Ötödik bejegyzés - A Semmit Sem Tudás Egyeteme

Az előző írásban kiveséztük az evolúciós elméletet, mint emberiségre veszélyes nézetrendszert. Azonban ez az elmélet csak egy a sok káros és antitradicionális tudományos elmélet közül, hiszen ha ma valaki meg szeretne tudni valamit a világról, akkor elég a mérvadó internetes oldalak tudományos rovatát megnyitnia, vagy a kábeltévé-szolgáltatás bármelyik tudományos csatornájára kapcsolnia (National Geographic, Discovery Channel, Spektrum, stb.), jobb esetben meg lehet venni egy igényes, de kellően bulvár kivitelű szaklapot, és máris birtokunkba kerül az óhajtott tudás egészségről, történelemről, felfedezésekről, az állatok világának (objektívnek aligha nevezhető) bemutatásáról, és még sorolhatnánk.

Kapunk tényeket, adatokat, kísérleteket, s a konklúzió rendszerint abban a sommás mondatban fejeződik ki, hogy: A tudomány mai állása szerint... vagy: A modern tudományos kutatás megcáfolhatatlanul bebizonyította... esetleg: Minden jel szerint... A kérdés csupán az, hogy mennyire hihetünk ezeknek az állításoknak? Vajon nem fordulhat elő, hogy a tudomány mai állása tévesen magyarázza világunk működését, és mindent egészen másképp kellene néznünk?

A kérdés azért is fontos, mert a modern tudomány előszeretettel bélyegez babonának, tévhitnek, naiv elképzelésnek minden olyan, nálánál régebbi vélekedést, amely vele, az újjal és fejlettel nincs egyetértésben. Ha dicsérnek egy régen élt tudóst, akkor az szinte csakis olyankor fordul elő, ha az elhunyt illető olyan személy volt, aki a saját korában fenekestül forgatta fel az egykori, ''begyöpösödött'', ''középkori'', ''szemellenzős'' nézeteket. A modern tudomány tehát úgy véli, hogy ő maga is folyamatos fejlődésen - ha úgy tetszik, evolúción - megy keresztül, azaz a régi számít elmaradottnak, és az új fejlettnek.
Ráadásul ezt igen könnyű elhitetnie a Föld lakosságának nagy részével, hiszen a legújabb technikai kütyük nélkül nem lenne kielégíthető a mindennapi kényelmi igény, az űrkutatás és a műholdrendszer nélkül még mindig lennének ''fehér foltok'' a térképen, a nanotechnológia nélkül nem lehetne a természettől teljesen eltérő viselkedésű anyagokat létrehozni, a géntechnológia hiányában pedig nem lehetne bizonyos tulajdonságokat megváltoztatni egy élő szervezet alapstruktúrájában.

A gízai piramisok

Stonehenge az angliai Wiltshire-ben

 De vajon mindez valóban jobbá és szebbé teszi az életünket? Mert hát a tudomány büszkén kérkedik azzal, hogy ilyet a régiek nem tudtak csinálni, bezzeg ők már igen!

Piri reisz első világtérképe (1513)

Szobrok a Húsvét-szigeteken

Ám az is kérdés, hogy a régiek, - akik képesek voltak számunkra ismeretlen módon piramist építeni, tonnás súlyú szobrokat a Húsvét-szigetekre transzportálni, a Stonehenge köveit elrendezni, vagy Piri reisz oszmán-török tengernagy minden kontinenst pontosan ábrázoló térképeit 1513-ig megalkotni -, szóval ezek a régiek valóban nem tudták volna mindezt megcsinálni, vagy egyszerűen csak nem foglalkoztak ilyen badarságokkal?

És egyáltalán, gondolkodtunk már azon, hogy mire épül ez a mai tudomány? Logikus működésű és kellően racionális? Vagy másképp feltéve a kérdést: igazi tudomány-e a mai tudomány? Erre a tudományos módszerek vizsgálata adhat választ, és szerencsére akad még a mai, profán irányultságú tudományelmélet területén is olyan nézet, amely nem vált maradéktalanul a modern szemlélet szolgálóleányává. Éppen a XX. században fogalmazódtak meg olyan mérvadó állítások, melyek szembe mertek helyezkedni a mai tudomány megcáfolhatatlanságába vetett hitével. Hogy ne általánosságokkal szaporítsuk tovább a szót, vizsgáljuk meg, mit ér ez a híres modern tudomány!

Először is nézzük meg, mi a bevett szokás a tudományos kutatásban!

1. Vizsgáld meg valamilyen szempontból az univerzumot.

2. Találj ki egy hipotézist, ami összeegyeztethető a tapasztalataiddal.

3. A hipotézis segítségével adj előrejelzéseket.

4. Teszteld az előrejelzéseket kísérletekkel vagy további megfigyelésekkel.

5. Változtasd meg a hipotézist az eredményeknek megfelelően.

6. Folytasd a 3. lépéstől.

Thomas Kuhn (1922-1996)

Ez nagyon objektívnek és tényszerűnek tűnik, és azt gondolhatnánk, hogy ez alapján könnyen eldönthető egy állításról, hogy igaz-e vagy hamis. Ezt az illuzórikus vélekedést azonban kikezdte egy amerikai tudományfilozófus, bizonyos Thomas Kuhn, akinek 1962-ben megjelent könyve, A tudományos forradalmak szerkezete végre felkavarta az addigi állóvizet. (Egyesek szerint egy másik tudóst, Michael Polányi-t plagizálta, de ez a mi szempontunkból most mindegy.) Mielőtt rátérnénk erre a tanulmányra, tudni kell, hogy ezt a tudományos állóvizet egy Bécsi Körnek nevezett tudóstársaság képezte, akik az 1930-as években tevékenykedtek, és meggyőződésük szerint a tudomány elérte azt a szintet, hogy már mindenről ki lehet deríteni, hogy igaz vagy hamis, mert ha valami empirikusan (tapasztalatilag) igazolható, akkor ki lehet iktatni a tudományból, sőt az emberi gondolkodásból is az irracionális elemeket, és végre le lehet számolni a metafizikával. Módszerük alapvetése szerint a tudományos elméletek totálisan ellenőrizhetőek a tények, megfigyelések, kísérletek, egyszóval a tapasztalat által.

Isaac Newton (1643-1727)

Albert Einstein (1879-1955)

Kuhn azonban rámutatott, hogy a tudomány időszakosan átesik egy ''paradigmaváltáson''. (A paradigma egy olyan közös megegyezésen alapuló rendszer, melyben minden leírható ugyanazoknak a szabályoknak a segítségével.) A paradigmán belül még növekedhet a tudás egy adott irányba, de jöhet egy pont, amikor az uralkodó elmélet már nem elégséges az egyre-másra megjelenő újabb és újabb jelenségek magyarázatára. Ha már tarthatatlan az álláspont, akkor ki kell lépni a rendszerből. (Jó példa erre a newton-i fizika paradigmája, ami csak addig működik, amíg hétköznapi, földi körülményekre alkalmazzuk, de amint a világűr és a fénysebesség kerül szóba, máris az einstein-i relativitáselmélethez kell nyúlni.)

Kuhn továbbá kifejtette, hogy a tudományok nem fejlődnek lineárisan, tehát nem egyre és egyre többet tudunk egyvalamiről, hanem hirtelen másról tudunk meg új dolgokat, ezért a különböző elméletek nem jobbak vagy rosszabbak egymásnál, mert össze sem lehet őket hasonlítani teljesen eltérő rendszerük miatt.

Ráadásul - mint írja - a tudományos gondolkodás arra épül, hogy a tudósok megállapodnak ezekben a szabályokban, így a tudományos igazság nem határozható meg objektíven, hiszen a megértést befolyásolja a tudósok hozzáállása, szokásai, a tekintélyelv, azaz eleve szubjektív a kutatás szemszöge. Kuhn-t ezen állításai miatt vádolták is eleget azzal, hogy a tudományt irracionális területnek tekinti, amire ő persze visszakozott, hogy amit írt, azt ''nem úgy'' kell érteni. Ami viszont kiemelendő: Kuhn nézetei ma már általánosan elfogadottak, ennek ellenére bármikor, amikor egy újabb divatos elméletet próbálnak a torkunkon lenyomni, a kuhn-i elvek korlátozó jellegét rendszerint elfelejtik hangsúlyozni.

Paul Karl Feyerabend (1924-1994)

De lépjünk tovább! Akadtak olyanok, akik messzebb mentek Kuhn-nál is. Paul Feyerabend, osztrák származású amerikai tudományfilozófus volt az, aki megírta A módszer ellen című értekezését, melynek fő tézise: ''Anything goes'' vagyis ''Bármi megteszi''. Ez nála kifejtve azt jelenti, hogy a módszeresség legalább olyan veszélyes a valódi tudományra és a társadalomra, mint a rendszertelenség. A tudományoknak sem mint kategóriának, sem mint időben létező dolognak, nincs egységes struktúrája (ezért egy egzakt tudományelmélet lehetetlen); sem állandónak tekinthető normái, a módszerességre épülő tudományos objektivitás pusztán a tudománytörténet elfogult, tényekkel cáfolható szemléletéből megalkotott mítosz, amely könnyen rossz értelemben vett ideológiává fajulhat. Sem az indukció, sem a deduktív módszerek, sem az elméletek konzisztenciájának megkövetelése, sem más szilárdnak hitt és magabiztosan hirdetett tudományos alapelvek, nem kivétel nélküliek, és nem is feltétlenül indokoltak. Illetve:

Egyetlen gondolat sem lehet olyan RÉGI vagy olyan abszurd, hogy ne segítene tökéletesíteni tudásunkat ... soha egyetlen elmélet nem állt összhangban tárgyának összes tényével ...  [Against Method. New Left Books, London 1975.]

