság metafizikalitásának – entitatív (létbeli) természetének – felbontását mindenekelőtt a dekonstrukció derridai módszere szolgálja – jelenjék meg a metafizika akár a szerző személyében, akár az általa kifejezni vélt gondolatban. A dekonstrukció egy sajátos analitikus módszer, amely kiszakítja a szöveget abból a kontextusból, amely a hagyományos irodalomtörténeti megközelítés szerint a mű megértésének előfeltételeit képezte. Helyesebben kiemeli hagyományos kontextusukból és áthelyezi egy másik kontextuális hálózatba: a nyelv és a nyelviség hálózatába. A dekonstruktív módszer magának a szövegnek a belső logikai hibái révén oldja fel a szerző szándékait, s így ezek a belső ellentmondások alapvetően megváltoztatják a műnek azokat a perspektíváit, amelyeket akár a szerző, akár a hagyományos avagy klasszikus olvasat szilárd tényeknek tekintett. De nemcsak egyszerűen feltárja a belső ellentmondásokat és tévedéseket, hanem újradefiniálja a szöveget. A dekonstrukció végső célja minden logocentrikus (egy lényegadó szubjektív jelenlétet feltételező) olvasat kiküszöbölése, illetve annak igazolása, hogy a “szövegen” túl semmi – semmi fix “jelölt” (értelem, jelentés, tartalom) – nem létezik.

A modernitás a posztmodernitásból nézve

A modernizmusnak a tradíció elleni több száz éves, hadszínterek sokaságán (politika, filozófia, természettudományok, teológia, szűkebb értelemben vett kultúra stb.) vívott háborújában számos olyan eszközre volt szüksége, amelyet tulajdonképpen a tradicionalitástól kölcsönzött. A tradicionális szemlélet tartalmi elemeinek elutasítására csak akkor volt esélye, ha ezekkel saját szemléletének tartalmi elemeit állította szembe. Ehhez azonban meg kellett őriznie a gondolkodásnak azokat az alapstruktúráit és alapformáit, amelyek a tradicionalitásnak is a sajátjai voltak – s amelyek ilyen módon mind a tradicionális, mind pedig a modern szemlélet tartalmi elemeinek struktúráit, formáit, kereteit jelentették. A modernitás így tehát a tradíció “nagy elbeszélései” helyére a maga “nagy elbeszéléseit” állította – ámde hiába voltak ezek egymással homlokegyenest ellentétesek (divinizmus versus humanizmus, hierarchia versus egyenlőség, monarchia versus demokrácia, alászállás versus fejlődés stb.), magának a “nagy elbeszélésnek” a ténye összekötötte őket. “Igazság”, “érték”, “értelem”, “tekintély”, “hatalom” s egyáltalán mindaz, ami univerzálisan rögzített és stabil értelmezését kínálja bárminek: mindezek a – nevezzük ekképpen – kereteszmék éppúgy jelen vannak a modernitásban, mint a tradicionalitásban, csakhogy mindkettő más és más tartalmakat társít hozzájuk.

Azonban nemcsak a kereteszmék és a “nagy elbeszélések” léte kötötte a modernitást a tradicionalitáshoz, hanem az is, hogy bizonyos modern – antitradicionális – eszméket képtelen volt következetesen végiggondolni, s ahelyett, hogy maximális modernségre tört volna, megelégedett egyfajta “optimális modernséggel” – ami egyúttal egy optimális szintre redukált tradicionalitást is magában foglal. Így például a modernség a maga forradalmi lendületében a totalitarizmus (önkényuralom) minden formájával élesen szembefordult, s ilyen módon a modernitás egyik centrális eszméje éppen az antitotalitarizmus. S bár a modernség a maga antitotalitarizmusát kiterjesztette még a tekintélyelv elutasítására is, mindazonáltal a totalitarizmust szinte kizárólag csak a regnum (Trón) és bizonyos fokig még a sacerdotium (Oltár) vonatkozásában tudta megragadni, a társadalmi lét más síkjain azonban már nem.

Sőt, a modernitás inkoherenciájának vizsgálatánál nem állhatunk meg itt, mert nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos eszméket nem gondolt végig, hanem arról is, hogy olyan eszmék létét is megengedte, amelyek semmilyen értelemben sem tekinthetők modernnek, és amelyek nem voltak összhangban a modernség tulajdonképpeni lényegével. A totalitarizmus körén belül maradva (már csak azért is, mert ennek jelentősége központi mind a modernizmus, mind a posztmodernizmus vonatkozásában) elegendő itt csupán a tudományra mint a szinte megkérdőjelezhetetlen modern autoritásra gondolni, vagy arra, hogy létrejött egyfajta modernista tradíció. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy a totalitarizmus eszméjét a társadalmi-politikai gyakorlatban mennyire nem sikerült kiküszöbölnie a modernitásnak, hiszen az számos vonatkozásban nagyon is jól tetten érhető az individuumnak a “hivatal” által való korlátlan ellenőrzésétől kezdve a rivális nélküli szuperhatalmi pólussá – “világcsendőrré” – előlépő Amerikai Egyesült Államokon keresztül a “totalitás” eszméjét egyre több síkon megvalósító globalizációig.

Bárhogyan nézzük is, a modernitás szédítő gyorsaságú fejlődése ellenére a tudomány, a technika és a gazdaság tekintetében – s még számos egyéb tekintetben – meglepően konzervatívnak bizonyult saját alapeszméit illetően. Ebben a vonatkozásban gyakorlatilag alig mutatja a fejlődés jeleit, alig mutatja annak jeleit, hogy eszméi tekintetében tovább távolodna a tradicionalitástól. A posztmodern filozófus azonban nem hagyja magát megtéveszteni a világ gyorsulásának tényétől/látszatától. Tudja, hogy a modernitás lényegi konzervativizmusa, sőt megmerevedettsége saját narcisztikus önimádatából fakad. Tudja, hogy a modernitás – Habermas szavaival élve – “befejezetlen projektum”, amelynek tökéletesedésére csak azoknak az eszméknek a feláldozása árán kerülhet sor, amelyek – nagyobb történelmi távlatban szemlélve – csupán eszközei voltak a tradicionalitás elleni küzdelemnek, s amelyek nélkül a tradíció megsemmisítését nem is lehet véghezvinni. Ahogy – Buddha hasonlatát használva – a tutaj a folyón való átkelésre szolgál, s nem arra, hogy aztán továbbcipelje magával az ember, éppígy a modernitás eszméi is már csak akadályozzák annak a modernizálódási folyamatnak a beteljesedését, amely Európában a reneszánsszal elkezdődött.

A posztmodernizmus tulajdonképpen abból a lényegi felismerésből született, hogy a modernitásnak hiányzik a betetőződése, a végső konklúziója. A modernitás jelenlegi formájában inkoherens, és mindaz, ami inkoherens, szinte “kiált” a koherenciáért, akár azon az áron is, hogy egyes elemeit fel kell áldoznia. Azonban a modernizmusban mint modernizmusban ez az erő nincs meg, ez az erő csak a modernizmusban mint posztmodernizmusban van meg. A posztmodern ember nemcsak az olyan külső meghatározottságokat tartja elviselhetetlennek, mint amelyeket a “Trón” és az “Oltár” kifejezések sűrítenek magukba, hanem már a tudomány tekintélyét sem tűri. Nem csak senkit, de semmit sem visel el maga fölött, legyen az a történelem vagy a társadalom mint olyan. Nemcsak az igazságokat nem viseli el, amelyek felsőbb instanciaként (hatóságként) funkcionálva lelki-szellemi “kényszert” jelentenek számára, hanem azt sem, ha egy szerző bármilyen irodalmi alkotáson keresztül megpróbálja “rákényszeríteni” saját művének “olvasatát”. A posztmodern ember tehát semmihez sem kíván igazodni, semmit sem hajlandó eltűrni önmaga fölött: tökéletes önmeghatározottságra tart igényt. Ehhez azonban dekonstruálnia kell az összes modern “nagy elbeszélést” s mindazt, amiben megjelenik az, ami metafizikai. A posztmodernizmus tehát nem az ellen irányul, ami a modernitásban modern, hanem az ellen, ami a modernitásban még “premodern”. A posztmodernizmus a “maximális modernség” nevében fordul szembe a modernizmus “optimális modernség”- koncepciójával. A posztmodernizmus a modernitás öntisztító és önbeteljesítő folyamata, vagy más megközelítésből végső önmegtisztítási kísérlete, önmagán végrehajtott életmentő műtétje, hogy megvalósuljon a tiszta, immár minden tradicionalitástól szennyezetlen modernitás.

Bár a látszat szerint a posztmodernitás antimodernitás, kissé mélyebbre nézve könnyen észrevehető, hogy a posztmodernitás egy egészen radikális antitradicionalitás. Ez még azt sem zárja ki, hogy a posztmodernista modernizmus-kritika időnként és látszólagosan a tradicionalitásnak avagy a tradicionalitás maradványainak az oldalára álljon. Elegendő itt csak a posztkolonializmus-kutatásra (a gyarmatosítás hatásait kutató eszmei irányzatra) gondolni, melynek egyik elhíresült irodalmi példája Edward Said Orientalizmus című kötete. A kötet első ránézésre a modernitás – respektíve az orientalisztika – és a Kelet viszonyát taglalva az utóbbi mellett tör lándzsát, azonban alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy a Kelet nemcsak, hogy egyáltalán nem érdekli a szerzőt, de még a Keleteszme megragadhatóságában sem hisz. Said számára “a Kelet” csupán eszköze annak, hogy a modern tudományosság egyik részterületét diszkreditálhassa (hitelteleníthesse). Az, amikor a posztmodernizmus a hagyomány védelmére kel a modernitás ellenében, valójában mélyebben aláássa a tradíciót, mint a modernizmus tradíció-kritikája – hiszen a posztmodernizmus a modernitásban még reziduálisan (elégtelenül) és gyakran pervertált formában, de jelenlévő tradicionalitás ellen veszi fel a harcot. “A múltat végképp eltörölni” mélyen modern “csatakiáltása” tehát csak a posztmodernitásban teljesedhet be, hiszen maga a történelem sem egyéb, mint legyengített és többé-kevésbé hatástalanított tradíció, a tradicionalitás hagyományeszméjét pótló modern eszme, ezért a múlt eszméjét még magában hordozza, ha csak a történelemkönyvek lapjai vagy a múzeumok falai közé zárva is. A posztmodernizmus forradalom tehát, ámde nem a modernitás ellen, hanem a modernitásért vívott forradalom, a modernitásban rejtező tradicionális elemek ellen.