Feyerabend-et nézetei miatt az ''anarchizmus filozófusaként'' is emlegették, aki egyébként mindvégig vallotta a tudomány és a művészet szerves kapcsolatát. (Nem ezt tette szinte minden nagy művész is? Elég itt Leonardo Da Vinci-re gondolnunk, aki mintafigurája ennek a felfogásnak.)

Mindez tehát felveti a kérdést, hogy a tudomány valóban racionálisnak tekinthető-e? Komoly problémát jelentett ez a tudósoknak, hiszen saját szakterületük ésszerűsége vált vita tárgyává: megvitatandóvá vált, hogy a tudományos gondolkodás mitől nevezhető tudományosnak, egyáltalán mi különbözteti meg más területektől, és ha semmi, akkor hogyan jelentheti ki magáról egy tudomány, hogy ő a mérvadó, és hozzá képest minden alternatív nézet áltudomány? Hiszen a fentiek értelmében nincs, és nem is létezhet olyan kritérium, melynek segítségével határ húzható a tudomány (mint objektív), és minden más között (amik szubjektívek, mint a művészet, a teológia, a filozófia, stb.), ha egyszer kimutatható, hogy teljes objektivitás a tapasztalati világban nem létezik.

Akár ennyi is elég volna nekünk, mert a fentiek alapján a metafizika, a vallás, az ezoterikus hagyomány és általában az archaikus szemléletmód vissza is kaphatná a tudomány által elorzott jogát a szellemi egyenrangúsághoz, (és az egyenrangúság is csak megengedő kifejezés, hiszen az archaikus, vagy szakrális tudományok a mai tudományok fölött, és nem mellett állnak, de ez most még túl sok lenne a moderneknek), ennek ellenére itt még ne álljunk meg, és idézzük ide azt a megállapítást, amit a tudományelméletben Duhem-Quine-féle aluldetermináltsági tételnek neveznek.

Pierre Duhem (1861-1916)

A tétel Pierre Duhem elméleti fizikus és tudománytörténész, illetve Willard van Orman Quine filozófus és logikus után kapta a nevét. Előbbi megalapozója, utóbbi pedig továbbfejlesztője volt a tételnek, mely szerint - egyszerűen megfogalmazva - az elméletek nem eléggé meghatározhatóak a puszta tények által, mert ugyanabból a tényből többféle, akár egymásnak ellentmondó elméletet, vagy hipotézist is levezethetünk.

Willard van Orman Quine (1908-2000)

Példa erre a modern orvostudomány és a homeopátiás orvoslás különböző hozzáállása ugyanahhoz a jelenséghez: amikor a beteg kap egy homeopátiás szert, amely nem tartalmaz kémiai hatóanyagot, csupán - ahogy ők mondják, - a hatóanyagból nyert információt, illetve amikor a klasszikus kezelés során a beteg szintén egy hatóanyag nélküli tablettát kap - például kísérleti célból -, akkor mindkét esetben beállhat gyógyulás vagy jobbulás. A homeopátia szerint ez igazolja azt, hogy a megfelelő információval kezelt szer képes javulást eredményezni, akkor is, ha kémiai vegyület nincs benne. Ezzel szemben az általános orvoslás ezt a jelenséget a Placebo-hatással magyarázza, mely szerint az, hogy a beteg úgy tudta, hogy a tabletta gyógyító hatású, azzal becsapta a saját tudatát, és ez kvázi azt eredményezi, mint hogyha jobban érezné magát. Így aztán a klasszikus orvostudomány sarlatánságnak tekinti a homeopátiát, mert úgy véli, neki jobb a magyarázata ugyanarra a jelenségre.

Homeopatikus szer

A Duhem-Quine tézis ezenkívül holisztikus szemléletű. (A holizmus az egészre és nem a részekre koncentrál.) Vagyis a tudományos elméletek egyes megállapításait nem lehet külön-külön kezelni, hanem csak az egész elmélettel együtt, mert minden mindennel összefügg. Ezzel szemben a mai tudományok nagy része különböző alterületekre oszlott, melyek egymással sokszor nem is kommunikálnak, megállapításaik teljesen elszakadnak attól a világnézettől, amely az élet egyes területeit csak az egész részeként, és nem különállóként vizsgálja. Talán mondanom sem kell, hogy a régi, ún. szakrális tudományok holisztikusak voltak. A régi orvoslás nem a betegséget, hanem az egész embert igyekezett gyógyítani. (Ennek egyik máig fennmaradt példája a homeopátia is, ami nem zárja ki, hogy létezhetnek csaló homeopaták, de a modern orvosok közt is akadhatnak szép számmal kontárok.)

Mindehhez hozzá kell azért tenni, hogy a Duhem-Quine tézis nem a modern tudomány ellen irányul, egyszerűen csak azt állapítja meg, hogy a tapasztalati megerősítés nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy elmélet bizonyosan jobb, mint egy másik. Mert amíg két elmélet, amelyik ugyanazt a jelenséget egymástól teljesen eltérő magyarázattal látja el, de számolásai és előrejelzései alapján mindkettő működik, addig egyik elmélet sem kérdőjelezheti meg a másik létjogosultságát pusztán azért, mert az ő elmélete a történelem során nagyobb tekintélyre, vagy társadalmi elfogadottságra tett szert.

Ennek egyik eklatáns példája a ma már mindenki által ismert globális felmelegedés elmélete, amely a környezetvédelemre hivatkozva egész országok gazdaságát, és az egyes emberek életminőségét képes meghatározni új energetikai adókkal, népességszabályozással, és még ki tudja, mit fognak bevezetni. De a globális felmelegedés elméletének bizonyíthatóságával már kevesen foglalkoznak, hiszen ha kiderülne, hogy állításai nem megdönthetetlenek, sőt, csúsztatásokon alapuló hazugságok, akkor dugába dőlne a jó kis terv. Hogy ez mennyire így van, kiderül a Nagy Globális Felmelegedés Svindli című filmből, amely a Duhem-Quine tézis illusztrációjaként is kiváló példának tekinthető.

Végül álljon itt a föntebb már említett Pierre Duhem: A jelenségek megőrzése – Értekezés a fizikaelmélet fogalmáról Platóntól Galileiig című (magyarul is megjelent) könyvének Lengyel Ferenc által írt könyvismertetője, amely már a könyv olvasása nélkül, önmagában is sokat elmond a mai tudomány hiú és erőszakos voltáról, éppen ezért aki teheti, szerezze be e művet!

Pierre Duhem könyve egy elhallgatott és megvetett filozófiai irányzat egyik jeles alkotása. A csillagászat tudományának történetét vázolja fel az ókortól a zsidó és arab csillagászok munkásságán, és a középkori csillagászat történetén át Galilei-ig. Közben mindig hangsúlyozza, hogy az újkorig a csillagászati hipotézisek célja nem az volt, hogy teljes bizonyosságra jussanak az égi jelenségek okait illetően, hanem csak az, hogy megőrizzék a jelenségeket. Ez azt jelenti, hogy a felállított elméletekkel szemben csak azt a követelményt állították, hogy a lehető legkielégítőbben magyarázzák meg az égi jelenségeket, de nem tulajdonítottak nekik valódi igazságtartalmat, hiszen ha valódi igazságtartalmat tulajdonítunk nekik, vagyis azt mondjuk, hogy az égi jelenségek tényleg ezek szerint az elvek szerint működnek, akkor egyben azt is bizonyítanunk kell, hogy semmilyen más elmélet nem létezik, amely megmagyarázhatná az égi jelenségeket. Ez pedig a szerző szerint lehetetlenség. A középkor végéig, mint tudjuk a ptolemaioszi rendszer volt érvényben, aminek senki nem tulajdonított valódi igazságtartalmat akkor sem, csak olyan hipotézisnek tartották, amely viszonylag jól megőrzi a jelenségeket. Később, amikor Kopernikusz az új heliocentrikus elméletet kifejtette, már az előszóban leírta, hogy ő sem biztos saját elméletének igazságtartalmában, viszont szeretne olyan új csillagászati hipotézist a tudomány kezébe adni, amely jobban megőrzi a jelenségeket. Ez az oka annak, hogy Kopernikuszt nem fogták perbe az egyházi hatóságok, annak ellenére, hogy elmélete ellenkezik a szentírás tanításaival. A probléma Keplerrel és Galileivel kezdődött, akik minden áron bizonyítani akarták, hogy Kopernikusz tanainak valódi igazságtartalmat kell tulajdonítani. Ha Galilei ezt nem tette volna meg, akkor az egyházi hatóságok őt sem fogták volna perbe sohasem. Ennek kifejtése után pedig a szerző felteszi a kérdést, hogy melyik félnek az igazát bizonyította a tudománytörténet. Galileinek, vagy az inkvizíciónak, és VIII. Orbán pápának? A szerző szerint egyértelműen az utóbbiaknak, hiszen a természet jelenségeit megmagyarázni kívánó elméletek egymás után dőlnek meg a történelem folyamán, ami egyértelmű figyelmeztető jel a tudomány képviselői számára, hogy ahhoz, hogy egy elmélet igazságát bebizonyítsuk, egyben be kell bizonyítanunk azt is, hogy semmiféle más elmélet nem tudja megmagyarázni az adott jelenséget. [...]