A “szétmetaforizált” értelem – avagy a posztmodern kritikai módszer

Ahogy fentebb már volt róla szó, a posztmodernizmus kritikai attitűdje alapvetően különbözik minden korábbi kritikai attitűdtől: nem a tartalmi elemeket teszi kritika tárgyává, hiszen ehhez szüksége lenne arra, hogy a modern tartalmi elemekkel a maga posztmodern tartalmi elemeit állítsa szembe. Ámde a posztmodernizmus egyik legfőbb jegye, mint tudjuk, éppen mindennemű önmagában nyugvó entitás, elv, tartalom, igazság tagadása. Ráadásul az egyes elemek kritikájának sohasem lehet a végére érni. A posztmodernizmus ezért nem vesződik az egyes elemekkel; kritikája valóban fundamentális, mert a modernizmus tartalmi és formai elemeinek fundamentumát veszi célba: azt a nyelvet, jelentést, értelmet, amely minden megnyilatkozás közös nevezője. Vagy másképpen megfogalmazva, nem a tudástartalmakat teszi kritika tárgyává, hanem azokat az eljárásokat, amelyek eredményeképpen ezek a tartalmak létrejönnek.

Mivel tehát a posztmodernizmusnak a nyelvében van az ereje, ezért a reá irányuló kritika legelső eszköze annak a posztmodern terminológiának az elutasítása, amely lingvisztikai szemfényvesztésének alappillére.

Dekonstrukció

A posztmodern kriticizmus legfőbb eszköze a dekonstrukció. Maga a kifejezés magyarul annyit jelent, hogy “szétszerkesztés”: szétszerkesztése, szétbontása mindannak, ami azáltal jött létre, hogy valaki meg- avagy összeszerkesztette, egységbe rendezte. Az ember már időtlen idők óta tisztában van azzal, hogy az egész jóval több, mint részeinek összege. A dekonstrukció conditio sine qua nonja (elengedhetetlen feltétele) e tudás tagadása. Sőt, úgy akarja az egész létjogosultságát, vagy egyenesen a létét kétségbe vonni, hogy megpróbálja részeire visszavezetni, szubstrukturális elemeire redukálni. Nem a rendező elvből, hanem a rendező elv által felhasznált textuális matériából eredezteti az adott művet; sőt magát a rendező elvet is a textuális matériából vezeti le. Ami így – legalábbis a dekonstruktőr tudatában – létrejön, annak már csak annyi köze van az eredeti műhöz, mint egy szétbontott terítő hímzőfonalainak ahhoz a mintázathoz, amely eredetileg a terítőn megjelent. Ahogy az ember nem egyszerűen sejtjeinek, alkotóelemeinek összessége, hanem ezek sajátos konstrukciója révén egy új minőség – amit emberi életnek nevezünk –, éppúgy egy mű révén is valami új kel életre a holt betűkből és szövegelemekből. A dekonstrukcionizmus a mű holt és különféle forrásokból származó szubstrukturális elemeit vizsgálja, miközben tagadja a könyv “életét”, mű voltát és a benne megjelenő értelmet (a “jelöltet”) – azt, amiért az adott mű született. A posztmodernizmus ezért halálos ellensége mindannak, ami egész – mert az értelem valójában az egészhez és nem a halott szubstrukturális elemekhez kapcsolódik. De a dekonstrukcionizmus ugyanígy tagadja a középpont fogalmát is, melyet gyakran a marginális (peremen lévő, elhanyagolható) elemek középpontba állításának módszerével valósít meg, ekképpen relativizálva azt, ami az adott mű vonatkozásában lényegi és centrális.

Bár a mű szubstruktúrájának avagy margináliáinak vizsgálata legitim, de a műre mint olyanra nézve tökéletesen irreleváns (lényegtelen). Ha azonban egy ilyen vizsgálat – kimondott vagy ki nem mondott – célja éppen az egész diszkreditálása, akkor az már nem dekonstrukció, hanem destrukció (rombolás). E kifejezés használata annyival is indokoltabb, mert noha jelentése azonos a “dekonstrukció”-éval, konnotációi (másodlagos jelentései) révén pontosan azt a szándékot hordozza magában, amely a posztmodernizmus szándéka: a múlt, az értelem, a jelentés, az egész elpusztításának, “végképp eltörlésének” szándékát. Éppen ezért a dekonstrukció tulajdonképpen úgy is felfogható, mint a mű demisztifikációja, melynek eredménye a puszta szöveg. Ami a műben “misztikus”, vagyis amitől a dekonstruktőr meg kívánja fosztani, az az, amit a posztmodern szerzők “logocentrikusságként” vagy “referencialitásként” fogalmaznak meg: vagyis a mű megfosztása mindattól, ami művé teszi, mindattól, ami a valósággal, a szerzővel, a jelentéssel összekapcsolja. A dekonstrukció ilyen módon nem egyéb, mint az a represszív (elnyomó, elfojtó) és totalitárius igény, amely – még visszamenőleg is – mindent meg akar fosztani attól, ami: önmagától. A dekonstruktőr érdeklődésére egyedül számot tartó szubstrukturális szinten természetesen csaknem tökéletesen elvész a különbség mű és mű, remekmű és lektűr, filozófiai eszmefuttatás és újságcikk között – mint ahogy a posztmodernizmus egyik legfontosabb deklarált célja is ez: megszüntetni a művek – és a műveken keresztül a szerzők – közötti hierarchikus különbséget.

Diskurzus

Annak, ami az egyes művek vagy szövegek közvetlen környezetét adja, a posztmodern miszozófusok a “diskurzus”, vagyis “társalgás” nevet adták. A “diskurzus” annak helyét foglalta el, amit a posztmodernizmus előtt “iskolának”, “szemléletnek”, “korszellemnek”, “gondolkodásmódnak”, “filozófiának” neveztek. A diskurzusok – mint a nyelv “informális” részhalmazai – eszmék, hitek, beállítottságok, cselekedetek többé-kevésbé zárt rendszerei, amelyeknek méhéből a posztmodernizmus szerint folytonosan áradnak az individuumok és azok a mikrouniverzumok, amelyekben ezek az individuumok élnek. Ezeket a diskurzusokat “úgy kell felfogni, mint önmagukba zárt, önmagukat szabályozó, önmagukat átalakító entitásokat, melyeknek egyedi elemei csupán a struktúrának mint egésznek relációjában bírnak jelentőséggel”. A posztmodernizmus szerint mindenki egy-egy ilyen diskurzus foglya, és valójában maga a diskurzus határozza meg, hogy az individuum, mint annak egyik eleme, milyen nézetet alakít ki, milyen cselekvésmintákat követ. Nem az egyes individuumok választják a nekik megfelelő diskurzust, hanem a diskurzusok vonzzák magukhoz és formálják a maguk képére az individuumokat.

Önmagában véve a diskurzus fogalmában semmi új nincsen, mert az ember mindig is tisztában volt azzal, hogy bizonyos csoportok “egy nyelvet beszélnek”, csak éppen nem adott ennek a jelenségnek nevet. Amit ehhez a posztmodernizmus hozzátett, az egyrészt ennek a jelenségnek az abszolutizálása (túlértékelése) és fetisizálása (erős vonzerővel való felruházása), másrészt pedig az emberi lény tökéletes kiszolgáltatása ezeknek a “társalgásoknak” – vagyis megfosztása a szabadságtól, legyen az diskurzuson belüli, diskurzusok közötti vagy diskurzusokon túli szabadság. A posztmodernizmus számára az egyéni kvalifikációktól függetlenül mindenki reménytelenül ki van szolgáltatva az adott mindenható beszédmódnak (szemléletnek). Már ez a csaknem hézagmentes determinizmus (eleve meghatározottság) is jól mutatja a posztmodern diskurzus-fogalom szívszorítóan szimplifikatív (leegyszerűsítő) természetét. A posztmodern miszozófus szerint szabadság csak a posztmodernizmus szűkös szemléleti intervallumán belül van, az azon kívüli rendkívül differenciált világban sivár determinizmus uralkodik a lelkek fölött. A szubjektum in toto (teljes egészében) a diskurzus terméke. Ugyanakkor, miközben pedig a posztmodernizmus saját diskurzivitását nagyvonalúan átlépve a diskurzusoktól való megszabadítás szótérológiai (megváltástani) ígéretével lép fel, egy sokkal kényszerítőbb erejű és sokkal textuálisabb diskurzusba csábítja, vagy inkább taszítja áldozatait. Valóban, a posztmodernizmus “diskurzus”-fogalma mintha csak magára a posztmodernizmus jelenségére lenne kidolgozva: egyetlen diskurzus sem annyira diskurzív, egyetlen diskurzus sem viseli magán olyan erősen a jellegzetes diskurzus-szabályok bélyegét, mint a posztmodernizmus. Ugyanis e sajátos miszozófia a maga rendkívül erős nyelvi jellegével, elidegenedett és túlhajtott (ál)tudományos és (ál)filozófiai nyelvezetével, poliszemantikának (többjelentésűséget hordozónak) álcázott semmitmondásaival, szofisztikus (szócsavaró) trivialitásaival, irreleváns fogalomalkotásaival egy olyan nyelvi-“társalgási” miliőt képvisel, amely kivételes erővel képes bűvkörébe vonni áldozatát, öntudatlanul is átalakítva annak gondolkozási mintáit és struktúráit. A posztmodernizmusban valósul meg legerősebben a diskurzus-fogalom központi funkciója: a nyelviségre redukálni mindazt, ami messze több a nyelviségnél.