Azt hiszem, a fentiekhez nincs mit hozzáfűzni.

Amikor a modern tudomány lenézően tekint a régi korokra, akkor lényegében nem tesz mást, mint ezeknek a valaha élt embereknek a világnézetét, spirituális hitét, vallásosságát, szokásait, tudását, egyszóval életük majd' minden mozzanatának biztos talapzatát kérdőjelezi meg, mondván, hogy ezek a hiedelmek csak egy ideig működtek, de később a tudomány előretörésével fölöslegessé váltak. Tehát megint csak a materializmusba, az ateizmusba, és a pragmatizmusba ütközünk, azaz: az ember, aki függetlenítette magát az egykor benne rejlő transzcendens törvénytől és lehetőségtől, most látszólag diadalt ül a nála szellemileg magasabb szinten álló archaikus ember felett. És ennek a feltételezett győzelemnek az egyik legerősebb fegyvere a profán tudomány. De csak addig, amíg elhisszük az általa kreált dajkameséket, mint ős-robbanás, táguló világegyetem, önszerveződő anyag, gén/mém-elmélet, evolúció, freud-i pszichoanalízis, stb.

Ha egy régi ember bepillanthatna mai világunk működésébe, és láthatná a tudomány vívmányait, valószínűleg ő tekintené nemhogy babonának, hanem boszorkányságnak és ördöggel való cimborálásnak mindazt, amit a tudomány segítségével a modern ember művel. És nem azért, mert ő annyira elmaradott volna, hanem mert a modern ember szükségtelen dolgok hulladéklerakójává, felelőtlen és veszélyes játékok tárházáva, és az erkölcsi értékeket relativizáló infernális hellyé alakította az ő egykor helyes mértékkel igazgatott világát. 

Források:
Wikipédia
Szabadgondolkodó

Régi világrend

Bognár Zsófia: Elmélet és tapasztalat viszonya a Hubble-állandó meghatározására irányuló tudományos kutatásban

Negyedik bejegyzés - Az evolúciós elmélet tudománytalansága, és ami mögötte van

Ez hosszú vágta lesz, de akit érdekelnek létünk kérdései, annak érdemes lesz ezt végigolvasni! Több forrásra is támaszkodtam, amik interneten elérhetőek, azok linkjeit legalul megtaláljátok.

I. Az evolúcióelmélet, mint életellenes tan

Hogy lehet az, hogy az evolúcióelmélet a folyamatos fejlődést hirdeti (még ha csak biológiai szinten is), miközben ennek az elméletnek a hatása Darwin óta ezzel a fejlődéssel szellemi értelemben pontosan ellentétesen hat az élet számtalan területén? Hiszen ha jobban megvizsgáljuk, az evolucionisták a fajok túlélésért folytatott harcát állítják középpontba elméletükben, amit a természetes szelekció fogalmával írnak le. Ez a túlélésért folytatott harc pedig, - mivel fajok között (is) zajlik -, egyenesen elvezet a rasszizmushoz, melyet maga Darwin is vallott a négerekkel, ausztrál őslakosokkal, de például a törökökkel szemben is. Idézzük hát magát Charles Darwin-t:

Charles Darwin

"...be tudom mutatni Önnek, hogy a természetes kiválasztódáson alapuló küzdelem többet használt és használ a civilizációk felemelkedésének, mint feltételezték. Gondolja csak el, néhány évszázaddal ezelőtt, amikor Európába betörtek a törökök, milyen óriási veszélyt jelentettek Európa népeinek szemében. Ma viszont ez egy igencsak ostoba gondolat. A civilizált európai népek az életben maradásért folytatott küzdelmük során felülkerekedtek a TÖRÖKÖK BARBÁRSÁGÁN. Ha a világ nem is túl messzi jövőjét nézem, azt látom, hogy AZ EFFAJTA ALSÓBBRENDŰ FAJOK nagy része civilizált, magasabb rendű fajokba fog beolvadni (vagyis eltűnik)." [Francis Darwin, The Life and Letters of Charles Darwin, Cilt 1, New York: D. Appleton and Company, 1888 ss. 285-286]

Ma, amikor a rasszizmus a sötét történelmi példák alapján a legelvetemültebb ideológiának számít, amit minden lehetséges eszközzel üldözni kell, hogyan nyerhet teret egy olyan elmélet, melynek alapjait egy rasszista áltudós fektette le? (Azért áltudós, mert Darwinnak nem volt biológiai képzettsége, csupán egy amatőr természetbúvár volt, gazdag képzelettel.)

Darwin: A fajok eredete

Természetesen a darwinizmus mai formája nem tűnik direkt módon rasszistának, és valóban sokat "fejlődött" az elmélet (neodarwinizmus), főleg azok után, hogy A fajok eredete című írás sok állításáról kiderült, hogy a valóságban nem állja meg a helyét (pl. a DNS felfedezése miatt), ezért az evolúció hívei kénytelenek voltak módosítani teóriájukon. Ennek ellenére a természetes szelekció és a véletlenszerű mutáció fogalma, - amit utólag kapcsoltak az elmélethez, hogy a genetikai újdonságokat is megmagyarázhassák vele -, egy olyan világot feltételez, amelyben "ember embernek farkasa", vagy pontosabban: az egyik faj a másik faj ellenfele, méghozzá nem mesterségesen, hanem a természet törvénye szerint. Ez nem mást jelent, (az ő logikájukat alapul véve), mint hogy a rasszizmus az ember, és minden más előlény természetes viselkedésmódja. Ezzel persze erősen vitatkozna egy evolucionista, mondván, hogy az ember, mint a legfejlettebb "állat"!, MÁR képes a szolidaritásra, toleranciára, és le tudja győzni az ösztönök barbár erejét.

Richard Dawkins

Helyes! De akkor mit kezdjünk Richard Dawkins-szal, aki hosszú ideje ássa alá ezeknek a nemes emberi értékeknek az alapját, mondván például Az önző gén című könyvében, hogy az önzetlenség csak látszólagos, mert aki jót tesz, az csupán "befektet", meg olyan fogalmakat használ, mint a reciprok önzetlenség elve. Mondanivalójának lényege, hogy a gének azok, amelyek némi önzetlenséget gyakorolnak, de csak azért, mert például a rokonainkban ugyanolyan gének vannak, melyek megőrzéséért rövid távon a saját kárára is képes cselekedni a hasonló gén hordozója (tehát az ember), s ez hosszú távon a rokonság, a csoport vagy a nagyobb közösség ugyanolyan génjeinek túlélése szempontjából valójában a gén önző tevékenysége. Dawkins mindezt egyetemessé emeli a mém-elmélettel, melyben információcsomagok harcolnak önmaguk sokszorosításáért, vagyis túléléséért, s az ember is csak ilyen folyton változó infócsomagok halmaza, s mint ilyen, az én-tudata sem az övé, hiszen az ember nem más, mint egy mémek által irányított "gépállat". Márpedig egy ilyen felfogás kimondatlanul is egy olyan világképet állít elénk tudományosnak minősítve, melyben a legfőbb törvény a haszonelvű önzés, melynek szükségszerű velejárója mindenféle erőszakosság, háború, részvétlenség, ellenségkép-gyártás etc. Hogy ez nem túlzás, nézzük meg, hogyan tekint Dawkins ideológiai "elődjére", a "felsőbbrendű" Darwinra:

"Már több mint hárommilliárd éve léteztek élő szervezetek a Földön anélkül, hogy tudták volna, miért, amikor végül is egyikük számára megvilágosodott az igazság. Az illetőt Charles Darwinnak hívták."