Elbeszélés

Bizonyos diskurzusok kohéziós erejét a posztmodernizmus szerint azok a “nagy elbeszélések” avagy metanarratívák, a történelmi tapasztalatnak és tudásnak azok az átfogó magyarázatai adják, amelyekkel oppozícióban a posztmodernizmus legelőször meghatározta önmagát. Maga a kifejezés már prima facie (első látásra) is magán hordozza a lingvisztikai redukcionizmus (nyelvi leegyszerűsítés) jegyeit, amennyiben egy irodalmi műfaj nevével illeti a történelem átfogó eszméit, s ekképp nem másra szolgál, mint az eszmék univerzális és fundamentális dekonstrukciójára. Mindenekelőtt kétségtelenül lehet a “metanarratívák” válságáról beszélni, de csak ama metanarratívák esetében, amelyek válságban vannak. A meghaló metanarratívák helyén ugyanis mindig új metanarratívák születnek. Nincs metanarratív vákuum, vagy ha mégis van, akkor az szinte kényszerítő erővel magába vonz egy új metanarratívát. Elegendő itt csupán az integrációra és a globalizációra, mint metanarratívára gondolni: túl azon, hogy ezek maguk is metanarratívák, számos új, kisebb volumenű metanarratívának biztosítanak teret. Ráadásul az ideák és ideológiák univerzális dekonstrukciója a posztmodernizmus részéről nemcsak egyszerűen egy metanarratíva a sok közül, hanem egy olyan univerzális, totális és fundamentális, sőt fundamentalista metanarratíva, amely a maga kielégíthetetlen és sorvasztó – mert uniformizáló – kulturális imperializmusában (egyeduralmában) önmagán kívül mindent dekonstruálni akar. Az összes metanarratíva posztmodern elutasítása mögött az egyetlen olyan metanarratíva trónra emelésének szándéka húzódik meg, amelyre immár valóban vonatkoztatható az a kifejezés, hogy “narráció”, “elbeszélés”: míg ugyanis a nem-posztmodern metanarratívák egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssé narratív természetűek, addig a posztmodern metanarratíva kiváltképpen narratív. Ezzel újra eljutottunk annak felismeréséhez, hogy a posztmodernizmus éppen azáltal akarja dekonstruálni mindazt, ami nem posztmodern, hogy saját maga különböző aspektusainak természetét illegitim módon és gyakran retrospektíve rávetíti a társadalom és a történelem különböző aspektusaira.

“Puffasztott rizsa” – avagy a posztmodern retorika

Mivel a posztmodern miszozófia egy mű műszintjéről nem vesz tudomást, csak szövegszintjéről – arról is csupán azért, hogy mint művet dekonstruálja –, önmaga vonatkozásában is többé-kevésbé sikerrel alkalmazza ezt a hozzáállást: eleve nem akar mű lenni, csupán szöveg. Hogy ez mennyire sikerül, az más kérdés. Mindenesetre a par excellence (kiváltképp) posztmodern kijelentés tartalma – már ha egyáltalán van tartalma – füstfelhőszerűen elmosódott, vagy ahogy maguk a posztmodernisták eufemisztikusan (álfinomkodva) kifejezik: poliszemantikus (többértelmű). A tradicionális és modern művekben a mondatok és kijelentések úgy foghatók fel, mint keresztek, méghozzá célkeresztek, amelyek többé-kevésbé pontosan mutatják azt a helyet, ahová a jelentések “becsapódnak”. A posztmodern stílus decentralizálja a mondat, a kijelentés értelmét: jelentésfoltot hoz létre, melyet nem választanak el éles határok a folton kívüli területektől, s amelynek vagy nincs “magja”, vagy több összesűrűsödési pont, több jelentéscentrum is felfedezhető benne.

Ugyanakkor a posztmodern szöveg képes megteremteni olvasójában azt az illúziót, hogy valami egészen komoly, mély és az adott dolog vonatkozásában releváns megnyilatkozással találkozik. Köszönheti ezt annak, hogy a posztmodern stílus jellegzetessége egy túlerőltetetten tudományos – vagy inkább tudományoskodó – nyelvezet, mely a maga tökéletes elidegenedettségében nemcsak a hétköznapi beszélt és írott nyelvtől esik nagyon távol, de a nem-posztmodern tudományos vagy filozófiai nyelvezettől is. S ha az ember meggondolja, hogy ez a nyelvezet a posztmodern szövegben a mondanivaló nagyfokú bizonytalanságával találkozik, akkor elkerülhetetlenül az a benyomása támad, hogy immár a paródia területén, méghozzá a tudományos-filozófiai nyelvezet paródiájának területén jár. Mivel azonban a posztmodern miszozófus ezt a parodisztikusságot észre sem veszi, voltaképpen a posztmodern áltudományos nyelvezet önmaga paródiája. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy ahol az olvasó mélységet sejt a posztmodern szövegben, ott csupán trivialitás rejtőzik, s ahol az olvasó lényegi relevanciát sejt, ott csupán homály és bizonytalanság uralkodik. A posztmodern szöveg nem az értelemre hat (amit egyébként is tagad): miközben elzsongítja az olvasót, beleringatja valamiféle homályos és megfoghatatlan posztmodern “életérzésbe”, azt a képzetet keltve benne, hogy részese lett valamiféle ezoterikus, számára sem teljesen felfogható kinyilatkoztatásnak. Így aztán a paródia mellé odakerül még a demagógia (ámító retorika) is. Kiválóan tetten érhető a posztmodern demagóg szédítés olyan sokat sejtető, de semmit sem mondó kijelentésekben, mint a már idézett Baudrillard-i mondat: “Aki az értelem által él, az az értelem által fog meghalni”. Vagy éppen Roland Barthes kijelentése: “Ami az elbeszélésben »történik«, az a referencia [a valóság, illetve a valóssággal való vonatkozás] szempontjából szó szerint semmi; »ami történik«, az maga a nyelv, a nyelv kalandja, a nyelv eljövetelének szüntelen ünnepe” – ugyanis ez utóbbi kijelentés valójában nem egyéb, mint az értelmetlenség szótérológiai mezbe bújtatott apoteózisa (isteni rangra emelése).

A posztmodernizmus csupán a bizonytalanságban és a homályban tenyészhet, akárcsak egy kísértet. Az értelem élesebb fényében mindjárt szertefoszlik, vagy pedig kiderül róla, hogy csupán egy rosszcsont kölyök akarja lepedőbe burkolózva ijesztgetni az embert. A posztmodernizmusnak a saját nyelv az életeleme, mondhatni “élőhelye”. Nyelvi közegétől megfosztva demisztifikálódik; olyan lesz, mint a vízből kiemelt medúza: tehetetlenül összeesik. A posztmodernizmus nem-posztmodern nyelven kifejezve nyilvánvaló idiotizmus. Nyelvezete által a posztmodernizmus tehát nemcsak elhatárolja magát mindattól, ami nem posztmodern, de még fontosabb funkciója e nyelvezetnek, hogy páncélként védelmezi a posztmodernizmust, ami enélkül még a komolyabb intellektuális kvalifikációk nélküli ellenfélnek is védtelenül ki lenne szolgáltatva.

Ám bármennyire elmosódott is a posztmodern mondat értelme, bármennyire “poliszemantikus” is a posztmodern kijelentés, bármennyire próbál is kiküszöbölni magából minden “referenciát” és “logocentrikusságot”, vagyis minden vonatkozást a valóságra, még mindig messze van attól az “ideáltól”, amit a posztmodernizmus önmaga számára megfogalmazott, hiszen még mindig megjelenik benne a logosz, az értelem. Joggal tehető fel a kérdés, hogy a posztmodern szerzők a maguk kompromisszumot nem tűrő “jelölt”-ellenességükben miért ügyelnek arra, hogy “szövegeikben” megjelenjék a “jelölt”, vagyis a jelentés, az értelem, a mondanivaló, a realitás különféle aspektusaival való viszony – miközben nem-posztmodern “szövegekben” ezek létjogosultságát, sőt egyenesen létét is szisztematikusan ignorálják (figyelmen kívül hagyják), ha nem egyenesen tagadják. Joggal tehető fel a kérdés, hogy a posztmodern szerzők miért vannak még mindig olyan messze attól az “ideáltól”, hogy kiküszöbölve a “művet”, megvalósítsák a tökéletes szöveget, a textura purát.

Egy autoimmun jelenség – avagy az önmagával szembeforduló gondolkozás

Alig lehetne nagyobb hibát elkövetni, mint névértékben venni a posztmodernizmust. A posztmodern miszozófia megértésének igazi kulcsa egyáltalán nem annak megértése, hogy képviselői mit mondanak, hanem annak megértése, miért mondják azt. Ez, és csak ez a kérdés világíthat rá arra, hogy a posztmodern miszozófia homlokzata mögött mi húzódik meg.

A modernizmus és posztmodernizmus szembenállása nagyon is viszonylagos szembenállás. Valójában mindkettő egyazon fundamentumon áll, mindkettőt ugyanazon elvek éltetik, ám míg az egyik csupán töredékesen képes megvalósítani ezeket, a másik sokkal konzekvensebb. Czakó Gábor kijelentése, miszerint “az ideológiamentesség sem képes átugrani saját árnyékát: az, ami, egy az ideológiák között” – nagyon is vonatkoztatható a posztmodernizmusra. A posztmodernizmus az egyik leguniverzálisabb “nagy elbeszélés”, mely hézagmentesen mindenre a saját “olvasatát” akarja rákényszeríteni, s amelynek önmagáról terjesztett nézeteivel ellentétben nagyon megvannak a határozott háttéraxiómái – s ezek pontosan ugyanazok, mint a modernizmus végső axiómái.