Oké! Most haladjunk visszafelé a szellemi "ősök" útján, és nézzük meg, hogy mit hirdetett a rasszista Darwin példaképe, bizonyos Thomas Malthus, a Tanulmány a népesedés elméletéről című munkájában:

Thomas Malthus

"De mivel a természet ama törvényének erejénél fogva, amely a táplálékot szükségessé teszi az ember életére, a népesség a valóságban sohasem szaporodhatik a tápszerek ama legalacsonyabb mértékén túl, amely őt eltartani képes, KELL, hogy a népesedésnek a táplálék megszerzése nehézségéből származó erős akadálya állandó működésben legyen. Ezen nehézségnek valahol ki KELL tűnnie és SZÜKSÉGKÉPPEN KELL, hogy az emberiség nagy része által erősen érezhető legyen az a nyomor különböző alakjának egyikében vagy másikában, avagy pedig a nyomortól való félelemben." [György Endre fordítása]

Malthus elmélete "divatba jött", minek folyományaképp a XIX. század első felének vezető tagjai ezt a (már több helyen is idézett) javaslatot tették a népesedés korlátozására:

"Ahelyett, hogy a tisztaságot és a higiéniát ajánlanánk a szegényeknek, épp az ellenkező szokásokat kellene népszerűsítenünk. A városokban szűkebbé kellene tenni az utcákat, több embert kellene a lakásokba zsúfolni, és segíteni a pestis visszatérését. Vidéken poshadt állóvizek mellett kellene falvakat építeni, és különösen bátorítani kellene a mocsaras és egészségtelen vidékeken történő letelepedést."
[Theodore D. Hall, The Scientific Background of the Nazi Race Purification Program]

Tehát Malthus emberellenes nézetei szerint a létezés folyamatos harc, működéséhez pedig szükségszerű nyomor kell, legalábbis gazdasági szinten. Jön Darwin, aki ezt a harcot kiterjeszti az élővilág egészére, a természetre, és magára az emberre. Végül érkezik Dawkins, aki mindezt egyetemes törvénnyé alakítja, s így létrejön a Malthus-Dawkins tengely. Dawkins persze nem rasszista, sőt a természet sokszínűségének nagy csodálója, de ne felejtsük el, hogy direkte Malthus sem mondta, hogy irtsuk ki a szegényeket, elmélete mégis alapot szolgáltatott erre. Nem beszélve ennek a harcnak később Marx-Engels-Lenin(sz) általi osztályszintre emeléséről, kommunizmusról, Sztálin népirtásáról, valamint a darwinista "felsőbbrendű faj"-t hirdető náci ideológiáról, és a többi.

(Nem állhatom meg, hogy erről egy elég kemény dokfilmet be ne illesszek ide, melyet Piros Pirula jóvoltából ti is megnézhettek ITT!)

Ha ez akkor megtörténhetett, akkor mi garantálja azt, hogy a dawkins-i ideológia nem képez ugyanúgy táptalajt hasonlóan kegyetlen elnyomó rendszereknek? Hiszen az önző-gén elmélet is ugyanúgy "divatba jött", mint Malthus tanai, milliók és milliók kötelezték el magukat mellette, állami támogatásban részesülnek az ehhez kapcsolódó technikai kutatások, megjelent a génsebészet, a klónozás, az élelmiszerek genetikai manipulálása, és érdekes módon visszaköszönnek a malthus-i elvek pl. a vitaminmennyiség és a természetes élelmiszer korlátozására irányuló, egyre sikeresebb próbálkozások formájában világszerte.

Ennek mélyszerkezeti oka természetesen az, hogy ezek a "tudományok" alapvetően ötvözik magukban mindazt, ami ellentétben áll az ember archaikus, spirituális gondolkodásával. Félreértés ne essék, senkit nem akarok megtéríteni, és nem vagyok az evolucionizmus ellentáborának, a kreacionizmusnak a fogadatlan prókátora sem, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy mindez szöges ellentétben áll a normalitással, az erkölccsel, a józan ésszel, stb. Mert mik is kulminálnak itt? Materializmus, ateizmus, pragmatizmus, atomizmus, és még sorolhatnánk. Maga az evolucionizmus egy szenvedélyesen ateista-materialista álláspontot tükröz, és rafinált módon a tudományosság igényével lép fel, így "térítve" át a bármilyen spiritualitásban még hívő maradék embert, hogy végleg száműzhesse tudatukból az önzetlenséget, a részvétet, a jóra való törekvést, tehát mindent, aminek valóban értelme volna.

Ha megnézitek az alábbi videót, világossá válik Dawkins üzenete, érdemes végighallgatni a mondókáját!

Elsőre rendes embernek tűnik ez a fickó, aki aggódik az emberiség oktatásáért, és szép képeket látunk a természetről, de két dolgot akkor is kiemelnék! Először is: Dawkins szerint "az evolúció bizonyítékainak bemutatására azért van szükség, mert a lakosság 40 %-a még mindig nem hisz benne." Vegyük észre, mi folyik itt: ez az ember nyilvánosan térít, meg akar győzni bennünket arról, hogy amit ő hisz, az igazabb, mint amiben rengeteg más ember hisz! Nem azt mondom, hogy helyes a kreacionisták nézete (miszerint a teremtés után az Alkotó magára hagyta a világot), vagy a Biblia tanait szó szerint vevő egyházaké, de az nem sikk, hogy valakiknek a hitét a vallásszabadság korában bagatellizálom, és a saját nézetemet fölébük helyezem. Másodszor: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak: Az evolúció tény!" Na itt van a nagy trükk! Ha az előbbi mondat még csak meggyőzni akart, akkor ez már betanítani, szájba rágni. Hiszen ha valami tény, akkor minden vallásos vagy alternatív nézeteket valló ember fel kell tegye a kezét, és be kell hódolnia az uralkodó eszme előtt, amely persze tudományos alapú, így megkérdőjelezhetetlen. De kiderül a csalás, ha a videóból kihámozzuk, hogy Dawkins egyfajta nyomozásra hív bennünket, melynek során a bűnügy tettesét keresi: a nyomozó szemszöge az evolúciót vizsgáló tudósokéhoz hasonlít, "akik sosem tapasztalhatják meg az evolúciót, mert nem élnek elég hosszú ideig.” Eközben olyan képsorokat látunk, mintha a Helyszínelők egyik epizódjának a részletét látnánk, azaz az egész jelzésrendszer arra utal, mintha az élet létrejötte körüli kezdő esemény egy bűntényhez lenne hasonlítható, (s ha létezik teremtés, akkor a tettes maga Isten volna). Tehát az üzenet életellenessége is ott bujkál a sorok között, hiába hogy indirekt módon. Mindezzel együtt csak a szuggesztió szintjén hatnak a képsorok, és a csúsztatás a mondatokból derül ki, hiszen annyira Dawkins sem merész, hogy abszolutizálja az evolúció tényként való kezelését, mikor azt mondja: "A rendelkezésre álló nyomok mindenesetre egyetlen lehetséges végkövetkeztetés felé mutatnak..." Tehát ő sem meri azt mondani, hogy az evolúció tényleg tény, mégis az a hatás marad a nézőben, mintha ezt mondta volna. Ennek fényében vizsgáljuk meg, hogy a "rendelkezésre álló nyomok" elégséges alapot szolgáltatnak-e arra, hogy a darwinista-neodarwinista-dawkinsista modern evolúciós elmélet megállja-e a helyét tudományként? Mert ha nem 100 %-ig biztos mindez, akkor Dawkins és követői akarva-akaratlanul egy valótlan feltételezés alapján követnek el emberiség elleni bűnt, egyelőre szellemi értelemben. (Ha az evolúció mégis igaz lenne, akkor is elkövetik ezt a bűnt, hiszen a törzsfejlődés biológiai folyamatából még nem következik Isten nemléte, mint ezt majd később látni fogjuk.)

II. Az evolúció "bizonyítékai"

Kezdjük egy kis kötelező alapdefinícióval, nem árt, ha pontosan tudjuk, miről van szó! Persze aki keni-vágja, az nyugodtan ugorhatja ezt a részt!

Az idegen szavak gyűjteménye szerint az

evolúció: fejlődés, fokozatos változás.

(Ezt azért szúrtam ide, mert később fontos lesz a szó valódi, latin eredetű jelentése.)

Evolúciós elmélet: folyamatos változások olyan sorozata, melyeknek során bizonyos populációk öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak, például amikor a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás jegyében a populációk génállományuk, s ezen keresztül tulajdonságaik megváltoztatásával reagálnak. A tulajdonságok géneken keresztül fejeződnek ki, melyek másolódással adódnak tovább a következő nemzedékbe. Másolódáskor apró, (részben) véletlenszerű változások, mutációk mehetnek végbe, melyek megváltoztatják az utód génkészletét. Ezen változások új, vagy megváltozott jellegekben fejeződhetnek ki, melyek sikeres szaporodás során továbbörökíthetők. Azon változatok, melyek csökkentik a túlélési vagy szaporodási esélyeket, ritkábbá válnak a populációban. Ez a természetes szelekciónak nevezett folyamat az adott környezethez való alkalmazkodáshoz, adaptációhoz vezet, mely az élőlényeket bizonyos ökológiai fülkébe igazítja, s mely végső soron új fajok kialakulását eredményezheti.

Modern evolúciós szintzézis: az evolúcióelmélet mai álláspontja, amely összekapcsolta Charles Darwin természetes szelekcióját Gregor Mendel öröklődéstanával. Eszerint az evolúció egységei a gének, az evolúció mechanizmusa pedig a természetes szelekció.

Azt hiszem ennyi elég is lesz, úgyis kénytelenek leszünk még szembenézni pár száraz adattal!

1. Természetes szelekció: a pillangós példa

Bernard Kettlewell megfigyelése

Példa: Ez egy nagyon híres "bizonyíték", az iskolában is ezzel tömték a fejünket. Nevezetesen arról van szó, hogy az ipari forradalom idején valamelyik angol gyárváros közelében egy lepkefaj, melyben addig vegyesen fordultak elő fekete és fehér színű példányok, megváltoztatták külső jellegüket, amikor a sötét törzsű fákról a táplálékkereső madarak a világos színű lepkéket könnyebben észrevették és megették, ezért a lepkék alkalmazkodtak, és hogy elrejtőzhessenek a madarak elől, a fekete színű példányok lettek többen, és eltűntek a fehérek, azaz: a világos lepkék is átalakultak sötétekké.

Cáfolat: Na most azzal nincs semmi gond, hogy a természetes szelekció működik, hiszen a világos lepkék erős hátránnyal indultak sötét színű társaikhoz képest a túlélés szempontjából. El is fogytak szép lassan, és a világos színt örökítő génjeik is nemzedékről nemzedékre csökkentek, ahogy a sötét lepkék már csak szintén sötét lepkékkel párosodva a sötét szín domináns génjét másolták tovább. De ebből nem következik az, hogy a lepkék bármit is megváltoztattak volna genetikai készletükben. A sötét szín korábban is megvolt náluk, csak a környezet hatására ez került túlsúlyba. A lepkék még csak nem is reagáltak semmire, tudatosan semmit nem tudtak cselekedni, egyszerűen csak ültek a fán, és a szerencsésebbek megmaradtak. Átalakulás, fejlődés, mutáció nem történt. Egy dolog történt: mennyiségi külalakváltozás a fajon belül, ami természetes.

Mondják, hogy az ember is változott az elmúlt évszázadok alatt, például magasabbak lettünk, meg egyéb külső jellegünk változott. A fentiek alapján azonban ez sem evolúció, mert nem történt faji átalakulás.

2. Mutáció

Mutáció előtt...

 Példa: fejlődést előidéző nincs!!! Kísérletek persze történtek például a gyümölcslegyek mesterséges mutációra való késztetésekor azzal, hogy mindenféle sugárzásnak, vegyszereknek, szélsőséges hőhatásnak kitették őket, amitől elő is fordult mutáció, de minden esetben torzulással, életképtelenséggel járt együtt.

...mutáció után.

Cáfolat: a mutáció valóban nem egyszer előfordul, de általában szörnyű következményekkel jár, előrelépésről beszélni egyáltalán nem lehet, ahogy erre adatolt példa nincs is, csak az evolucionisták feltételezései, hogy ha mutáció van, akkor "mért ne lehetne jó mutáció is"? Ráadásul a mutáció során csak a meglévő genetikai állományon belül történik átrendeződés, új szerv vagy új faj nem jön létre, hacsak nem tekintjük a torzszülötteket új fajnak.

3. Átmeneti alakok

Egy Archaeopteryx maradványa...

Példa: a régészeti leletek alapján kimutatható, hogy léteznek átmenetek egy-egy faj között. Ilyen például a 150 millió éves Archaeopteryx, amely félig hüllő, félig madár: a dinoszauruszok és a madarak között helyezhető el. Érv emellett, hogy tolla ugyan van, de a mellcsontja, (ami a mai madarak mindegyikének van) hiányzik, tehát egy félúton lévő fajról van szó, amely bizonyára repülni sem tudott.

...és lehetséges kinézete.

Cáfolat: 1992-ben megtalálták a hetedik Archaeopteryx-et, amelynek megvoltak a mellcsontjából részek, tehát a korábbi leletek hiányossága csak ideiglenesen kedvezett az evolucionistáknak. Paleontológusok, köztük a híresnek számító Carl O. Dunbar megállapította, hogy az Archaeopteryx a madarak közé sorolható, és röpképes volt a szárnyai anatómiája alapján, és melegvérű volt, tehát nem hüllő.

4. Az ősemberek

Példa: a régészeti leletek alapján az Australopithecus > Homo habilis > Homo erectus > Homo sapiens fejlődési sorrendet alkot, tehát az egyes fázisok egyben átmeneti alakok is.

Cáfolat:

a) az Australopithecus-ról kiderült, hogy anatómiája megegyezik a mai majmokéval, és nem járhatott kétlábon sem, amit 1994-ben a Liverpool Egyetem átfogó kutatása mondott ki.

b) a Homo habilis viszonylagosan nagy agytérfogata csupán annyit jelent, hogy kb. 600 köbcentiméteres volt, ami egyáltalán nem olyan nagy, inkább az Australopithecus-éhoz áll közelebb. Mászni is tudott, mint sok mai majom, és felépítése, állkapcsa szintén a mai majmokéhoz hasonló. Holly Smith, amerikai antropológus 1994-ben javasolta, hogy a Homo előtagot ne is alkalmazzák rá, mert nem más ez, mint egy majom.

c) a Homo erectus, azaz "a felegyenesedett ember" anatómiája csaknem megegyezik a mai emberével, agytérfogata 900-1100 köbcentiméter, kiálló homlokcsonttal. Ebből azonban nem azt a következtetést kell levonni, hogy a Homo erectus "félig már ember", hanem azt, hogy teljesen az. Ekkora agytérfogattal és kiálló homlokcsonttal ma is rendelkeznek emberek, akik egyáltalán nem primitívek, de eltérő rasszba tartoznak (eszkimók, ausztrál őslakosok), tehát a Homo erectus felesleges kategória, mint azt egy Senckenberg nevű konferencián 2000-ben meg is vitatták.

További cáfolat: a fenti "ősök" a régészeti leletek és kormeghatározások alapján egy időben éltek, ezért a Harvard Egyetem paleontológusa, Stephen Jay Gould, annak ellenére, hogy maga is evolucionista, kénytelen volt kijelenteni:

"Mi lett a létránkkal, ha van három, egy időben létező emberszabású faj, [...] amelyek egyike sem származott a másiktól? És ráadásul a három közül egyik sem mutatott semmiféle evolúciós jellemzőt azalatt, hogy a Földön léteztek."
[S. J. Gould, Natural History, Cilt 85, 1976, s. 30.]

5. A véletlen szerepe

Példa: mivel olyan nagyon hosszú idő, azaz évmilliók álltak rendelkezésre, ezért a szerves molekulák, a sejt és aztán ezeknek egyre fejlettebb szintjei véletlenül is kialakulhattak.

Cáfolat: mesterséges környezetet és a lehető legideálisabb feltételeket is megpróbálták már létrehozni ahhoz, hogy demonstrálják ezt a folyamatot, de soha nem sikerült szervetlenből szerves anyagot létrehozni, amihez hozzájárul az is, hogy matematikailag szinte zéró valószínűsége van egy ilyen forgatókönyvnek, hiszen az építőkőnek számító fehérjék végtelen variábilitása, vagy akárcsak egyetlen sejtnek a hihetetlen összetettsége cáfolja ezt a lehetőséget, nem beszélve az RNS, vagy a DNS emeltebb szintű bonyolultságáról. Továbbá erős cáfoló erővel bír az, hogy a szerves anyag születéséhez szükséges alapmolekuláknak külön-külön eltérő körülményekre van szükségük ahhoz, hogy ők maguk létrejöjjenek, ugyanakkor mindegyikükre egyszerre van szükség ahhoz, hogy az élet kialakuljon.

6. A termodinamika II. tétele nem érvényes az evolúcióra

Példa: a termodinamika 2. tétele szerint minden zárt rendszer a lehető legnagyobb rendezetlenség felé halad, ezt az entrópia elvének is nevezik. Az evolucionisták azonban azt mondják, hogy a földi élet keletkezése nem zárt rendszerben zajlott, mert a Nap folyamatosan kívülről áramoltatja a Földre az energiát, tehát ez egy nyílt rendszer.

Cáfolat: ez elméleti okoskodás, mert az, ha egy rendszer nyílt, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen a rendeződés felé halad. Ha ilyen mégis előfordulna, annak annyi esélye van, mint a fentiekben, a véletlen szerepére vonatkozóan leírtaknál.

7. Törzsfa

Haeckel törzsfája / Nagyításhoz kattints a képre!

Példa: a régészeti leletek és az egyes fajok genetikai hasonlóságai alapján egyértelműen kirajzolódik az élővilág fejlődési folyamata.

Cáfolat: valójában nem létezik egységesen elfogadott törzsfa. Sőt, a molekuláris biológia területén kimutatták, hogy rengeteg molekuláris hasonlóság van egymástól teljesen eltérő fajok között is, ezért olyan törzsfák is felállíthatóak, melyek teljesen irreálisak. Dr. Christian Schwabe biokémikus kimutatta, hogy például az ún. relaxin-fehérjék előfordulása alapján a sertés és a bálna, míg az inzulin összehasonlításában a sertés és az ember áll legközelebb egymáshoz. Továbbá külsőleg nagyon hasonló fajok esetében ugyanannak a szervnek teljesen más genetikai háttere van, és ez igaz például az ötujjú végtagszerkezetre is. [Átvétel Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet c. könyvéből, Kornétás Kiadó, 2007)]

Schwabe törzsfája

És a többi, és a többi. Volna még bőven példa és ellenpélda, (és már zajlanak Dawkins eme legújabb könyve körüli viták is), de a lényeg az, hogy az evolucionistáknak egyetlen olyan állításuk sincs, ami ne lenne cáfolható. Álláspontunk szempontjából mindegy, hogy az ellentábor teremtésre vagy tervezettségre vonatkozó érveit az evolucionisták ki tudják kezdeni, mert az, hogy a kreacionizmus vagy az intelligens tervezés hívei nem, vagy nem mindig tudják bebizonyítani igazukat, nem jelenti azt, hogy az evolucionisták ezzel igazolást nyertek. Egyik fél sem tud biztosat mondani, a különbség az, hogy az evolúció olyan tudománynak adja ki magát, amelynek nem lehet alternatívája.