Mindenekelőtt a posztmodernizmus csak horizontális distinkciókat (megkülönböztetéseket) ismer el. Tagadja mindazt, ami vertikális, vagy ami valamilyen vonatkozásban van a vertikalitással. Ebből fakad éles szembefordulása minden totalitarizmussal. Az antitotalitarizmus az egész modernitásnak középponti eszméje, de a posztmodern mindenben, ami objektív szubsztancialitásként (“tárgyi világ”) avagy objektív metafizikalitásként (“igazság” és “érték”) jelenik meg, ugyanennek a “represszív” funkciónak a különböző vetületeit látja. A posztmodern miszozófus semmilyen autoritást nem tűr önmaga fölött: a tekintélyelvűség minden formáját elutasítja, nemcsak a személyben megnyilvánuló tekintélyt, hanem a dologiságban vagy az eszmeiségben megnyilvánuló tekintélyt is. Elutasítja a hatalom hatalmát, az eszmék hatalmát, az értékek hatalmát, a célok hatalmát. Mivel “a lélek a test börtöne”, elutasítja még a lélek hatalmát is a test fölött. A posztmodern miszozófus nem tűri még a valóság “zsarnokságát” sem. A valóság is része annak az “ontológiai (lételméleti) establishmentnek”, amelynek puszta léte akadályozza a posztmodern miszozófus tökéletes emancipálódását (önállósodását). A posztmodernizmus tulajdonképpen egy társadalmi, sőt kozmikus méretű pszichoanalízis, amely az ösztön-én – a foucault-i “vágy” – útjából minden akadályt el akar hárítani. Minden hegyet el akar hordani, minden völgyet fel akar tölteni. A posztmodern miszozófus saját kétdimenziós világának horizontján él.

Ugyanakkor azonban a határokat sem szívleli, mert azok is korlátot jelentenek számára. Ámde nem a határok meghaladását választja, hanem a határok elmosását, a rossz határtalanságot: a képlékenységet, a kontúrtalanságot, az amorfiát. De nemcsak azért nem szereti a határokat, mert azok akadályozzák, hanem azért sem, mert a határok teszik a dolgokat azzá, amik, a határok biztosítják a dolgok identitását (vagyis szubsztancialitását). Bárminek a határozott identitása ugyanis már önmagában véve is elnyomó funkcióval rendelkezik a szubjektum vonatkozásában. Ezért aztán a posztmodern miszozófus szívesebben él a “szimulákrumok” (látszólagosságok) világában, egy olyan világban, ahol számára már semmi sem az, ami, s amelyben a szimulákrum az a hasonmás, amelynek nincs és soha nem is volt eredetije – mert önmaga hasonmása (“tiszta szimulákrumitás”). Elutasít mindent, ami egy és egész, mert az értelmet, a jelentést mindig az egész hordozza, nem pedig annak egyes elemei. S mivel az egész sosem homogén struktúra, hanem egy középpont szervezi meg és tartja össze, a posztmodernizmus határozottan középpontellenes: nemcsak a politikai irányító centrumot tekinti “represszívnek”, hanem mindennemű centrumot. Ugyanis a középpont, mint szervező- és rendezőerő, hierarchikusan fölötte áll az organikus avagy organizált egység többi elemének, mintegy szolgálatába kényszerítve azokat. Maga a dekonstrukció sem egyéb, mint egy olyan sajátos “interpretációs ellentámadás”, amelyben az értelmező nem engedi, hogy akár a szerzői szándék, akár a mű “fölébe kerekedjen” azáltal, hogy “rákényszeríti” a maga “olvasatát”. A szövegnek gyakorlatilag végtelen számú olvasata lehetséges, egészen pontosan végtelen mínusz egy, s ez a szöveg szerzőjének olvasata: az, ami a “szöveget” művé teszi. Az összes olvasat közül ez és csak ez egyedül totalitárius. Egyelőre – érthetetlen okokból – az eredeti mű megváltoztathatatlanságának zsarnoksága ellen még nem emelték fel a szavukat a dekonstrukcionista forradalmárok, de el fog majd jönni az az idő is, amikor a megmásítás eszköze nemcsak az értelmezés lesz, hanem a szabad átalakítás is – és természetesen semmilyen értékbeli különbséget nem lehet majd tenni, mondjuk, egy átírt Isteni színjáték és egy eredeti Isteni színjáték között.

A posztmodernizmus valójában nem az arcára kíváncsi a tőle különböző eszméknek és irányzatoknak és filozófiáknak, hanem “szervezetük” belső működési mechanizmusára, elemi szintű struktúrájára – ami persze mindegyik irányzat esetében nagyjából ugyanolyan. Éppen ezért a posztmodernizmus semmi érvényeset nem tud mondani a világról, csak annyit, hogy mindaz, amit bármelyik irányzat érvényesként állított, érvénytelen, éspedig nem különböző okoknál fogva, hanem mindegyik ugyanazért. Ekképpen a posztmodern “olvasat” nem helyes vagy helytelen – hanem irreleváns. A lingvisztikai alapú kriticizmus bár formailag nem tűnik radikálisan forradalminak, lényegileg annál inkább az. Ez a forradalom tehát nem olyan látványosan zajlik, mint a Bastille vagy a Téli Palota ostroma, ámde azoknál sokkal fundamentálisabb és mélyrehatóbb. Kerüli a nyílt konfrontációt, ezzel szemben szétbont, felold, aláás, leginkább a termeszek működésére emlékeztet, amelyek belülről, láthatatlanul szétrágják a faépületet, hogy aztán az a legkisebb széllökésre is “magától” összeomoljon.

A posztmodern dekonstrukció mindentől és mindenkitől elvitatja önmagát: önmagával való azonosságát. Látásmódja szerint semmi sem az, aminek magát gondolja, hanem az, aminek a posztmodernista gondolja. Ennek megfelelően mindig deidentifikál, “szétmetaforizál”, aláás. Egy ilyen folyamat csak a szóval visszaélve nevezhető “interpretációnak”, “értelmezésnek”, mert hiszen az interpretáció azt jelenti, hogy “értékek közötti közvetítés” avagy “értékátvitel”. Az értelmezés pedig annyit jelent, mint “az értelem megkeresése” – márpedig a posztmodernizmusban ezekkel épp ellentétes folyamatokról van szó: dezinterpretációról és értelemfosztásról. A valódi kritika ezzel szemben mindig elfogadja a másikat annak, ami – de elutasítja. A dezinterpretáció nem utasítja el nyíltan, de nem fogadja el annak, ami.

Valójában a posztmodernizmus képes mindent alulról látni, onnan, ahonnan minden a legjellegtelenebb, legkevésbé reá jellemző arcát mutatja – ha egyáltalán ez még “arcnak” nevezhető. Képes minden szemléletet kívülről látni, vagyis transzcendálni, de egy lefelé való meghaladás, szubtranszcendálás értelmében. Ezért a posztmodern miszozófia a par excellence nivellativizmus (szintlecsökkentés) és redukcionizmus. E két vonatkozásban már a liberalizmus és a modern tudományosság is komoly eredményeket könyvelhet el magának, de a posztmodernizmus messze túllépett ezeken, amikor mindent megfosztott attól, ami. Nem kell különösebb éleslátás annak belátásához, hogy a Nietzsche által “megénekelt” Isten halálától egyenes út vezet abba az állapotba, amelyből már nemcsak Isten hiányzik, hanem mindennemű “igazság”, “érték” és “eszme” is, és “minden meg van engedve” (Dosztojevszkij). Másképpen megfogalmazva “Isten halála” után szükségképpen az “ember halála” következik – mert hiszen “ami a természetfeletti ellen irányul, az előbb-utóbb ellene fordul a természetesnek is”. Ez a vertikalitás minden nyomától lecsupaszított világ-szimulákrum saját természetes szimbólumát találja meg a sivatagban, melynek laudációját (dícséretét) Baudrillard ekképpen fogalmazza meg: “A sivatag végtelen perspektívát jelent, a kifosztottság extrém formája, több, mint egy természeti állapot. Még csak nem is a kultúra, hanem az ellenkultúra legradikálisabb alakja. A sivatag az összes kulturális szuperstruktúra eltörlésének lehetőségét jelenti. A hipertér a tárgy és a jelentés [a posztmodernizmus két fő ellenségének] zéró foka, valamiféle lelki geológia [amikor mindaz, ami “lelki” felépítmény, a földdel válik egyenlővé].”
S ezért dicsőíti Baudrillard Andy Warholt, akinek sikerült eljutnia oda, ahová az avantgarde csupán reménytelenül vágyakozott: a tökéletes dekonstrukcióhoz – a semmihez. És ez az a pillanat, amikor ki lehet mondani, hogy minden relativizmusnak van vonatkoztatási pontja. A posztmodernizmus is valami – valami abszolútum – fényében relativizál, ami nem lehet más, mint az Absolutum Metaphysicum-nak: Istennek a diametrális (homlokegyenest átellenes) ellentéte. Ez azonban nem az anyag, mert az anyag csupán a modernizmusnak – különösen is a par excellence modern filozófiának: a pozitivizmusnak – volt az abszolútuma. A posztmodernizmus rejtett abszolútuma, amelynek a nevében és érdekében mindent relativizál, és amely immár tényleg tökéletes opponense Istennek: a semmi. “Mindennek mértéke az ember” – mondja a modern ember. “Mindennek mértéke a semmi” – mondja a posztmodern ember.

Már a liberalizmus is csak saját fundamentumán engedélyezte a pluralitást, vagyis toleranciája gyakorlatilag csak a liberalizmus különféle “alváltozatainak” tolerálására terjedt. A posztmodernizmusban, mivel sokkal fundamentálisabb és univerzálisabb, ez a mozgástér még jobban beszűkül. Az a fajta pluralitás, amit a posztmodernizmus engedélyez, nem fog át nagyobb intervallumot, mint az a pluralitás, amit a “szocialista tábor” országaiban a marxizmus fogott át. A posztmodernizmus ugyanis korlátlan lehetőséget biztosít minden számára, de természetesen csak azzal a feltétellel, ha ezek a lehetőségek belül maradnak a posztmodernizmus keretein, vagy más megfogalmazásban, a szóban forgó dolgok vagy személyek lemondanak önazonosságukról, és feloldódnak egy szubstrukturális homogén mezőben (a “sivatagban”).