Ugyanakkor az evolucionisták mostani vezéralakja, Dawkins a gén- és mém-elmélet formájában egy olyan teóriával állt elő, melyben mintha bizonyos szándékot, akaratot, vagy valamifajta tudatosságot tulajdonítana az önmagában ilyesmivel nem bíró génnek és mémnek. Természetesen a neodarwinisták azt mondják, hogy az evolúció szerintük sem tervez meg semmit, de szóhasználatukban folyamatosan előfordulnak olyan kifejezések, mint például "a természetes szelekció segít, működik, hatást fejt ki, így az élőlény alkalmazkodik környezetéhez, stb". Sőt, a mém fogalma kifejezetten kreált, azaz nincs tárgyi, dologi megfelelője sem, csakis elméleti. Azaz Dawkins nem tesz mást, mint meggyőződéses ateistaként a hagyományos vallás helyébe egy másik vallást, az anyagba vetett hitet állítja, ami nevezhető ellenvallásnak is, vagy ellentradíciónak. Miért? Mert mást ő sem tud tenni, mint hinni valamiben, még akkor is, ha ez a vallásellenességben és a holt anyag önszerveződésében való hit. Hit, mert semmivel sem racionálisabb az élet véletlen kialakulását elfogadni, mint egy tudatos aktusnak, teremtésnek felfogni. Mondhatnánk azt is, hogy az evolucionizmus még a saját racionalitásához sem hű, mert amit képvisel, messze abszurdabb és eszementebb gondolat, mint a teremtés gondolata, hiszen kénytelen ő is egy kezdettelen ősmatériát feltételezni ahhoz, hogy az élet egyszer csak kialakulhasson, azzal a különbséggel, hogy nála ez a materia prima,  - mint tudatossággal sem rendelkező vég-ok - az alapja a mindenségnek.
Ám ha az ősanyag kifejezést behelyettesítjük Istennel, akkor éppen a vallást kapjuk meg. Következésképpen az evolúciós elmélet egy tudománytalan, irracionális, és rejtetten rasszista ellenvallás.

III. Az evolúció alternatívája

Ez egy elég hosszúra nyúlt cikk lett, ezért ezután már csak röviden igyekszem összefoglalni egy lehetséges változatot az eddigiekhez képest. Felejtsük el egy kicsit a darwinizmust és a kreacionizmust is. Tegyük fel, hogy az élet fejlődése valóban egy kis kezdeményből, - a fajok sokaságának kialakulása mellett -, végül elvezetett az emberig, hosszú évezredek, évmilliárdok alatt. Jelenti-e ez azt, hogy nincs Isten?

Nézzük meg, mi is az evolúció latin eredetű jelentése: kigöngyölődés, kibontakozás.

Máris más megvilágításba kerülnek a dolgok! És innentől kezdve nem tehetek mást, mint összefoglalom, (amennyire tudom), Buji Ferencnek Az emberré vált ember című könyvében foglaltakat, mely tanulmányt a téma iránt érdeklődőknek erősen ajánlom, mert itt csakis a teljesség igénye nélküli, szerény ismertetésre vállalkozhatom. (A tanulmány terjedelme egyenesen arányos annak szellemi izgalmával, úgyhogy érdemes időt szánni rá, lent a források között megtaláljátok!)

Egyszóval az evolúció a szónak ebben a kibontakozási értelmében még el is fogadható. Itt nem arról van szó, hogy egy alacsonyabb rendű élőlényből egy magasabb rendű keletkezik, mert ez már önmagában felvet mind tudományos, mind filozófiai problémákat. (Mert magasabb rendűből még származhat alacsonyabb, például romlás által, de fordítva ez nem lehetséges, mert az alacsonyabb is csak reprodukálni képes magát, vagy maximum még lejjebb tud romlani.) A törzsfejlődésnek ezt a módját inkább úgy kellene elképzelni, mint egy fa magvának a kibontakozását, azaz: a pici magocskában már eleve benne van a későbbi, időben jóval messzebb lévő végeredmény szellemi és genetikai kódja. Törvényszerűen alakul hát minden, hiszen a kibontakozás során, ugyanúgy, ahogy a fa törzséből is nőnek oldalhajtások, úgy a központi, értelmes és csakis egyetlen lehetséges útvonalon haladó, kinövő, kibontakozó létformának, (a kiteljesedés felé igyekvő embernek) is oldalágakat, különböző rendű és rangú élőlényeket kell "hátrahagynia", de nem rasszista értelemben alacsonyabb rendűeket, mert ezek a létformák (ásványok, növények, állatok) bizonyos értelemben a mi részeink, a mi múltunk. DE: nem az okság szerinti gyökerünk, ahogy azt az evolúció tanítja.

Ez azt jelenti, hogy az élet megjelenésével együtt már az ember is létezett, de ugyanúgy, ahogy a születő egyedi embernek is kilenc hónapra van szüksége, hogy kifejlődjön, magának az általános embernek is kellett egy igen hosszú kibontakozási folyamat ahhoz, hogy végleges formáját, ahogy ma kinéz, elnyerje. Ebből a szempontból a majmok nemhogy az őseink, hanem mi vagyunk az ő őseik, csak ők nem tudtak lépést tartani, ezért megrekedtek az állati szinten. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az összes létező élőlény szükségszerűen "rekedt" meg valamelyik szinten, hiszen ökológiailag egyik faj sem nélkülözhető. Ez a sok-sok növény és állat és minden szerves létforma ideig-óráig külső burkot, az aktuálisan épp a legmegfelelőbb külső megjelenést biztosította a mindig is emberként tételezhető mai ember számára, s ezeket a faji "ruhákat" csak addig hordta az ember, amíg a környezeti körülmények okán szüksége volt rá. Ilyen értelemben akár most is zajlódhat az evolúció, hiszen kinézetünk, alakunk nem biztos, hogy mindig ilyen marad, de tudati, intelligenciabeli, emberi mivoltunk attól még változatlan lesz, annak nem volt, és nem is lesz szüksége evolúcióra!

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy az ember napjainkban nemhogy nem fejlődik, de szellemileg az időben régre visszanyúló, (a mai tudomány által primitívnek nevezett, valójában sokkal magasabban álló), szintet sem képes megtartani, hanem folyamatosan alászáll az egyre mélyebb és sötétebb tudat-alatti bugyrokba, amit a tudományosságnak, az anyagelvűségnek, a vallástalanságnak, stb. stb. köszönhetünk!

Talán nem volt felesleges ez a bejegyzés kedves evolúcióban hívő barátaink számára sem!

Források:
Wikipédia: Evolúció, Természetes szelekció, Átmeneti fosszíliák, stb.
Richard Dawkins: Az önző gén

Kovács Gábor: A népesedés elmélete

Harun Yahya: Az evolúciós csalás

Értelmes Tervezettség Mozgalom: Nem találják az élet fáját
Vitaminszabadság
Piros Pirula Project

Buji Ferenc: Az emberré vált ember

Harmadik bejegyzés - Egy filozófiai tabu: Szolipszizmus

Ingoványos téma következik, amelyet a mai filozófia nem is tekint megbeszélendőnek. A filozófiák mai irányai gyökeresen eltérnek attól a platóni vonulattól, amely egyike azoknak, amelyek a legközelebb álltak még az eredeti metafizikai tudáshoz, azzal a megszorítással, hogy eleve minden olyan bölcselet, amelyet legelőször írásba foglaltak, éppen ettől az írásba foglalástól vált kevésbé az eredeti tudást hordozó filozófiáva, hiszen korábban nem volt szükség arra, hogy bármit leírjanak, mivel a közösség enélkül is ismerte a lét alapvető törvényeit.

László András

Egyszóval: a szolipszizmusról fogok írni, mely szerint minden, ami létezni "látszik", az csak az én tudatomban létezik. Ez elég durván hangzik! Nem véletlen, hogy a szolipszizmus jelenleg a modern filozófia fekete báránya, olyasmi, amiről nem illik beszélni, mert a filozófusok közt ez egy szalonképtelen fogalom. Magyarországi legnagyobb képviselője László András, aki e témában már kimerítően kifejtette, amit lehet. Az ellenvetés persze rögtön Karl Marx-tól érkezik, aki szerint "a külvilág valóságosságának kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés".