A posztmodern miszozófus a maga dezinterpretációs dühében mindent a maga képére akar formálni; láthattuk, még a múltat is. Kielégíthetetlen éhségében nem tűr meg maga mellett semmit, ami nem alkalmazkodik a posztmodern felfogáshoz. Úgy harcol a szabadságért és a pluralitásért, hogy közben egyre szűkebbre vonja annak az eszmei térnek a határait, amelyben ez a szabadság és pluralitás megvalósulhat. A tökéletes szabadság és sokféleség már egyetlen pontban fog megvalósulni, s a tökéletesen szabad mikrokozmoszok végtelen sokasága egyetlen tű hegyén: a posztmodernizmus tűjének hegyén fog táncolni. A posztmodern pluralizmusa tehát egy mindeddig egyedülálló mértékű homogenitás, mert kizárólag a forma horizontális pluralizmusát engedi meg: azok az elemek, amelyeket hajlandó integrálni, felszíni fodrozódásukon kívül semmiben sem különbözhetnek egymástól.

A horizontalizmus szoros kapcsolatban áll azzal, amit leghelyesebb lenne talán metamorfizmusnak, a formák folytonos átalakulására alapozott szemléletnek nevezni. A változás, vagyis az állandótlanság eszméje már a modernizmusban is központi szerepet töltött be. Amit ehhez a posztmodernizmus hozzátett, az csupán ennek az eszmének egy sokkal következetesebb és radikálisabb átfogalmazása – ami ismét csak azt mutatja, hogy a posztmodernizmus nem egyéb tökéletesített modernizmusnál. Ha a modernitás vezérgondolata az volt, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, akkor a posztmodernitásé az, hogy már egyszer sem lehet belelépni ugyanabba a folyóba – még pillanatnyi vagy inkább elvi identitás sincsen; vagyis minden a folytonos mássá levés állapotában van. Valójában az isteni állandóság és abszolút önazonosság – a hamvasi “egyetlen azonosság” – tagadásától egyenes út vezet minden állandóság és minden azonosság tagadásáig, ideértve a tudományos igazságok és törvények állandóságát (vagyis létét), a “jelentések” és “értelmek” állandóságát (vagyis létét), s egyáltalán minden dolognak az önmagával való azonosságát (vagyis valóságát). Ebből a szempontból paradigmatikus a posztmodernizmus metafizikaellenessége. A “metafizika” szó mindenekelőtt és eredendően a phüszisz világán túli isteni létre vonatkozott (metaphysicum absolutum), ám a posztmodernizmus mindazt “metafizikaiként” azonosítja – következésképpen kiküszöbölendőnek tekinti –, ami az állandóságnak és önazonosságnak (“szubsztancialitásnak”) bármilyen fokával bír. Az Istentől való elfordulás (“minősített” antimetafizika) tökéletesen logikusan konkludál a minden állandóságtól és önazonosságtól való elfordulásba (“minősítetlen” antimetafizika). Amikor tehát a posztmodernizmus a mindeddig legkövetkezetesebb antimetafizikai szemléletet képviseli, akkor valójában csupán perfektuálni akarja az “isteni pólustól”, vagyis az állandóságtól, az önazonosságtól, a léttől való modern eltávolodást – anélkül természetesen, hogy az istenivel való szembefordulás közvetlenül megjelenne törekvéseiben.

Az “isteni pólussal” való szembefordulás szükségképpen vezet el az “emberivel” való szembefordulásig; az Univerzális Szubjektum (Isten) elvetése szükségképpen vezet az individuális szubjektum (az ember) elvetéséhez. A posztmodernitásnak természetesen nem az az “ellenüdvtörténeti” feladata, hogy szembeforduljon a transzcendenciával s mindazzal, ami annak közvetlen következménye; ezt a feladatot a modernitás már végrehajtotta, méghozzá csaknem tökéletesen. A posztmodernitás feladata, hogy szembeforduljon a transzcendenciának azokkal az indirekt és nagyon is távoli következményeivel, amelyek az embert – a szó humanisztikus értelmében – még mindig emberré teszik. Ha a modernizmus “ellenüdvtörténeti” küldetése az “isteni” felszámolása, akkor a posztmodernizmus “ellenüdvtörténeti” küldetése az “emberi” felszámolása: mindannak felszámolása, ami az embert emberré teszi.

Befejezés

A posztmodernizmusban a modern ember végső határához érkezett. A modernitás “dekonstruálta” a tradicionalitást a maga kulturális, tudományos és politikai forradalmai során. Most a posztmodernitás forradalma folyik a modernitás ellen, mert a modernitásban még maradt valami, ami valami: ami fix, ami – ha torz módon és alsóbbrendűen is, de – emberi. Ami érték. Ami tradicionális. Éppen azok a kvalifikáló eszmék elviselhetetlenek számára, amelyek fényében különbségek keletkezhetnének ember és ember között. Minden ilyen eszme ugyanis hierarchizál. “Mindannyian egyenlőek vagyunk a világ mint illúzió előtt – mondja a neves posztmodern miszozófus –, távolról sem vagyunk azonban egyenlőek a Jó és az Igazság világa előtt, ezek előtt az elvek előtt, melyek mindenfajta egyenlőtlenség gyökerét képezik.”

Már a modernitás is nagy mértékben standardizálta és uniformizálta a világot. E folyamatot azonban a posztmodernizmus hivatott beteljesíteni: megvalósítani a tökéletes pluralitásba oldott tökéletes uniformitást – azt az állapotot, amelyben már minden csak “más”. Éppen ezért a posztmodernizmusban már megjelenik az emberinek a konkrét elhagyása. Feltett szándéka, hogy az ember háromdimenziós életterét kétdimenziósra redukálja. Csak ebben a kétdimenziós élettérben valósulhat meg a tiszta pluralitás – a pusztán horizontális különbözőség –, és az erre alapozott szemlélet: a pluralizmus. A pluralizmus Sok-ja az Egynek, vagyis Istennek az abszolút ellenpontja, s így ami a legtávolabb van Istentől, a tiszta multiplicitás. Mert ha nincs Isten a létezők hierarchiájának csúcsán, akkor csak horizontális különbségek léteznek; ha nincs Isten, akkor nincs igazság – csak kommunikáció, technológia, nyelvjáték, funkcionalitás és operacionalitás, mesterséges intelligencia, intertextualitás és interrelacionalitás és így tovább. Akkor a relativizmus királyvize előbb-utóbb mindent felold. A modernség ebben a relativizmusban tudja legmélyebben megragadni önmagát, ebben tud leginkább önmagává válni. A modernitás a posztmodernitásban válik teljesen önmagává.

A posztmodern miszozófia a nyugati gondolkodás totális csődjének ellenfilozófiai artikulációja. Úgy “dacol” a felbomlással, hogy azonosítja magát a felbomlasztó tendenciákkal, sőt, magára vállalja e tendenciák katalizátorának szerepét. Lényege szerint szisztematikus lényegkerülés, módszere szerint univerzális relativizmus, célja szerint nivellatív redukcionizmus: mindent diszkvalifikálni és denaturálni, mindent leszállítani a legalsó szintre, szubstrukturális elemeinek szintjére. Hogy ebből csak nihilizmus lehet, azon nincs mit csodálkozni, hiszen “amikor az ember egyre inkább a kvantitatív világ felé fordul, akkor voltaképpen a semmi felé fordul. Mert ahogy az ember a szellemet elveszítve a lelket tartotta meg, amelynek még voltak bizonyos szellemi tulajdonságai, majd csak a testet tartotta meg, amelynek vannak még bizonyos lelki tulajdonságai, lassan eljut a semmihez, aminek lesznek még bizonyos testi tulajdonságai.” (László András)

Forás: Ökotáj

Negyedik bejegyzés - Az evolúciós elmélet tudománytalansága, és ami mögötte van

Ez hosszú vágta lesz, de akit érdekelnek létünk kérdései, annak érdemes lesz ezt végigolvasni! Több forrásra is támaszkodtam, amik interneten elérhetőek, azok linkjeit legalul megtaláljátok.

I. Az evolúcióelmélet, mint életellenes tan

Hogy lehet az, hogy az evolúcióelmélet a folyamatos fejlődést hirdeti (még ha csak biológiai szinten is), miközben ennek az elméletnek a hatása Darwin óta ezzel a fejlődéssel szellemi értelemben pontosan ellentétesen hat az élet számtalan területén? Hiszen ha jobban megvizsgáljuk, az evolucionisták a fajok túlélésért folytatott harcát állítják középpontba elméletükben, amit a természetes szelekció fogalmával írnak le. Ez a túlélésért folytatott harc pedig, - mivel fajok között (is) zajlik -, egyenesen elvezet a rasszizmushoz, melyet maga Darwin is vallott a négerekkel, ausztrál őslakosokkal, de például a törökökkel szemben is. Idézzük hát magát Charles Darwin-t:

Charles Darwin

"...be tudom mutatni Önnek, hogy a természetes kiválasztódáson alapuló küzdelem többet használt és használ a civilizációk felemelkedésének, mint feltételezték. Gondolja csak el, néhány évszázaddal ezelőtt, amikor Európába betörtek a törökök, milyen óriási veszélyt jelentettek Európa népeinek szemében. Ma viszont ez egy igencsak ostoba gondolat. A civilizált európai népek az életben maradásért folytatott küzdelmük során felülkerekedtek a TÖRÖKÖK BARBÁRSÁGÁN. Ha a világ nem is túl messzi jövőjét nézem, azt látom, hogy AZ EFFAJTA ALSÓBBRENDŰ FAJOK nagy része civilizált, magasabb rendű fajokba fog beolvadni (vagyis eltűnik)." [Francis Darwin, The Life and Letters of Charles Darwin, Cilt 1, New York: D. Appleton and Company, 1888 ss. 285-286]

Ma, amikor a rasszizmus a sötét történelmi példák alapján a legelvetemültebb ideológiának számít, amit minden lehetséges eszközzel üldözni kell, hogyan nyerhet teret egy olyan elmélet, melynek alapjait egy rasszista áltudós fektette le? (Azért áltudós, mert Darwinnak nem volt biológiai képzettsége, csupán egy amatőr természetbúvár volt, gazdag képzelettel.)