Hamvas Béla

René Guénon

Julius Evola

Előrebocsátom, hogy olvasottságom a témában közel sem teljes, de az ún. tradicionalista szemléletű írók közül azért átrágtam magam Hamvas Béla, László András és társai által írott egyes könyveken, illetve René Guénon és Julius Evola néhány írásán. (Utóbbiakat számos mai filozófus hallgató nem is ismeri, róluk az egyetemeken szó nem esik.) Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem egyszerű olvasmányok ezek, tehát itt nem is törekedhetek arra a pontosságra, a szavak jelentésének arra a végtelenül precíz visszaadására, amely ezekre a szerzőkre jellemző, de mivel nem róluk, hanem a szolipszizmusról értekeznék e helyt, - méghozzá a témához képest a lehető legközérthetőbb módon -, ezért valóban fontosnak tartom jelezni, hogy senki ne támasszon írásommal szemben a fentiekhez hasonló elvárásokat! A célom nem az, hogy olyanoknak írjak erről, akik "már úgyis tudják", hanem azoknak, akiknek semmi, vagy csak halvány fogalmuk van a dologról, s ha valakit ez megfog, akkor hajrá, tessék továbblépni a tanulás komolyabb szintjeire!

A szolipszizmus fogalma a Wikipédia szerint: "tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke". Annak ellenére, hogy végső soron a szolipszizmus tényleg ezt állítja, így megfogalmazva ez a kijelentés leegyszerűsítő, mert az olyan kifejezéseket, mint én, tudat, létező, csak hétköznapi értelemben használja, és ez olyan félreértésekre adhat okot, hogy például a szolipszizmus egy önző, kevély és a többi emberről meg a környező világról tudomást sem vevő irányzat.

Pedig erről szó sincs! Ha megközelítőleg egy kicsit is helyes a kialakított fogalmam a dologról, akkor a kiindulópont a szolipszizmus megértéséhez a következő: mivel az egyetlen bizonyosság a magam személyének sajátszerűsége, ezért ezt a bizonyosságot a rajtam kívül eső dolgok nem birtokolhatják, mivel azok nem Én vagyok, hanem azok Mások. És mivel csak egy olyan van, mint Én, nem mondhatom azt, hogy a többi ember is olyan, mint Én, mert erről fizikai képtelenség lenne meggyőződni, hiszen nem élhetem át, hogy milyen az ő Én-jük. Olyan tehát, hogy a más emberek Én-jei, számomra nem létezhet sajátként, mert olyan, hogy Én, csak a magam számára létezik. És mivel úgy, ahogy én tapasztalom a világot, csakis az én Én-em tapasztalja, ezért a világ számomra olyan, amilyennek én látom.

Ez eddig nyilván logikus, de menjünk tovább! Mit tudhatok a saját személyemről?

Először is fölteszem a hülye kérdést, hogy bizonyítható-e, hogy létezem, hogy vagyok? Túl nyilvánvalónak tűnhet az igenlő válasz, de azért el lehet időzni a kérdésnél. Ha akár állítást, akár kérdést intézek önmagamról önmagamhoz (itt egy kis betűs "önmagam"-at használok, mert ez még egy fejletlen, individuális  korlátok közé szorult entitás), akkor léteznie kell valakinek, aki ezt a kérdést felteszi. Jelen esetben ez a személy én vagyok. Nem kérdezhetem meg, hogy vagyok-e, ha nem lennék. A kérdezés és az állítás pedig tudati tevékenység, tehát azt is mondhatom: a tudatom bizonyosan létezik.

René Descartes

(Ez persze nagyban emlékeztet Decartes szállóigévé vált "Gondolkodom, tehát vagyok!" kijelentésére, de ő más irányba vitte ezt a kiindulópontot, amely teljesen elszakadt az archaikus gondolkodástól, hogy helyébe az egyre szűkebb látókörűvé váló racionalizmust tegye, melynek aztán a materializmus, a pragmatizmus, az ateizmus és egyéb csúnya, lélektelen szemléletmód lett a folyománya.)

Tehát! A tudatom létezése egybeesik az én létezésemmel. Itt most én alatt nem a testemre, mint emberi formaként való megjelenésemre gondolok, hanem a tudati tevékenységet folytató énemre, amely kvázi anyagtalan, amivel hol jobban, hol rosszabbul a pszichológia is foglalkozik. Ez az én személyem, amely sajátos, eltér más emberek személyétől, énjétől. Tehát az, amit saját magamnak nevezek, a fentiek alapján létezőnek bizonyul.

Viszont mit tudhatok a külvilágról? Bizonyosság-e a külvilág, más emberek, élőlények, természet, tárgyak és fogalmak létezése? Jöjjön egy kis pró és kontra!

M. C. Escher: Három golyó II.

A: Az igenlő választ azzal indokolhatom, hogy természetesen létezik mindez, hiszen én is tapasztalom, és mások is tapasztalják, közel azonos módon. Ennyi ember közös tapasztalata kell, hogy létezzen. (Az más kérdés, hogy a sok másik ember is a külvilág része számomra.) Tehát ha tapasztalom, látom, hallom, szaglom, ízlelem, tapintom, sőt, hatodik érzékemmel néha meg is érzem a dolgokat, akkor azok léteznek, és én csak észlelem, aztán felfogom és értelmezem őket. Vagyis: ha én nem lennék, akkor ezek a dolgok ugyanúgy léteznének nélkülem is.

B: Ám felmerül a következő kérdés: csakis a tapasztalatom alapján lehetek biztos mindebben? Mi van akkor, ha tévesen, vagy hiányosan tapasztalok? Ha a tudati tevékenységem nem megfelelő? Mert míg önmagam létezése bizonyítható, addig a külvilág létezése még mindig bizonytalan marad, mert csak azt tudom, hogy van egy tudatom, de azt nem, hogy milyen ez a tudat, amivel tapasztalok. Hiszen így az is előfordulhat, hogy a tudatom mindent csak álmodik maga körül. Vagy kitalálja mindezt. Vagy csak egy szűk szeletét képes tapasztalni a világnak, így az észlelt valóság nem teljes, tehát nem totálisan valódi. Egyszóval: a külvilág léte bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint a saját létezésem.

A: Újra az igenlő válasz irányába fordítva a kérdést: azt is mondhatjuk, hogy rendben van, ez az okfejtés logikailag kikezdi a külvilág létezését, vagy annak objektív valóságát, de mit kezdjünk akkor azzal az egyszerű ténnyel, hogy ha nem eszünk, akkor meghalunk? Az étel a külvilág része, és kívülről visszük be a testünkbe, amely megengedő módon még mindig lehet külső dolog a tudatunkhoz, az énünkhöz képest, de ha a testünk működésképtelenné válik az étel nélkül, akkor beállhat a halál, ami a legjobb bizonyíték a külvilág létezésére, mert közvetve az étel segítségével a külvilág ad alapot a létezésünkhöz. Nem beszélve arról, hogy meg sem születtünk volna, ha nincs apánk és anyánk. És a többi...

B: Erre az lehet a viszontválasz, hogy a halálról nincs tapasztalásunk életünk során. Mármint a saját halálunkról nincs tapasztalásunk, csak akkor, ha ez a pillanat elérkezik, de akkor már nem tudjuk megosztani az élőkkel. Ha valamit, amiről nincs tapasztalatunk, érvként vetünk fel a külvilág létezésének bebizonyítása érdekében, akkor ez logikai bukfenc. Ugyanis itt csak annyi mondható el, hogy a testünk, és vele biológiai életfunkcióink szűnnek meg, de azt megint csak nem állíthatjuk biztosan, hogy ekkor a tudatunk is megszűnik. Lehet, hogy megszűnik az is, de nem biztos.

Vissza kell tehát oda kanyarodnunk, hogy a tudatunk bizonyosság, de a külvilág még nem feltétlenül. De akkor mit kezdjünk a külvilággal? Azt mégsem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs, hiszen valamit mégis tapasztalunk belőle. Talán másképpen kell kérdezni. Ha nem lenne tudatom, amivel tapasztalom a külvilágot, akkor létezne-e számomra a külvilág?

A válasz mindenképpen az, hogy nem, nem létezne a külvilág. Tudat nélkül nincs megtapasztalható valóság. Természetesen elképzelhető egy olyan, tudattól, emberektől, gondolatoktól kiüresített tárgyi valóság, amelyre azt mondhatnánk, hogy van. De ha ezt a világot, ezt a van-t senki sem tapasztalja, akkor jóformán ez a világ nem is létezik. Mármint senkinek a tudatában.

Kérdés: fennállhat-e bármi, amihez nem köthető tapasztalás, vagyis tudati tevékenység? Például egy üres, hideg csillagrendszer, amelyben nincs élet, nincs ember, nincs senki? Egy ilyen "rendszernek" a fennállása "énszerintem" azért nem lehetséges, mert még a bolygók, a csillagok mozgása is bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik, mint amilyen a gravitáció. A szabályszerűségek, a fizika törvényei a "holt" tárgyakon éreztetik hatásukat. A szabály, az elrendezettség, a következetes ismétlődés tudati struktúrát feltételez. Ha fel is vetem azt, hogy hirtelen csak egy emberek, vagy gondolkodó élőlények, vagy bármilyen tudattal rendelkező entitás nélküli univerzum állna fenn, akkor ez az univerzum abban a pillanatban elveszítené a tudati struktúra szabályszerűségekbe rendező alapelvét, és például atomjaira hullana szét, vagy elenyészne, vagy megállna minden mozgás, ami végső soron ugyanaz: a létezése a működéséhez szükséges támaszték nélkül maradna. A támaszték a tudat.

Örök kérdés a lét és a tudat közötti elsőbbség eldöntése. Fennállhat-e létezés tudat nélkül, illetve fennállhat-e tudat létezés nélkül? "Énszerintem", az univerzum fenti példája alapján tudat nélkül nem állhat fenn létezés. A kérdés második része viszont összetettebbnek tűnik. Ha nem létezne univerzum, bolygók, csillagok, és velük együtt semmi nem nyilvánulna meg az anyagban, attól még a tudat fennállhatna. A kötözködők mondhatnák: vagyis a tudat létezhetne, és máris kell a létezés, a lét fogalma a tudathoz. Igen. Kell hozzá. De ha csak és kizárólag egy óriási tudat létezne, akkor ennek a tudatnak nem feltétlenül lenne szüksége az őt másvalaminek látszóan körülvevő külső valóságra. A tudatnak az is elég, hogy ő maga létezik, minek neki más létező? Lehetséges, de nem szükségszerű. Például a tudatot körülveheti egy olyan világ, mint a jelenlegi, amiben élünk. De a tudat, ha úgy "akarja", ha úgy találja ki magának, akkor körülveheti egy, a miénktől teljesen eltérő világ. A lényeg: "énszámomra" úgy tűnik, hogy a tudat élvez elsőbbséget a léthez képest. 

És a fenti okfejtés már magában hordozza a szolipszizmust is: a tudat önmagában is elvan, nem feltétlenül igényel külvilágot. Ha van külvilág, az csakis a tudat műve lehet. Vagy azért, mert szórakoztató a számára, vagy azért, mert saját törvényszerűsége diktálja, hogy legyen, de mindenképpen tőle függ a világ.

Egy személyes gondolat: már kisebb, ha nem is gyermekkorban, de viszonylag fiatalon az a feltételezés fészkelte magát az agyamba, amikor Newton-ról, és a többi tudós felfedezéseiről tanultunk, hogy csak azért működik oly módon a világ, ahogy leírták, mert mindenki hitt nekik. Ha más elméletet dolgoztak volna ki, akkor meg amúgy működne a világ. Például ha Newton azt mondta volna, hogy az alma nem a gravitáció miatt esik lefelé, hanem a fa "löki le" magáról, vagy bármi más egyebet mondott volna, akkor ma teljesen más lenne a magyarázat mindenre. Ez persze csak egy abszurd gyerekkori fantáziálás, de a lényeget tágabb értelemben jól jelzi: ha megfelelően sok ember, akik mind rendelkeznek a saját tudatukkal, azt gondolná, hogy valami valahogyan van, akkor az úgy lenne, pusztán a gondolat mindenkit behálózó ereje miatt. (Erre jó példa egyébként a mostanában divatos vonzás törvényének elve, mely szerint ki kell küldeni a gondolatokat, és ezzel bevonzzuk magunkhoz azt, amit el szeretnénk érni. Véleményem szerint ez nem más, mint a szolipszizmusnak egy önkéntelen, de materiális tendenciájú és nem jól felfogott New Age-es alkalmazása, ami lám, működik, de ilyen formában csak individuális célokat szolgál.) Tehát a világot, pontosabban a külvilágot mi magunk irányítjuk, szabályszerűségeit, - aminek aztán alávetjük magunkat -, mi határozzuk meg, csak sokszor nem tudunk erről.

Rendben. De a szolipszizmus azt mondja, hogy csak én vagyok, és a többi ember sincs rajtam kívül. Ez persze így erős megfogalmazás, de lényegében így volna. Van azonban ehhez egy keveset emlegetett kiegészítés is: a külvilágban lévő összes dolog, az emberek, a tárgyak és minden, természetesen létezik, méghozzá egy illúzió értelmében. Anyagi síkon mindez van, egzisztál, létezik, stb. Tehát anyagi minőségében mindez van, de mivel maga az anyag illúzió, ezért csak a tudat van. Sok ember, sok tudattal.

És itt jön az, ahogyan én, e sorok írója vélelmezi, hogy mi a szolipszizmus, és javítsatok ki, mert biztosan pontosítandó a kialakított képem erről. Tehát: sok ember van, sok tudattal, mondhatnánk e ponton, ameddig eljutottunk, és mindez a sok tudat alkotja együtt a külvilágot, az anyagi szabályszerűségeket. "Énszerintem" azonban ez a sok tudat nem sok, hanem egy, azaz egyetlen darab, csak szerte van oszlatva rengeteg anyagi létezésben élő, embernek nevezett élőlénybe, akik magukat egymástól különálló entitásoknak tekintik pusztán a fizikai és térbeli elkülönüléseik miatt. (És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy a kollektív tudatról beszélek, pontosítani szeretnék: ez egyetlen darab tudat. Csak mindenki rendelkezik belőle egy adott résszel. Ki kevesebbel, ki többel.) Tehát ha volna valaki, aki a teljes tudattal egy személyben rendelkezne, megszűnne az általunk ismert világ, hiszen ő maga lenne a világ. Ezt László András az auton és a heteron megkülönböztetésével fejezi ki, amit én most csak durva elnagyoltsággal tudok visszaadni: az auton jelenti önmagamat, a heteron pedig a tőlem különbözőt. De a heteron egy magasabb szintre lépve valójában "fel nem ismert autonná" válik.

René Magritte: Szeretők

A szolipszizmus tehát könnyen félreérthető, mert a bírálói is azt vetik a szemére, hogy bárki más is mondhatja, hogy például csak ő van, és mindenki más csak az ő tudatának a terméke, vagy csak álmodja a többieket, és különben is, milyen sértő a feltételezés, hogy X csak Y álmában létezik, stb.

Ezek az érvek a lényeg meg nem értéséről tanúskodnak. "Énszerintem" a dolog úgy néz ki, hogy azért mondhatja bárki, köztük én is, hogy csak én vagyok, és rajtam kívül nincs semmi, mert ez az anyagi világba merült illúziólétben nem, de egy jó értelemben vett szellemi fejlődés betetőzéseként igaz. Például ha én olyan magas tudati szintre jutnék el, ahova senki más, akkor ez a mondat személy szerint rám lenne érvényes, mert akkor én foglalnám magamba a külvilágot. De ha Kovács István tudata haladna olyan magas fokig, akkor ő lenne maga a világ, amelyben én vagyok az álom, de egyben Kovács Istvánná is válnék, mert ő rájönne, hogy ő én is vagyok a többi emberrel együtt. Tehát anyagi értelemben minden ember van, mint más és más, de tudati szinten mindenkiben megvan a potenciál arra, hogy ez a sok ember valóban álommá, nem valóságossá nyilvánuljon azzal, hogy a tudatában valaki a magáévá, saját személyévé teszi őket, azaz mindenkit eggyé. Az, hogy ez a világ még fennáll, csak azt jelzi, hogy eddig senki nem valósított meg olyan jelentős tudatösszevonást, - ha szabad ilyen csúnya szót használnom -, amivel megszüntette volna a külvilágunkat.

Ezért aztán utak vannak, amelyeken tökéletesíthetjük magunkat a szerint, ahogyan Jézus, vagy Buddha, vagy más, tudatilag nálunk felfoghatatlanul magasabb fokon álló személyek megmutatták. Amit nehéz elképzelni, az talán az, hogy ez a tudat egy. Ha a Biblia felhívása szerint megtérünk, ahogy Jézus kérte, hogy térjünk meg ő hozzá, akkor nem szükségszerűen egy Jézus nevű názáreti férfiúhoz térünk meg, követve az ő erényes életet diktáló útmutatásait, hanem Önmagunk (tehát a nagybetűs, kiteljesedett Én-ről beszélek) egy fejlettebb szintjéhez térünk vissza, mely fejlettebb szinten Jézus már ott van, de a teljes tudati összeolvadás még nem történt meg, a centrum, vagy központ, nevezzük bárhogy, vár minket, azaz Önmagunk nagy egésze várja a kis önmagák felébredését, és újra egységessé válását.

"Énszerintem" a szolipszizmus egy lehetőség, egy potenciál, ami mindenkiben megvan. Ez persze nem verseny, de bárki, akár én is tökéletesedhetnék addig, hogy a szolipszizmus értelmében joggal elmondhassam, hogy csak én vagyok, és senki más. Ez a tétel mint lehetőség igaz, és csak a számtalan ember anyagi realitása miatt nem valósult még meg. De ez csakis az anyagi világban nem tűnik helytállónak, mert a nem anyagi, vagyis a nem illuzórikus világban ez maga a megfellebbezhetetlen tény.

Nekem eddig ennyi sikerült a szolipszizmus megértéséből, remélem érthető volt az eszmefuttatás, a vitára, eszmecserére pedig van lehetőség!

Aki még tájékozódni akar a témában, annak itt egy hasznos kiindulópont: www.tradicio.org