Darwin: A fajok eredete

Természetesen a darwinizmus mai formája nem tűnik direkt módon rasszistának, és valóban sokat "fejlődött" az elmélet (neodarwinizmus), főleg azok után, hogy A fajok eredete című írás sok állításáról kiderült, hogy a valóságban nem állja meg a helyét (pl. a DNS felfedezése miatt), ezért az evolúció hívei kénytelenek voltak módosítani teóriájukon. Ennek ellenére a természetes szelekció és a véletlenszerű mutáció fogalma, - amit utólag kapcsoltak az elmélethez, hogy a genetikai újdonságokat is megmagyarázhassák vele -, egy olyan világot feltételez, amelyben "ember embernek farkasa", vagy pontosabban: az egyik faj a másik faj ellenfele, méghozzá nem mesterségesen, hanem a természet törvénye szerint. Ez nem mást jelent, (az ő logikájukat alapul véve), mint hogy a rasszizmus az ember, és minden más előlény természetes viselkedésmódja. Ezzel persze erősen vitatkozna egy evolucionista, mondván, hogy az ember, mint a legfejlettebb "állat"!, MÁR képes a szolidaritásra, toleranciára, és le tudja győzni az ösztönök barbár erejét.

Richard Dawkins

Helyes! De akkor mit kezdjünk Richard Dawkins-szal, aki hosszú ideje ássa alá ezeknek a nemes emberi értékeknek az alapját, mondván például Az önző gén című könyvében, hogy az önzetlenség csak látszólagos, mert aki jót tesz, az csupán "befektet", meg olyan fogalmakat használ, mint a reciprok önzetlenség elve. Mondanivalójának lényege, hogy a gének azok, amelyek némi önzetlenséget gyakorolnak, de csak azért, mert például a rokonainkban ugyanolyan gének vannak, melyek megőrzéséért rövid távon a saját kárára is képes cselekedni a hasonló gén hordozója (tehát az ember), s ez hosszú távon a rokonság, a csoport vagy a nagyobb közösség ugyanolyan génjeinek túlélése szempontjából valójában a gén önző tevékenysége. Dawkins mindezt egyetemessé emeli a mém-elmélettel, melyben információcsomagok harcolnak önmaguk sokszorosításáért, vagyis túléléséért, s az ember is csak ilyen folyton változó infócsomagok halmaza, s mint ilyen, az én-tudata sem az övé, hiszen az ember nem más, mint egy mémek által irányított "gépállat". Márpedig egy ilyen felfogás kimondatlanul is egy olyan világképet állít elénk tudományosnak minősítve, melyben a legfőbb törvény a haszonelvű önzés, melynek szükségszerű velejárója mindenféle erőszakosság, háború, részvétlenség, ellenségkép-gyártás etc. Hogy ez nem túlzás, nézzük meg, hogyan tekint Dawkins ideológiai "elődjére", a "felsőbbrendű" Darwinra:

"Már több mint hárommilliárd éve léteztek élő szervezetek a Földön anélkül, hogy tudták volna, miért, amikor végül is egyikük számára megvilágosodott az igazság. Az illetőt Charles Darwinnak hívták."

Oké! Most haladjunk visszafelé a szellemi "ősök" útján, és nézzük meg, hogy mit hirdetett a rasszista Darwin példaképe, bizonyos Thomas Malthus, a Tanulmány a népesedés elméletéről című munkájában:

Thomas Malthus

"De mivel a természet ama törvényének erejénél fogva, amely a táplálékot szükségessé teszi az ember életére, a népesség a valóságban sohasem szaporodhatik a tápszerek ama legalacsonyabb mértékén túl, amely őt eltartani képes, KELL, hogy a népesedésnek a táplálék megszerzése nehézségéből származó erős akadálya állandó működésben legyen. Ezen nehézségnek valahol ki KELL tűnnie és SZÜKSÉGKÉPPEN KELL, hogy az emberiség nagy része által erősen érezhető legyen az a nyomor különböző alakjának egyikében vagy másikában, avagy pedig a nyomortól való félelemben." [György Endre fordítása]

Malthus elmélete "divatba jött", minek folyományaképp a XIX. század első felének vezető tagjai ezt a (már több helyen is idézett) javaslatot tették a népesedés korlátozására:

"Ahelyett, hogy a tisztaságot és a higiéniát ajánlanánk a szegényeknek, épp az ellenkező szokásokat kellene népszerűsítenünk. A városokban szűkebbé kellene tenni az utcákat, több embert kellene a lakásokba zsúfolni, és segíteni a pestis visszatérését. Vidéken poshadt állóvizek mellett kellene falvakat építeni, és különösen bátorítani kellene a mocsaras és egészségtelen vidékeken történő letelepedést."
[Theodore D. Hall, The Scientific Background of the Nazi Race Purification Program]

Tehát Malthus emberellenes nézetei szerint a létezés folyamatos harc, működéséhez pedig szükségszerű nyomor kell, legalábbis gazdasági szinten. Jön Darwin, aki ezt a harcot kiterjeszti az élővilág egészére, a természetre, és magára az emberre. Végül érkezik Dawkins, aki mindezt egyetemes törvénnyé alakítja, s így létrejön a Malthus-Dawkins tengely. Dawkins persze nem rasszista, sőt a természet sokszínűségének nagy csodálója, de ne felejtsük el, hogy direkte Malthus sem mondta, hogy irtsuk ki a szegényeket, elmélete mégis alapot szolgáltatott erre. Nem beszélve ennek a harcnak később Marx-Engels-Lenin(sz) általi osztályszintre emeléséről, kommunizmusról, Sztálin népirtásáról, valamint a darwinista "felsőbbrendű faj"-t hirdető náci ideológiáról, és a többi.

(Nem állhatom meg, hogy erről egy elég kemény dokfilmet be ne illesszek ide, melyet Piros Pirula jóvoltából ti is megnézhettek ITT!)

Ha ez akkor megtörténhetett, akkor mi garantálja azt, hogy a dawkins-i ideológia nem képez ugyanúgy táptalajt hasonlóan kegyetlen elnyomó rendszereknek? Hiszen az önző-gén elmélet is ugyanúgy "divatba jött", mint Malthus tanai, milliók és milliók kötelezték el magukat mellette, állami támogatásban részesülnek az ehhez kapcsolódó technikai kutatások, megjelent a génsebészet, a klónozás, az élelmiszerek genetikai manipulálása, és érdekes módon visszaköszönnek a malthus-i elvek pl. a vitaminmennyiség és a természetes élelmiszer korlátozására irányuló, egyre sikeresebb próbálkozások formájában világszerte.

Ennek mélyszerkezeti oka természetesen az, hogy ezek a "tudományok" alapvetően ötvözik magukban mindazt, ami ellentétben áll az ember archaikus, spirituális gondolkodásával. Félreértés ne essék, senkit nem akarok megtéríteni, és nem vagyok az evolucionizmus ellentáborának, a kreacionizmusnak a fogadatlan prókátora sem, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy mindez szöges ellentétben áll a normalitással, az erkölccsel, a józan ésszel, stb. Mert mik is kulminálnak itt? Materializmus, ateizmus, pragmatizmus, atomizmus, és még sorolhatnánk. Maga az evolucionizmus egy szenvedélyesen ateista-materialista álláspontot tükröz, és rafinált módon a tudományosság igényével lép fel, így "térítve" át a bármilyen spiritualitásban még hívő maradék embert, hogy végleg száműzhesse tudatukból az önzetlenséget, a részvétet, a jóra való törekvést, tehát mindent, aminek valóban értelme volna.

Ha megnézitek az alábbi videót, világossá válik Dawkins üzenete, érdemes végighallgatni a mondókáját!

Elsőre rendes embernek tűnik ez a fickó, aki aggódik az emberiség oktatásáért, és szép képeket látunk a természetről, de két dolgot akkor is kiemelnék! Először is: Dawkins szerint "az evolúció bizonyítékainak bemutatására azért van szükség, mert a lakosság 40 %-a még mindig nem hisz benne." Vegyük észre, mi folyik itt: ez az ember nyilvánosan térít, meg akar győzni bennünket arról, hogy amit ő hisz, az igazabb, mint amiben rengeteg más ember hisz! Nem azt mondom, hogy helyes a kreacionisták nézete (miszerint a teremtés után az Alkotó magára hagyta a világot), vagy a Biblia tanait szó szerint vevő egyházaké, de az nem sikk, hogy valakiknek a hitét a vallásszabadság korában bagatellizálom, és a saját nézetemet fölébük helyezem. Másodszor: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak: Az evolúció tény!" Na itt van a nagy trükk! Ha az előbbi mondat még csak meggyőzni akart, akkor ez már betanítani, szájba rágni. Hiszen ha valami tény, akkor minden vallásos vagy alternatív nézeteket valló ember fel kell tegye a kezét, és be kell hódolnia az uralkodó eszme előtt, amely persze tudományos alapú, így megkérdőjelezhetetlen. De kiderül a csalás, ha a videóból kihámozzuk, hogy Dawkins egyfajta nyomozásra hív bennünket, melynek során a bűnügy tettesét keresi: a nyomozó szemszöge az evolúciót vizsgáló tudósokéhoz hasonlít, "akik sosem tapasztalhatják meg az evolúciót, mert nem élnek elég hosszú ideig.” Eközben olyan képsorokat látunk, mintha a Helyszínelők egyik epizódjának a részletét látnánk, azaz az egész jelzésrendszer arra utal, mintha az élet létrejötte körüli kezdő esemény egy bűntényhez lenne hasonlítható, (s ha létezik teremtés, akkor a tettes maga Isten volna). Tehát az üzenet életellenessége is ott bujkál a sorok között, hiába hogy indirekt módon. Mindezzel együtt csak a szuggesztió szintjén hatnak a képsorok, és a csúsztatás a mondatokból derül ki, hiszen annyira Dawkins sem merész, hogy abszolutizálja az evolúció tényként való kezelését, mikor azt mondja: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak..." Tehát ő sem meri azt mondani, hogy az evolúció tényleg tény, mégis az a hatás marad a nézőben, mintha ezt mondta volna. Ennek fényében vizsgáljuk meg, hogy a "rendelkezésre álló nyomok" elégséges alapot szolgáltatnak-e arra, hogy a darwinista-neodarwinista-dawkinsista modern evolúciós elmélet megállja-e a helyét tudományként? Mert ha nem 100 %-ig biztos mindez, akkor Dawkins és követői akarva-akaratlanul egy valótlan feltételezés alapján követnek el emberiség elleni bűnt, egyelőre szellemi értelemben. (Ha az evolúció mégis igaz lenne, akkor is elkövetik ezt a bűnt, hiszen a törzsfejlődés biológiai folyamatából még nem következik Isten nemléte, mint ezt majd később látni fogjuk.)

II. Az evolúció "bizonyítékai"

Kezdjük egy kis kötelező alapdefinícióval, nem árt, ha pontosan tudjuk, miről van szó! Persze aki keni-vágja, az nyugodtan ugorhatja ezt a részt!

Az idegen szavak gyűjteménye szerint az

evolúció: fejlődés, fokozatos változás.

(Ezt azért szúrtam ide, mert később fontos lesz a szó valódi, latin eredetű jelentése.)

Evolúciós elmélet: folyamatos változások olyan sorozata, melyeknek során bizonyos populációk öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak, például amikor a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás jegyében a populációk génállományuk, s ezen keresztül tulajdonságaik megváltoztatásával reagálnak. A tulajdonságok géneken keresztül fejeződnek ki, melyek másolódással adódnak tovább a következő nemzedékbe. Másolódáskor apró, (részben) véletlenszerű változások, mutációk mehetnek végbe, melyek megváltoztatják az utód génkészletét. Ezen változások új, vagy megváltozott jellegekben fejeződhetnek ki, melyek sikeres szaporodás során továbbörökíthetők. Azon változatok, melyek csökkentik a túlélési vagy szaporodási esélyeket, ritkábbá válnak a populációban. Ez a természetes szelekciónak nevezett folyamat az adott környezethez való alkalmazkodáshoz, adaptációhoz vezet, mely az élőlényeket bizonyos ökológiai fülkébe igazítja, s mely végső soron új fajok kialakulását eredményezheti.

Modern evolúciós szintzézis: az evolúcióelmélet mai álláspontja, amely összekapcsolta Charles Darwin természetes szelekcióját Gregor Mendel öröklődéstanával. Eszerint az evolúció egységei a gének, az evolúció mechanizmusa pedig a természetes szelekció.

Azt hiszem ennyi elég is lesz, úgyis kénytelenek leszünk még szembenézni pár száraz adattal!

1. Természetes szelekció: a pillangós példa

Bernard Kettlewell megfigyelése

Példa: Ez egy nagyon híres "bizonyíték", az iskolában is ezzel tömték a fejünket. Nevezetesen arról van szó, hogy az ipari forradalom idején valamelyik angol gyárváros közelében egy lepkefaj, melyben addig vegyesen fordultak elő fekete és fehér színű példányok, megváltoztatták külső jellegüket, amikor a sötét törzsű fákról a táplálékkereső madarak a világos színű lepkéket könnyebben észrevették és megették, ezért a lepkék alkalmazkodtak, és hogy elrejtőzhessenek a madarak elől, a fekete színű példányok lettek többen, és eltűntek a fehérek, azaz: a világos lepkék is átalakultak sötétekké.

Cáfolat: Na most azzal nincs semmi gond, hogy a természetes szelekció működik, hiszen a világos lepkék erős hátránnyal indultak sötét színű társaikhoz képest a túlélés szempontjából. El is fogytak szép lassan, és a világos színt örökítő génjeik is nemzedékről nemzedékre csökkentek, ahogy a sötét lepkék már csak szintén sötét lepkékkel párosodva a sötét szín domináns génjét másolták tovább. De ebből nem következik az, hogy a lepkék bármit is megváltoztattak volna genetikai készletükben. A sötét szín korábban is megvolt náluk, csak a környezet hatására ez került túlsúlyba. A lepkék még csak nem is reagáltak semmire, tudatosan semmit nem tudtak cselekedni, egyszerűen csak ültek a fán, és a szerencsésebbek megmaradtak. Átalakulás, fejlődés, mutáció nem történt. Egy dolog történt: mennyiségi külalakváltozás a fajon belül, ami természetes.

Mondják, hogy az ember is változott az elmúlt évszázadok alatt, például magasabbak lettünk, meg egyéb külső jellegünk változott. A fentiek alapján azonban ez sem evolúció, mert nem történt faji átalakulás.

2. Mutáció

Mutáció előtt...

 Példa: fejlődést előidéző nincs!!! Kísérletek persze történtek például a gyümölcslegyek mesterséges mutációra való késztetésekor azzal, hogy mindenféle sugárzásnak, vegyszereknek, szélsőséges hőhatásnak kitették őket, amitől elő is fordult mutáció, de minden esetben torzulással, életképtelenséggel járt együtt.

...mutáció után.

Cáfolat: a mutáció valóban nem egyszer előfordul, de általában szörnyű következményekkel jár, előrelépésről beszélni egyáltalán nem lehet, ahogy erre adatolt példa nincs is, csak az evolucionisták feltételezései, hogy ha mutáció van, akkor "mért ne lehetne jó mutáció is"? Ráadásul a mutáció során csak a meglévő genetikai állományon belül történik átrendeződés, új szerv vagy új faj nem jön létre, hacsak nem tekintjük a torzszülötteket új fajnak.

3. Átmeneti alakok

Egy Archaeopteryx maradványa...

Példa: a régészeti leletek alapján kimutatható, hogy léteznek átmenetek egy-egy faj között. Ilyen például a 150 millió éves Archaeopteryx, amely félig hüllő, félig madár: a dinoszauruszok és a madarak között helyezhető el. Érv emellett, hogy tolla ugyan van, de a mellcsontja, (ami a mai madarak mindegyikének van) hiányzik, tehát egy félúton lévő fajról van szó, amely bizonyára repülni sem tudott.

...és lehetséges kinézete.

Cáfolat: 1992-ben megtalálták a hetedik Archaeopteryx-et, amelynek megvoltak a mellcsontjából részek, tehát a korábbi leletek hiányossága csak ideiglenesen kedvezett az evolucionistáknak. Paleontológusok, köztük a híresnek számító Carl O. Dunbar megállapította, hogy az Archaeopteryx a madarak közé sorolható, és röpképes volt a szárnyai anatómiája alapján, és melegvérű volt, tehát nem hüllő.

4. Az ősemberek

Példa: a régészeti leletek alapján az Australopithecus > Homo habilis > Homo erectus > Homo sapiens fejlődési sorrendet alkot, tehát az egyes fázisok egyben átmeneti alakok is.

Cáfolat:

a) az Australopithecus-ról kiderült, hogy anatómiája megegyezik a mai majmokéval, és nem járhatott kétlábon sem, amit 1994-ben a Liverpool Egyetem átfogó kutatása mondott ki.

b) a Homo habilis viszonylagosan nagy agytérfogata csupán annyit jelent, hogy kb. 600 köbcentiméteres volt, ami egyáltalán nem olyan nagy, inkább az Australopithecus-éhoz áll közelebb. Mászni is tudott, mint sok mai majom, és felépítése, állkapcsa szintén a mai majmokéhoz hasonló. Holly Smith, amerikai antropológus 1994-ben javasolta, hogy a Homo előtagot ne is alkalmazzák rá, mert nem más ez, mint egy majom.

c) a Homo erectus, azaz "a felegyenesedett ember" anatómiája csaknem megegyezik a mai emberével, agytérfogata 900-1100 köbcentiméter, kiálló homlokcsonttal. Ebből azonban nem azt a következtetést kell levonni, hogy a Homo erectus "félig már ember", hanem azt, hogy teljesen az. Ekkora agytérfogattal és kiálló homlokcsonttal ma is rendelkeznek emberek, akik egyáltalán nem primitívek, de eltérő rasszba tartoznak (eszkimók, ausztrál őslakosok), tehát a Homo erectus felesleges kategória, mint azt egy Senckenberg nevű konferencián 2000-ben meg is vitatták.

További cáfolat: a fenti "ősök" a régészeti leletek és kormeghatározások alapján egy időben éltek, ezért a Harvard Egyetem paleontológusa, Stephen Jay Gould, annak ellenére, hogy maga is evolucionista, kénytelen volt kijelenteni:

"Mi lett a létránkkal, ha van három, egy időben létező emberszabású faj, [...] amelyek egyike sem származott a másiktól? És ráadásul a három közül egyik sem mutatott semmiféle evolúciós jellemzőt azalatt, hogy a Földön léteztek."
[S. J. Gould, Natural History, Cilt 85, 1976, s. 30.]

5. A véletlen szerepe

Példa: mivel olyan nagyon hosszú idő, azaz évmilliók álltak rendelkezésre, ezért a szerves molekulák, a sejt és aztán ezeknek egyre fejlettebb szintjei véletlenül is kialakulhattak.

Cáfolat: mesterséges környezetet és a lehető legideálisabb feltételeket is megpróbálták már létrehozni ahhoz, hogy demonstrálják ezt a folyamatot, de soha nem sikerült szervetlenből szerves anyagot létrehozni, amihez hozzájárul az is, hogy matematikailag szinte zéró valószínűsége van egy ilyen forgatókönyvnek, hiszen az építőkőnek számító fehérjék végtelen variábilitása, vagy akárcsak egyetlen sejtnek a hihetetlen összetettsége cáfolja ezt a lehetőséget, nem beszélve az RNS, vagy a DNS emeltebb szintű bonyolultságáról. Továbbá erős cáfoló erővel bír az, hogy a szerves anyag születéséhez szükséges alapmolekuláknak külön-külön eltérő körülményekre van szükségük ahhoz, hogy ők maguk létrejöjjenek, ugyanakkor mindegyikükre egyszerre van szükség ahhoz, hogy az élet kialakuljon.

6. A termodinamika II. tétele nem érvényes az evolúcióra

Példa: a termodinamika 2. tétele szerint minden zárt rendszer a lehető legnagyobb rendezetlenség felé halad, ezt az entrópia elvének is nevezik. Az evolucionisták azonban azt mondják, hogy a földi élet keletkezése nem zárt rendszerben zajlott, mert a Nap folyamatosan kívülről áramoltatja a Földre az energiát, tehát ez egy nyílt rendszer.

Cáfolat: ez elméleti okoskodás, mert az, ha egy rendszer nyílt, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen a rendeződés felé halad. Ha ilyen mégis előfordulna, annak annyi esélye van, mint a fentiekben, a véletlen szerepére vonatkozóan leírtaknál.

7. Törzsfa

Haeckel törzsfája / Nagyításhoz kattints a képre!

Példa: a régészeti leletek és az egyes fajok genetikai hasonlóságai alapján egyértelműen kirajzolódik az élővilág fejlődési folyamata.

Cáfolat: valójában nem létezik egységesen elfogadott törzsfa. Sőt, a molekuláris biológia területén kimutatták, hogy rengeteg molekuláris hasonlóság van egymástól teljesen eltérő fajok között is, ezért olyan törzsfák is felállíthatóak, melyek teljesen irreálisak. Dr. Christian Schwabe biokémikus kimutatta, hogy például az ún. relaxin-fehérjék előfordulása alapján a sertés és a bálna, míg az inzulin összehasonlításában a sertés és az ember áll legközelebb egymáshoz. Továbbá külsőleg nagyon hasonló fajok esetében ugyanannak a szervnek teljesen más genetikai háttere van, és ez igaz például az ötujjú végtagszerkezetre is. [Átvétel Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet c. könyvéből, Kornétás Kiadó, 2007)]

Schwabe törzsfája

És a többi, és a többi. Volna még bőven példa és ellenpélda, (és már zajlanak Dawkins eme legújabb könyve körüli viták is), de a lényeg az, hogy az evolucionistáknak egyetlen olyan állításuk sincs, ami ne lenne cáfolható. Álláspontunk szempontjából mindegy, hogy az ellentábor teremtésre vagy tervezettségre vonatkozó érveit az evolucionisták ki tudják kezdeni, mert az, hogy a kreacionizmus vagy az intelligens tervezés hívei nem, vagy nem mindig tudják bebizonyítani igazukat, nem jelenti azt, hogy az evolucionisták ezzel igazolást nyertek. Egyik fél sem tud biztosat mondani, a különbség az, hogy az evolúció olyan tudománynak adja ki magát, amelynek nem lehet alternatívája.

Ugyanakkor az evolucionisták mostani vezéralakja, Dawkins a gén- és mém-elmélet formájában egy olyan teóriával állt elő, melyben mintha bizonyos szándékot, akaratot, vagy valamifajta tudatosságot tulajdonítana az önmagában ilyesmivel nem bíró génnek és mémnek. Természetesen a neodarwinisták azt mondják, hogy az evolúció szerintük sem tervez meg semmit, de szóhasználatukban folyamatosan előfordulnak olyan kifejezések, mint például "a természetes szelekció segít, működik, hatást fejt ki, így az élőlény alkalmazkodik környezetéhez, stb". Sőt, a mém fogalma kifejezetten kreált, azaz nincs tárgyi, dologi megfelelője sem, csakis elméleti. Azaz Dawkins nem tesz mást, mint meggyőződéses ateistaként a hagyományos vallás helyébe egy másik vallást, az anyagba vetett hitet állítja, ami nevezhető ellenvallásnak is, vagy ellentradíciónak. Miért? Mert mást ő sem tud tenni, mint hinni valamiben, még akkor is, ha ez a vallásellenességben és a holt anyag önszerveződésében való hit. Hit, mert semmivel sem racionálisabb az élet véletlen kialakulását elfogadni, mint egy tudatos aktusnak, teremtésnek felfogni. Mondhatnánk azt is, hogy az evolucionizmus még a saját racionalitásához sem hű, mert amit képvisel, messze abszurdabb és eszementebb gondolat, mint a teremtés gondolata, hiszen kénytelen ő is egy kezdettelen ősmatériát feltételezni ahhoz, hogy az élet egyszer csak kialakulhasson, azzal a különbséggel, hogy nála ez a materia prima,  - mint tudatossággal sem rendelkező vég-ok - az alapja a mindenségnek.
Ám ha az ősanyag kifejezést behelyettesítjük Istennel, akkor éppen a vallást kapjuk meg. Következésképpen az evolúciós elmélet egy tudománytalan, irracionális, és rejtetten rasszista ellenvallás.

III. Az evolúció alternatívája

Ez egy elég hosszúra nyúlt cikk lett, ezért ezután már csak röviden igyekszem összefoglalni egy lehetséges változatot az eddigiekhez képest. Felejtsük el egy kicsit a darwinizmust és a kreacionizmust is. Tegyük fel, hogy az élet fejlődése valóban egy kis kezdeményből, - a fajok sokaságának kialakulása mellett -, végül elvezetett az emberig, hosszú évezredek, évmilliárdok alatt. Jelenti-e ez azt, hogy nincs Isten?

Nézzük meg, mi is az evolúció latin eredetű jelentése: kigöngyölődés, kibontakozás.

Máris más megvilágításba kerülnek a dolgok! És innentől kezdve nem tehetek mást, mint összefoglalom, (amennyire tudom), Buji Ferencnek Az emberré vált ember című könyvében foglaltakat, mely tanulmányt a téma iránt érdeklődőknek erősen ajánlom, mert itt csakis a teljesség igénye nélküli, szerény ismertetésre vállalkozhatom. (A tanulmány terjedelme egyenesen arányos annak szellemi izgalmával, úgyhogy érdemes időt szánni rá, lent a források között megtaláljátok!)

Egyszóval az evolúció a szónak ebben a kibontakozási értelmében még el is fogadható. Itt nem arról van szó, hogy egy alacsonyabb rendű élőlényből egy magasabb rendű keletkezik, mert ez már önmagában felvet mind tudományos, mind filozófiai problémákat. (Mert magasabb rendűből még származhat alacsonyabb, például romlás által, de fordítva ez nem lehetséges, mert az alacsonyabb is csak reprodukálni képes magát, vagy maximum még lejjebb tud romlani.) A törzsfejlődésnek ezt a módját inkább úgy kellene elképzelni, mint egy fa magvának a kibontakozását, azaz: a pici magocskában már eleve benne van a későbbi, időben jóval messzebb lévő végeredmény szellemi és genetikai kódja. Törvényszerűen alakul hát minden, hiszen a kibontakozás során, ugyanúgy, ahogy a fa törzséből is nőnek oldalhajtások, úgy a központi, értelmes és csakis egyetlen lehetséges útvonalon haladó, kinövő, kibontakozó létformának, (a kiteljesedés felé igyekvő embernek) is oldalágakat, különböző rendű és rangú élőlényeket kell "hátrahagynia", de nem rasszista értelemben alacsonyabb rendűeket, mert ezek a létformák (ásványok, növények, állatok) bizonyos értelemben a mi részeink, a mi múltunk. DE: nem az okság szerinti gyökerünk, ahogy azt az evolúció tanítja.

Ez azt jelenti, hogy az élet megjelenésével együtt már az ember is létezett, de ugyanúgy, ahogy a születő egyedi embernek is kilenc hónapra van szüksége, hogy kifejlődjön, magának az általános embernek is kellett egy igen hosszú kibontakozási folyamat ahhoz, hogy végleges formáját, ahogy ma kinéz, elnyerje. Ebből a szempontból a majmok nemhogy az őseink, hanem mi vagyunk az ő őseik, csak ők nem tudtak lépést tartani, ezért megrekedtek az állati szinten. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az összes létező élőlény szükségszerűen "rekedt" meg valamelyik szinten, hiszen ökológiailag egyik faj sem nélkülözhető. Ez a sok-sok növény és állat és minden szerves létforma ideig-óráig külső burkot, az aktuálisan épp a legmegfelelőbb külső megjelenést biztosította a mindig is emberként tételezhető mai ember számára, s ezeket a faji "ruhákat" csak addig hordta az ember, amíg a környezeti körülmények okán szüksége volt rá. Ilyen értelemben akár most is zajlódhat az evolúció, hiszen kinézetünk, alakunk nem biztos, hogy mindig ilyen marad, de tudati, intelligenciabeli, emberi mivoltunk attól még változatlan lesz, annak nem volt, és nem is lesz szüksége evolúcióra!

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy az ember napjainkban nemhogy nem fejlődik, de szellemileg az időben régre visszanyúló, (a mai tudomány által primitívnek nevezett, valójában sokkal magasabban álló), szintet sem képes megtartani, hanem folyamatosan alászáll az egyre mélyebb és sötétebb tudat-alatti bugyrokba, amit a tudományosságnak, az anyagelvűségnek, a vallástalanságnak, stb. stb. köszönhetünk!

Talán nem volt felesleges ez a bejegyzés kedves evolúcióban hívő barátaink számára sem!

Források:
Wikipédia: Evolúció, Természetes szelekció, Átmeneti fosszíliák, stb.
Richard Dawkins: Az önző gén

Kovács Gábor: A népesedés elmélete

Harun Yahya: Az evolúciós csalás

Értelmes Tervezettség Mozgalom: Nem találják az élet fáját
Vitaminszabadság
Piros Pirula Project

Buji Ferenc: Az emberré vált ember